„A csodaszer az isteni kegyelem” – Az aranymisés Varga Lajos váci segédpüspökkel beszélgettünk

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia irodaházának második emeletén van mindkettőnk irodája. Komótos, nyugodt lépteinek hangjáról már messziről felismerem őt. Évek óta dolgozunk egymás közelében, a folyosón összefutva köszönünk egymásnak, de ennél többre eddig nem jutott sem alkalom, sem idő. Most – aranymiséje alkalmából – lehetőséget kaptam, hogy jobban megismerhessem.

– Kik és milyen élmények voltak a meghatározók abban, hogy a papi hivatást választotta?  

– A családunkban volt egy vallásosságában nagyon kitartó hitoktató, aki Pesten lakott. Gagarin holdra szállásakor kikölcsönözte a könyvtárból az űrhajósról szóló egyik könyvet, aminek az elejére egy kis bejegyezést írt, úgy vitte vissza: „No, te Gagarin, megtudhattad, hogy van-e Isten vagy nincs.” Ezután szinte a szokásává vált, hogy mivel a kommunista időkben a hitoktatói hivatását nem gyakorolhatta, iskolában már nem taníthatott, ezekben a bejegyzéseiben tegyen tanúságot a hitéről, a vallásosságról. Édesanyám részéről ő, édesapám részéről pedig az apai nagyanyám voltak meghatározó egyéniségek számomra. Amikor édesanyám elvitt minket a templomba, emlékszem, mennyire méregbe gurultam mindig, amikor az áldozásra került a sor. Mert ugye az ostya is fehér, meg a kockacukor is fehér, és kisgyermekként nagyon dühös lettem, hogy nekem miért nem adnak abból a kockacukorból... Ez egy nagyon kedves emlékem.

– Hogyan érezte magát első osztályos korában az első hittanórán?

– Rákospalotán jártam iskolába.

A szüleim beírattak hittanra, ami budapesti viszonylatban igencsak ritkaságnak számított akkortájt. Édesanyám másoknak is ajánlotta, de csupán néhány szülőnek volt bátorsága megtenni ezt.

Az elején, amikor a különböző iskolákból összegyűjtötték a gyerekeket, még biztosan lehettünk vagy harminc-negyvenen, de a végére  nyolcan-tízen, ha maradhattunk… Az igazgató szigorúan ellenőrizte, hogy csakugyan azok vannak-e ott, akiket beírattak, mert másokat nem volt szabad beengedni a hittanra.

Emlékszem az első hittanórára is nyolcéves koromból. Nem akartam menni, de ezen nagyon könnyen segítettek: édesanyám elkapta az egyik kezemet, a hitoktató meg a másikat, kinyitották az ajtót és bevittek.

Később persze érdekelni kezdett, és sok minden el is gondolkodtatott abból, amiről a hittanórákon volt szó. Például Isten fogalma: hogy Isten öröktől van, mindentudó, mindenható.

Az iskolában a tanárok többsége még rendszeres templomba járó volt abban az időben. Az igazgatónk viszont nem.

Ráadásul problémát jelentett neki, hogy míg más iskolákban teljesen megszűnt a hittanoktatás, ő a saját iskolájában nem tudta nullára csökkenteni a hittanosok számát. Mivel az iskolai hitoktatást törvény tette lehetővé, ezért nem volt joga megszüntetni. De mindig kérdéses volt, mennyire valós ez a lehetőség. Hallottunk például olyan esetről is, hogy megverték a szülőt, mert hittanra akarta beíratni a gyerekét. Így aztán sok helyen, Budapesten éppúgy, mint vidéken, a törvénnyel szembemenve nullázták le a hitoktatást, ami a gimnáziumokban szinte teljesen megszűnt. Később, 1956 után azonban Vácott és máshol is újjáéledt: kis számban ugyan, de lettek újra hittanosok.

– Első osztályos korában elsőáldozott, kilencévesen bérmálkozott. Nem volt ez túl korai?

– Az elsőáldozáshoz, bérmáláshoz a templomba járás mondhatni, kötelező feltételnek számított, és ezt meg is tartottuk. Akkor még egészen másképpen gondolkodtak ezekről a szentségekről, mint manapság. Nem tudom eldönteni, melyik a jobb. Teológiai szempontból is nagyon nehéz kérdés ez. Mert ha hiszünk abban, hogy a szentségek a felvevő személyétől függetlenül is közvetítik a kegyelmet, akkor nem korai, hiszen kegyelmet az Úristen ad. Mi emberi módon nem nagyon tudjuk felmérni, hogy ez miként alakítja majd az illető jövőjét. De persze sok minden múlik az egyén lelkiállapotán is: ha felkészült a szentség felvételére, vélhetően többet fog jelenteni az életében. A '60-'70-es években a népesség számához viszonyítva igen nagy százalékban bérmálkoztak, főként vidéken. Annyi hatással biztosan volt rájuk, hogy kialakult bennük a katolikus öntudat.

Az a véleményem, hogy a templom miliője, a hitoktató kedvessége, az, ahogyan a gyerekekhez szól, bármilyen életkorban megteszi a hatását. A kisgyerek utánoz. Érzelmi alapon fogadja el a dolgokat, mert annak értékét, amit kap, még nem tudja felfogni. Vallásosság szempontjából a tizenéves korosztály már egészen másképp működik. A gyermekkor élményei még hatnak ugyan, de az általános iskola végére vagy a középiskolás korra elérkezik az ember oda, hogyha belülről nem tud azonosulni azzal, amit a hittanórán vagy a templomban megismert, akkor nem lesz vallásos, vagy legalábbis nem mélyen. Erre az életkorra Isten törvényeit, mindazt, amit a vallásos neveltetése során átélt, már a magáévá kell tennie. Aztán ez vagy sikerül neki, vagy nem. Én többeket felnőttkorban vezettem be a vallásos életbe, komoly elhatározások után, amikor az ember már tényleg megéli a kereszténységét. De a gyermekkori impulzusok is fontosak, ez meggyőződésem.

A rákospalotai nagytemplomban (Magyarok Nagyasszonya-templom) került sor az elsőáldozásomra és a bérmálásomra is. Ekkor még nem volt tudatos az értékválasztásom, de a templom légköre, az esztétikai értékek: a szépen megépített és kifestett templomépület, a berendezés, a misén elhangzó énekek, imák, mindezek együtt Isten végtelen szépségére, szeretetére utaltak, és komoly érzelmi hatást tettek rám. Ezeket a mai napig nagyon fontosnak tartom;

egyáltalán nem mindegy, hogy mit tapasztalunk a templomban, hisz az ott látható, az ott történő dolgok együttesen hatnak az emberre. Ha szépen végzik a liturgiát, az kiemeli őt a hétköznapok világából, valamiféle ünnepélyes közegbe helyezi, közelebb viszi Istenhez.

Ez a liturgia és a vallásos szertartások lényege.

– Ezekben az élményekben gyökerezik a papi hivatása is?

– Tízéves koromban, egy misén kaptam az indítást erre, amikor arra buzdított a hitoktatóm, hogy havonta gyónjak, és áldozzak minden vasárnap. Ez máig hatással van rám. Mert a hivatás kérdésével kapcsolatban nem hiszem, hogy pusztán racionális elhatározásról lenne szó. A meghívás Isten részéről történik. Az egy kegyelmi találkozás Vele, amely mélyebb annál, mintsem hogy az ember az értelmével fel tudná fogni. Talán ezért is lehetett annyira erős, a lelkem mélyéig hatoló az akkori hívás, hogy a papságot válasszam hivatásomul.

– Később sem ingott meg, amikor tizenévesen Ön előtt is kinyílt a világ?

– Nem, hiszen előtte gondolkodtam már más hivatásokról is. Édesapám nagyon szerette a növényeket, elsősorban a gyümölcsfákat, úgyhogy először én is kertész szerettem volna lenni. De mivel az anyai ági rokonságban feltűntek régi, százévesnél is idősebb tárgyak, amik nagyon érdekeltek engem, így a regész- vagy a muzeológusszakma is tetszett. Mindez tízéves korom előtt lezajlott bennem, és végül másképp döntöttem.

– Az épített környezet és a művészetek iránti érdeklődés ma is jelen van az életében. Ahogyan a természet szeretete is: szívesen túrázik, biciklizik.  

– Édesanyámmal és az öcsémmel gyerekkoromtól kezdve jártunk múzeumba, főleg a Nemzeti Galéria kiállításaira. A műélvezet így került be az életembe. És édesapám rendkívüli természetszeretete is belém ivódott.

A természet közelsége legfőképp a kikapcsolódást és a lelki elmélyülés lehetőségét nyújtja nekem. Szent Ignác szerint sétálva is lehet imádságot végezni, egy erdőben akár, miközben átgondolhatjuk életünk egy-egy területét, hol tartunk, merre kell továbbhaladnunk.

A táj szépségeiben pedig ugyanúgy lehet gyönyörködni, mint abban, amit az emberkéz alkotott. Az öcsém például egymaga megépített egy két ember szállítására alkalmas gőzmozdonyt, amit nem csak megtervezett, de az alkatrészeket, a síneket is legyártotta hozzá. Ő a természettudományos, a technikai-műszaki tudást részesítette előnyben, én viszont elsősorban a filozófiai, a teológiai ismeretek, a régi dolgok és a művészetek iránt érdeklődtem. Mindkét területen szép és értékes eredmények születhetnek az Istentől kapott talentumoknak köszönhetően.

– A szülei hogyan fogadták az elhatározását, hogy pap lesz?

– Édesanyám természetesnek vette és kifejezetten örült neki. Édesapámat pedig, úgy gondolom, elsősorban az győzte meg döntésem helyességéről, hogy sokra tartotta az eszmét. Reggelente, hallgatva a rádiót, amely az '50-es években mindig mozgalmi dallal kezdte a műsorát, azzal viccelődött, hogy megvolt a reggeli imánk mára. Ők még abban a korszakban éltek, amikor értéket jelentett papnak lenni.

– Ma már nem így van?

– Ma az emberek kevésbé kötődnek bármihez is, ezért sokkal nehezebben alakul ki bennük az elköteleződés. A fogyasztói társadalomban minden lecserélhető, megváltoztatható. Ez biztosan nem segít sem a papi, szerzetesi hivatás, sem a házasélet választásában.

– A hitben is nehezebb ma az elköteleződés. A jó példán kívül mit tehetnek még a szülők a fiatalok vallásossá nevelése érdekében?

– Erőszakoskodni biztosan nem szabad, mert azzal épp az ellenkezőjét érjük el. Tudjuk jól, hogy a katolikus iskolába járó tanulók szülei nagyon sok esetben nem elkötelezett vallásos családokból származnak, hanem azok közé tartoznak, akik értékválasztásnak tekintik a katolikus iskolát. Azt remélik, ott többet kap majd a gyerekük, mint egy állami iskolában. Ez akár a hit kialakulásának is kedvezhet. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy manapság sokkal jobban hatnak a gyerekekre a kortársaik, mint a tanáraik vagy a szüleik.

Statisztikák igazolják, hogy fiatal felnőttként még azok is gyakran elfordulnak a vallástól, akik mélyen hívő szülők mellett nőttek fel és vallásos nevelést kaptak. A nevelésben a szeretetnek azt a formáját kell gyakorolni, amit a feltétel nélküli elfogadás jellemez. Emellett fel kell mutatni a vallásos élet értékeit, beszélni kell róluk, amikor csak lehetséges. Ezenfelül a Jóisten kegyelmébe és szeretetébe tudjuk ajánlani a gyerekeket.

– Az Ön hite és elhivatottsága töretlennek látszik. 1974-ben szentelték pappá, 2006-ban püspökké. Szeretett volna püspök lenni? És mondhatott volna nemet is?

– Igen, lehet nemet mondani, hiszen írásos nyilatkozatot kérnek, elvállalja-e az ember ezt a szolgálatot, vagy sem. Elgondolkodtam rajta, de aztán elvállaltam. Azt tartottam a legfontosabb célomnak, hogy megélhessem a hivatásomat. Mert ha az ember törekszik valamire, és az végül nem jön be, az keserűséggel tölti el. Előttem volt több arisztokrata család élete, olyan embereké, akik 1945 után minden vagyonukat elveszítették, mégsem csüggedtek. A hitük és a vallásosságuk átsegítette őket mindenféle nehézségen.

Számomra mindig az volt az elsődleges, hogy bármilyen körülmények közé kerüljek is, meg tudjam élni a papi hivatásomat, a katolikus mivoltomat.

Akkor sem szomorkodtam, amikor el kellett hagynom Budapestet. Még büszke is vagyok rá, hogy kitiltottak a főváros területéről. Vidékre kerültem, Hatvan-Újvárosba. Az újhatvani plébániaépületet akkor nem lehetett használni, így egy mosókonyhában laktam, és nagyon jól éreztem magam benne. Azt gondolom, az ember fejében olykor ott jár, hogy püspök legyen, de de ez nem tartozik hozzá a papság komoly megéléséhez.

– 1995 és 2006 között Pásztón élt, plébánosként itt szolgált a leghosszabban. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre, és milyen jövőbeli tervei vannak még?

– Pásztó nagyon kedves hely volt számomra. Elsősorban azért szerettem, mert ott is lehetett lelkipásztorkodni, és nagyon jól tudtunk együttműködni az ottani civil szervezetekkel, az iskolákkal. Akkor még nem működtek katolikus óvodák, iskolák, mégis sikerült elérnünk, hogy Mátraszőlősön és Pásztón is csaknem minden gyerek hittanos volt. Szívesen foglalkoztam a fiatalokkal, gyakran mentünk közös kirándulásokra.

De különbséget kell tenni a plébánosi meg a lelkipásztori szolgálat között. Az utóbbira lehetőség van úgy is, ha az ember besegít valamelyik plébániának, ahogy magam is teszem. Ha Vácon van rám szükség, akkor oda megyek, de főleg egy kis faluba, Erdőkürtre szoktam eljárni. Ennek a kis közösségnek szeretném felkarolni a hitéletét.

A Váci Egyházmegye úgynevezett animátorképzést indít, épp azzal a céllal, hogy a faluhelyen, a vidéken élő közösségeket fenntartsuk és megmentsük. Egy plébánosnak ma akár nyolc-tíz helyen is szolgálnia kell, így nincs elegendő ideje és lehetősége arra, hogy az összes helyen aktív tevékenységet fejtsen ki. Főként a hitoktatókat próbáljuk megszólítani, akik egyébként a legnagyobb számban vesznek részt a kurzuson, mert nekik megvan már az előképzettségük a hitélet terén. Nagyon fontos minden olyan pasztorációs tevékenység, amely el tudja érni a híveket.

Vácott, az alsóvárosi plébánián most egy újabb karizmatikus közösség készül elvégezni a szemináriumot, amelynek munkájába én is bekapcsolódom.

– Jelmondatául ezt választotta: „Speculator semper in alto stat”, azaz: „Az őr mindig kiemelkedő ponton áll”. Mit jelent ez Önnek? Ki az őr? És mit lát másként ma, mint ötven évvel ezelőtt?

– Azt mondhatom, hogy mára majdnem minden megváltozott. A táj nem változott, de ötven évvel ezelőtt egészen másmilyen volt a világ. Az embereknek a hithez, a vallásossághoz való ragaszkodása is változott.

Az őr nem más, mint az Úristen, aki mindenek fölött áll. De vonatkoztatják ezt olykor a lelkipásztorra, a püspökre is, akinek látnia kell sok mindent. Ha fölmegyek egy kilátóba, messzebb ellátok, mint a hegy lábától. Számomra ez egy szimbolikus érvényű mondat.

Az ember ne legyen szűk látókörű! Ismerje fel a kihívásokat, amelyek lelkipásztorként várnak rá.

Ugyanakkor mindig tartsa szem előtt, hogy a „csodaszer” az isteni kegyelem. Ez az, ami hat ránk. Ha az ember nyitott szívvel él, akkor képes befogadni a kegyelmet. Mi, lelkipásztorok csak elősegíteni tudjuk ennek létrejöttét. De ez a legfőbb dolgunk.

Fotó: Merényi Zita

Ujváry-Radics Gabriella/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 20-i számában jelent meg.