Saját erőnkből semmit nem tudunk tenni – Egy nyolcgyermekes házaspár az imáról és a táncról

– Hogyan indult a házasságuk?

Noémi: Sokszor nagyon távolról érkeznek egymáshoz azok, akik házastársak lesznek. Mi is szembesültünk azzal, hogy máshogyan gondolkodunk dolgokról, hiszen különbözőképpen voltunk szocializálva. Manapság sokszor mondják: meg kell ismerni a családi hátteret ahhoz, hogy lássuk, mit hozunk magunkkal. A mi találkozásunk idején azonban ezt még nem hangsúlyozták ennyire a házassági felkészítés során. Lackó Budapesten, a második kerületben nőtt fel hat testvérével. Nekem egy bátyám van. Csak két kilométerre laktunk egymástól Budán, mégis szinte egy évszázad választott el minket, mert a szívem mindig Jászapátira húzott, ahol a nagyszüleim éltek.

– Mi segített az összecsiszolódásban?

Noémi: Gyakran egymásnak feszültünk, ezért sokat beszélgettünk arról, miről hogyan gondolkodunk, kit mi zavar, és lassan megtanultunk másképpen viselkedni egymással. Később nagyon jó közös élményünk lett a néptánc. Hosszú ideig úgy éreztük, nem megy ez nekünk, és magunkban a másikat okoltuk: neked kell tartanod magad, feszesebben állj bele, legyen erő a kezedben. Meg kellett tanulnunk az egyensúlyt, a harmóniát. A táncban mindig Lackó irányít, én pedig igyekszem teljesen ráhangolódni. Hálás vagyok ezért a hat táncos évért, de nemcsak azért, mert elsajátítottunk táncrendeket, hanem azért is, mert együtt táncolni maga a mennyország.  

Lackó: Mindig is szerettünk volna táncolni, volt is egy jó társastáncos stílusunk, mégis elmúltam már negyvenéves, amikor elkezdtünk végre néptáncolni. Addig azt gondoltuk, ennyi gyerek mellett képtelenség, hogy saját hobbink legyen. Aztán amikor a hetedik gyerekünk féléves volt, valahogy szembejött egy lehetőség, és a lovak közé csaptunk.

– Mit tanultak meg a tánc által?

Lackó: A tánc tökéletes metafora arról, hogyan van jelen Isten az életünkben. Ha lekvár vagy lufi vagyok, akkor a vezetése az életemben semmit nem ér. A nőben ott van a figyelem, a ritmusérzék, az izmaiban a tónus, a vágy arra, hogy kövessen. A férfi vezet, de a nő maga cselekszik, nem rángatják, együtt mozdul a másikkal. A férfiszerepben nekem az előregondolkodást volt a legnehezebb elsajátítanom, a vezető szerepet, ami nélkül nem valósul meg a koreográfia. A magyar néptánc különösen alkalmas arra, hogy elsajátítsuk ezeket, és megértsük, mi a hivatásunk nőként, férfiként. Erősen más a két szerep, az alávetettség gondolata mégsem merül fel, hiszen még a férfitáncban is a nők énekelnek, és nincs értelme férfitáncot táncolni, ha nincs a nő, akinek imponálni lehet vele.

– Hogyan hatottak Önökre azok a családmodellek, amelyeket gyermekként otthon megismertek?

Noémi: Nekem egy testvérem van. Jászapátiban, a nagyszüleimnél éltem meg, milyen is a nagy család, ott az ünnepeken mindannyian együtt voltunk. Édesanyámék négyen voltak testvérek, mi kilencen unokatestvérek. Ebből a közegből hoztam a nagycsaládos életstílust. Már a házasságunk előtt belefolytam a Nényei család életébe, eltanultam az imádságos lelkületet. Nálunk csak a nagymamám járt templomba. Csodálatos asszony volt! Férjével mindketten földbirtokos családból származtak, az egyikük árva volt, a másikuk félárva. 1935-ben házasodtak össze. 1945-ben már négy gyerekük volt, de addigra mindenüket elvesztették, földönfutók lettek. Ennek ellenére soha nem hallottam panaszkodni a nagymamát. Szolgálta és vezette a nagycsaládot, soha nem jutott eszembe, hogy szegény lenne. Hogyan tudta ezt így megélni? Sok mindent tanultam tőle, nem csak azt, hogyan kell kalácsot sütni.

Lackó: Noémi úgy emlékszik, hogy nem szerettünk volna hét gyereket, hanem hatot vagy nyolcat, hogy ne másoljuk az én családi mintámat. De a valóságban mindig csak a következő gyerekig láttunk előre.

Noémi: Isten belehelyezte a szívembe a gyermekek utáni vágyat. Ha megláttam egy babát, mindig azt éreztem: „Ó, ha nekünk még egy lehetne!” A vágy mindig megelőzte az újabb gyermek születését. Ha az ember szeretne valamit, örül, ha megkapja.  

– Felnőtt, kamasz és kisiskolás gyerekeik vannak. Milyen élmények fakadtak a köztük lévő korkülönbségből?

Lackó: A legkisebb és a legnagyobb között tizenhét év van. A két kicsi koraszülött volt, ez sok aggódást jelentett. Gyakran úgy éreztük, mintha a gyerekeink szétszakadtak volna két korosztályra. Régebben fele-fele volt a korosztályok közötti arány, most tulajdonképpen két kicsink van. A két nagy már külön költözött, a harmadik kollégista Szegeden, a negyedik Pannonhalmára jár, az ötödik és a hatodik kamasz.

Azt remélem, hogy a gyerekeink rengeteget gazdagodtak a köztük lévő korkülönbségnek köszönhetően.

A nagyok a kisebbekkel bolondozhattak, tanulhattak, megoszthattak velük életbölcsességeket, vicceket. De azt is megélték, hogy milyen az, amikor a fiatalabb nyújt támaszt az idősebbnek.

– Milyen közös szokásaik vannak?

Lackó: Hétköznap igyekszünk együtt vacsorázni, hétvégén pedig minden étkezés közös. Minden este imádkozunk. A tizenéves korosztályban ez nem nagyon népszerű, nem is erőltetjük náluk, de azért hetente többször benéznek. Szerencsére a kicsiknek még lehet mesélni. Ez maga a varázslat, a saját életünkből ilyenkor átkerülhetünk egy másik világba.

Fontos nekem, hogy mindenkiről tudjam, kivel mi van, így esténként – ha lehet – körbejárok a szobákban, és megkérdezem tőlük.

Egyébként is igyekszem sokat beszélgetni a gyerekeimmel. Hétközben a munka, az iskola, a különórák töltik ki az életünket, de a hétvége elsősorban a családé.

– Milyen érzés elengedni a nagyokat?

Noémi: A két nagylányunk egyetemistaként költözött albérletbe. Úgy éreztem, mintha belőlem szakadnának ki. Ha hagyományosabb utat követnek, ha a diploma vagy házasságkötés után lépnek ki az életünkből, az könnyebb lett volna, jobban fel tudtam volna készülni rá.

Lackó: Hiába számítottunk arra, hogy kirepülnek, ez nehéz. Belátjuk, hogy a mostani korszak kevesebb támaszt nyújt a fiataloknak a hagyományos utakhoz.

– Sokszor változik a szülők hite, istenkapcsolata. Milyen események alakították ezt az életük során?

Noémi: Az Ecclesia Kiadó alsós hittankönyveinek voltam a társszerzője, amit nagy ajándékként éltem meg. Az ötödik gyerekünk féléves volt, amikor – tisztán emlékszem – egy keddi napon felsóhajtottam: Istenem, annyira szeretnék valami mással is foglalkozni, mint „csak” a családdal. Két napra rá felhívott egy volt hittanosom anyukája, hogy bekapcsolódnék-e egy óvodásoknak szóló hittankönyv írásába. Azonnal igent mondtam. Olyan felüdülés volt, hogy szellemi munkát végezhetek! Hát, az Úr cselekszik.

Lackó: Sokan élünk a keresztény világban úgy, hogy Jézus egy távoli barát vagy szövetséges az életünkben, akire mindig számíthatunk a határhelyzetekben. Nem vagyunk vele intenzív kapcsolatban, nem kérdezzük meg tőle rendszeresen, hogy mik a tervei. Jó ideig rám is ez volt jellemző. Pedig az én hívő életemnek is volt egy világos indítópontja, amikor kimondtam, hogy az ő útjai szerint szeretném berendezni az életemet. Utána azonban elkényelmesedtem, visszatértem a távolságba, amolyan jó ember voltam. Húsz év telt el így a házaséletünkből.

Noémi: Először Gyöngyvér születésekor rendültem meg abban a hitemben, hogy erős vagyok. Később Eszter születése volt számomra az az élethelyzet, amikor megtapasztaltam, hogy egy pillanat alatt semmivé válhat az erőm. Még a saját életemet sem tudom a kezemben tartani, nemhogy a családomét. Abban sem voltam biztos, hogy lesz holnap, és lesz nyár, amire érdemes programokat tervezni. Isten akkor megmutatta, hogy az ő kezében van az életünk.

– Mi hozta magával ezt a szemléletváltozást?

Lackó: Eszterke születése után egy nagy megpróbáltatás során megtapasztaltuk, mennyire törékeny az ember, milyen ijesztően könnyű meghalni. Noémi egy nagy műtét után lélegeztetőgépre került, rengeteg vért kapott. Kritikus állapotban volt, nem tudtuk, hogy megéri-e az estét, felébred-e még, és ha igen, mire. Számomra ezekben az órákban vált újra nyilvánvalóvá és világossá az, hogy az életünk bármikor véget érhet, és mindenünket, amink van, kaptuk. Csak Isten kegyelméből létezem. Hosszú évek után akkor kezdtem először intenzíven, komolyan, őszintén, az Úrhoz kiáltva, hittel imádkozni.

– Noémi, hogyan élte meg mindezt?

Noémi: Ha utólag nem mesélik el, milyen trauma ért, nem is tudok róla. Elvesztettem az eszméletemet, harminc órával később ébredtem fel az intenzív osztályon, ott tudtam meg, mi történt velem. Nagyon hiányzott a szoros együttlét a babával, más kórházban voltunk. Eszter hétfőn született, és csak pénteken láttam először, így az első öt nap kimaradt a közös életünkből. Egy éven át azt éreztem, hogy az anyai érzések, amelyek automatikusan kialakulnak, amikor az anya a szülés után megkapja a gyermekét, nem jönnek maguktól. A régi emlékekből sem épült fel bennem ez az érzés, meg kellett küzdenem érte, még úgy is, hogy előtte már hétszer sikerült. Eszter születése után – bár már tudtam, milyen egy koraszülött gyermeket életben tartani – úgy éreztem, ezt most nem fogom bírni a hét másik gyerek mellett.

Jóval később jöttem rá: az Úr azért várja meg, hogy kérjünk tőle valamit, mert így belátjuk, a saját erőnkből semmit sem tudunk tenni, és hogy legyen bennünk alázat. Megtapasztaltam, hogy gyenge vagyok, esendő, és teljesen bizonytalan abban, hogy el tudom-e látni ezt a családot. Éreztem, az Úr meg akarja adni, hogy képes legyek elvégezni a feladataimat, de azt is szeretné, hogy tudjam, ebben ő is benne van, ott áll mellettem. Minden reggel odavonszoltam magam elé, és átadtam neki a napomat.

– Hogyan sikerült meggyógyulnia, lelkileg is felépülnie a traumából?

Lackó: Eszterke másfél éves koráig elég sok volt a szorongás Noémiben. Marik Jóska és Erzsi, az Emmánuel közösség magyarországi alapítói imádkoztak Noémiért.

Noémi: Akkor egy pillanat alatt múlt el minden félelmem. Kipróbáltam, hogy félek-e még, de ehelyett könnyebbséget éreztem. Eszterrel akkorra már nagyon összenőttem. Amikor egyéves volt, véletlenül leesett az ágyról, emiatt egy hétig kórházban voltam vele szeptember első hetében. Miközben anyuka bent „nyaralt” a kórházban, otthon hat iskolás és egy óvodás gyerekkel el kellett kezdeni a tanévet. Talán pont ez az öt nap pótolta azt, ami Eszter születésekor kimaradt.  

– A munka világában is átélték a kegyelem működését?

Lackó: Eszterke születése után három évvel rövid idő leforgása alatt munkanélkülivé váltam. A történetemet el lehet mondani úgy, hogy kitettek egy jól fizető, biztonságosnak tűnő állásból, de úgy is, hogy

az Úristen kijelölt számomra három évet, amikor megtanított arra, hogy a munka, amit végzek, fontos neki. Nem azt akarja, hogy legyen egy keresztény életem, és attól elzárva egy munkám a világban.

Terve van azzal, hogy hol és hogyan dolgozom, és terve van az emberekkel, akikkel együtt dolgozom. A munka nélkül telt időszak gyümölcse az is, hogy elindultunk az Emmánuel közösség felé.

2020 januárjában mondtuk a gyerekeknek, hogy imádkozzanak ők is, mert ha január 31-ig nem kapok munkát, akkor nem mehetünk síelni. (Nem ez volt a legnagyobb gondunk, de ezzel jól be tudtuk vonni őket az imádságba.) Akkor már négy hónapja kerestem munkát eredménytelenül, és két és fél év telt el úgy, hogy nem volt normális állásom. Egy héten keresztül minden este rózsafüzért mondtunk a gyerekekkel. Január 31-én délután négy órakor már volt egy állásajánlatom, este kilenckor pedig kettő. Az Úristen kivárta, hogy megértsem a tervét, majd azt is, hogy milyen nagylelkű: jobbat ad, mint amit kérni merünk. Fél évvel később elhívtak vezetőnek egy céghez, ahová korábban szakértőnek jelentkeztem.

Noémi: A tanításról eleinte azt gondoltam, hogy zseniális módszerekkel lenyűgözöm a gyerekeket az órán. De rá kellett jönnöm,

nem az változtatja meg a gyerekeket, amit én a hittanórákon teszek, mert az ember az emberrel csak emberi dolgokat tud tenni. Egyedül Isten képes isteni dolgokat cselekedni, ő változtatja meg a szíveket, a gyerekek szívét is. Ezt is rá kell bízni!

– Mindeközben hogyan tapasztalták meg a közösség erejét?

Lackó: Tinédzserként egy nemzet- és felekezetközi ifjúsági táborban döntöttem az Úr mellett. Az ott megélt ökumené hatalmas élményt jelentett számomra, de később alig-alig ápoltam ezeket a kapcsolatokat. Eszter születésekor újra átéltük az Egyház egységét és erejét. Sokan imádkoztak akkor Noémiért: az egyházközségünk, az Emmánuel közösség, a városmajori Szentlélek-szeminárium résztvevői, egy evangélikus gimnázium tanári kara, két bencés szerzetesközösség Franciaországban és Magyarországon, továbbá református, evangéliumi keresztény és anglikán barátaink. Azt tapasztaltuk meg, hogy Isten a hívők egész közösségén keresztül gondoskodik rólunk. Noémi egyik orvosa egyházi iskolás öregdiák, a másikkal évekkel később egy zsinagógában találkoztam. Isten az elmúlt nyolc év eseményei révén új elköteleződésre hívott minket, és hálásak vagyunk, hogy igent mondhattunk a hívására.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 19-i számában jelent meg.