„Ahol Isten újjáteremthet” – Jakabos Barnabás SJ a székelybői Szent Ignác Házról

– A marosvásárhelyi jezsuiták sorsa összefonódott a város melletti Székelybővel, ahol egy néhány éve vásárolt ház lett a helyi lelkigyakorlatos élet központja. Hogyan került a rend látókörébe a falu?

– A jezsuiták 1702-ben érkeztek a református Marosvásárhelyre, ahol ekkor mindössze kilencen mondták magukat katolikusnak. Hatásukra a helyiek fele visszatért a katolikus hitre; templomot, iskolát építettek; a város békéjének, épülésének előmozdítói voltak egy nehéz történelmi időben. 1773-ban a Jézus Társaságát feloszlatták, és miután 1814-ben ismét engedélyezték a működését, a jezsuiták már nem tértek vissza, templomuk nem került a rend tulajdonába. Amikor Jakubinyi György akkori gyulafehérvári érsek hívására  2008-ban ismét Marosvásárhelyre jöttünk, a megüresedett minorita templomot és rendházat kaptuk meg használatra. Akkor tudtuk meg, hogy a helyi jezsuiták gyakran elvonultak a város környéki falvakba is, és az 1700-as évek közepén így találtak el Székelybőbe. Itt ugyanaz történt, mint Vásárhelyen: a népesség fele ismét katolikus lett. Ezért összeült a falu, hogy eldöntse, mi legyen a templom sorsa. A feljegyzések szerint úgy döntöttek, hogy „az ósdi templom, ami fenn van az ormon, legyen a katolikusoké”. Az „ósdi” templom aztán megújult, szép barokk épületté változott, s a társaság feloszlatása után a helyi jezsuita atya, Apostol György ott maradt, és egyházmegyés papként folytatta szolgálatát a faluban.

– Hogyan folytatódott a történet a jelenben?

– Amikor jó pár éve kerékpárral felkerestük a falut, gyönyörű kis fehér templomocskát találtunk, de szívszorító módon az összeomlás határán állt. A templom ügye hősies helyiek és nagyszerű szakemberek révén bekerült a magyar állam támogatási programjába, és elkezdődhetett a megújulás. Az akkori provinciális, Vízi Elemér ellátogatott erre a kedves jezsuita helyre; ekkor eszméltünk rá, hogy Székelybő alkalmas lehetne lelkigyakorlatok helyszínének. Magával ragadott az élmény: 

tulajdonképpen már az lelkigyakorlat, ahogy ebben a csendben megállunk a templom előtt, és belelélegezhetünk a Jóisten jelenlétébe.

– Hogy találtatok rá a mostani Szent Ignác Ház épületére?

– Felmértük a területet, hogy hova lehetne építeni egy házat, ahol lelkigyakorlatokat tarthatnánk. Aztán hallottunk egy közeli nagy családi házról, melynek kapcsán felmerült, hogy esetleg olyan ember veszi meg, aki nem lesz tekintettel a csendre és a hely szellemére. Felmerült, hogy talán a legjobb, ha mi vásároljuk meg. Isteni viszszaigazolásnak is tekinthető, hogy pont a vételárnak megfelelő összeg állt váratlanul a rendelkezésünkre. Arra nem voltunk készen, hogy a rendtartomány valakit úgy tudjon felszabadítani, hogy ideköltözzön és elindítson egy új jezsuita művet, de a provinciális atyának úgy tűnt, ez kegyelmi pillanat, amelyet meg kell ragadni, mert a jövő ígéretét hordozza magában.

– Hogyan tudjátok bekapcsolni az átalakítás alatt álló házat a marosvásárhelyi Jezsuita Udvar programjaiba?

– A Jezsuita Udvarban korábban is több lelki programot szerveztünk, amelyek közül amit csak lehet, ezután itt szeretnénk megvalósítani. A lelkikísérő-képzést például, amelyet még ott indítottunk el, itt folytatjuk. Célunk úgy módosítani a belső tereket, hogy minél inkább alkalmasak legyenek személyes lelkigyakorlatra és csoportok fogadására is. A munkálatok idejére sem szerettük volna teljesen bezárni a házat, így az épület az átalakítások ideje alatt is üzemel. Az sem véletlen, hogy nem lelkigyakorlatos központnak vagy Manrézának, hanem Szent Ignác Háznak nevezzük. Akár rekreációs háznak is mondhatnánk, csak éppen ez sokaknak mást jelenthet. Pedig bizonyos értelemben pontos a kifejezés, mert itt a Jóisten a szó legigazibb értelmében újjáteremtheti életünket.

– Milyen lelkigyakorlatokkal tudtok segíteni a hozzátok fordulóknak?

– Amikor 2008-ban Marosvásárhelyre jöttünk, érsek atya azzal bízott meg minket, hogy elsősorban a fiatalokat segítsük az egyetemi lelkészségen. Ezért kollégiumot működtetünk, és itt a lelki érlelődést segítő, közösséget építő programra hívjuk az érdeklődőket. Olyan kísérőket hívtunk meg, akik volt kollégistaként visszajöttek segíteni a jelenlegi bentlakókat, hogy életüket a Jóisten jelenlétében éljék, illetve választásaikat is mellette döntve alakítsák ki. A lelkészség is változatos kísérőprogramokkal siet a városban tanuló egyetemisták szellemi és lelki szükségleteinek szolgálatára. A covidjárvány alatt indítottuk el a lelkikísérő-képzést. Lelkigyakorlatot végzett társaink közösen reflektálhatnak tapasztalataikra, tanulhatják, hogyan szolgálják azt a személyes teret, ahol a Szentlélek mozgásba segíti a lelket, hogy az – engedve magát átalakítani Istentől – nagyobb szeretetre gyulladva iránta a szolgálatára és tiszteletére ajánlja magát. Ennek tanúja és segítője lenni nem ritkán a kísérő katartikus élménye.

– Hogyan lehet jelentkezni a képzésre?

– A képzést nem hirdetjük meg, az arra alkalmasnak gondolt résztvevőket személyesen meghívjuk. Három feltétel alapján választjuk ki őket: az első, hogy az illető éljen a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokkal, és tapasztalja a gyümölcseit az életében; a második, hogy lássa meg azokat az embereket, akiknek javára válna a lelkigyakorlat, és legyen benne vágy továbbadni azt, amit ő is kapott általuk; a harmadik: a lelkigyakorlatokat akkora értéknek tekintse, hogy ezt a művet minden erejével szolgálni akarja – még akkor is, ha ne adj’ Isten, valamikor jezsuiták hiányában kellene is tennie.

– Milyen az arány a világi és szerzetes lelkikísérők között?

– Egyre több a világi társunk, és ezzel sajátos helyzet áll elő. Harminc esztendeje szerveződik például a Márton Áron-imatúra Nem vezetni: kísérni nevű zarándoklata, és az idei év volt az első, hogy jezsuita társammal, akivel részt vettünk rajta, csak háttereztünk. A lelkikísérést négy világi munkatársunk tartotta, nekünk csak a szentmiseszolgálatot és a gyóntatást kellett biztosítanunk. Illetve kaptunk még egy fontos feladatot: mi voltunk a szakácsok.

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Pásztor Péter

Magyar Kurír