„Kérem, ne értsenek meg ilyen gyorsan” – Franz Lackner a szinodalitás teológiájáról

Ferenc pápa úgy járt el, mint egy lelki mester, aki figyel, körülnéz, aztán kimondja, ami a legfontosabb: az Egyházra tekintve egyetlen szóval fejezte ki a feladatunkat – szinodalitás! A téma sokak szemében olyan volt, mint egy megítélt tizenegyes, de a pápa szándékát illetően érdemes ahhoz tartanunk magunkat, amit André Gide mondott: „Kérem, ne értsenek meg ilyen gyorsan!” A 2023-as püspöki szinódus meghirdetése után gyorsan elterjedt az a vélekedés, hogy ismét kérdőívekkel akarják megtudakolni a hívők Egyházzal kapcsolatos véleményét. A pápának azonban nem ez a szándéka. Valami mást, valami mélyebbet akar.

Ha az egyháztanító Aranyszájú Szent Jánosra hallgatunk, azt kell mondanunk, hogy az Egyház és a szinodalitás ugyanazt jelenti. Az Egyház lényegéről van szó ugyanis, arról, hogyan akarjuk életre váltani keresztségünk alkalmával kapott küldetésünket. Saját egyházmegyéjének így mutatta be a folyamatot Róma püspöke: „Ennek az útnak az a lényege, hogy meghallgassuk egymást, hangsúlyozni akarom: hogy meghallgassuk egymást, az Egyház minden szintjén és Isten egész népét bevonva.” Ennek a dinamikus folyamatnak három vetületét szeretném megvilágítani: a Szentlelket, a csendet és a hitet.

A szinodális folyamat középpontjában a Szentlélek áll. Ferenc pápa fáradhatatlanul hangsúlyozza, hogy a szinódusnak a Szentlélek a főszereplője. Ebből következik, hogy a szinódus nem parlament, nem közvélemény-kutatás, hanem lelki folyamat, amelynek a meghallgatás és a megkülönböztetés a lényege. Félelem nélkül mindent meg kell látnunk, ami megmutatkozik. Egyházi életünkben, amely olykor mintha vég nélküli ülés- és tárgyalássorozat lenne, sokszor magától értetődőnek tartjuk a Szentlelket és cselekvését – ily módon azonban háttérbe szorítjuk a főszereplőt.

A csend lehetővé teszi, hogy teret nyerjen a Szentlélek. Ehhez tudatosan meg kell szakítanunk (nyilván jó szándékból fakadó) akcionizmusunkat, s el kell kerülnünk, hogy csak legyintsünk arra, amivel találkozunk, mondván: „á, ezt már ismerjük…”

Harmadsorban fontos, hogy figyelni tudjunk a hívő emberek hitére, a hitükben megnyilvánuló hitérzékre. Az elmúlt hetekben többször megkértem embereket, hogy meséljenek valamit a hitükről. Akárcsak a szeretetben, a hit területén sincsenek szakértők. Ma is lenyűgöző tanúságtételeket lehet hallani a megélt hitről.

Az a feladatunk tehát, hogy párbeszédet kezdjünk a hitről. Milyen teológiai lábnyomot akarunk magunk után hagyni? Úgy kell vállalnunk ezt a feladatot, mint a jó földművesnek: az utánunk jövőknek, akik szintén dolgozni akarnak Isten szántóföldjén, találniuk kell majd valamit, amit betakaríthatnak, nem szabad a nulláról kezdeniük, és főként nem találhatják szembe magukat hatalmas adóssághalommal.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztősége/Facebook

Magyar Kurír