– Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában a mikrofon előtt Varga László kaposvári megyéspüspököt, aki egészen „friss” püspök, és nyilvánvalóan első alkalommal vesz részt ad limina látogatáson. Mi ez az egész, László atya?
– Minden újdonság. Most vagyok először. Én úgy indultam el, hogy kértem a Szentlelket, tanítson. Tanulni jöttem. Én tudom, hogy nem vagyok kész. Nemcsak a papságomban, a püspökségemben sem. Szeretnék tanulni, szeretnék nyitott szívvel, nyitott füllel járni az Egyházban és a világban is. Tele van a szívem hálával, pedig még csak a félidőben vagyunk. Nagyon sokat tanulhattam. Külön ajándék volt, hogy mindjárt az elején találkozhattunk Ferenc pápával. Abban, ami először megfogalmazódott bennem, hogy az út, amin elindultam, amire a Szentlélek vezetett, az jó, megerősített ez a találkozás a Szentatyával. Nagyon örültem annak a természetes emberi közegnek, amit teremtett a beszélgetésünkhöz. Figyelt ránk. Figyelt nemcsak a szavainkra, hanem arra is, hogy hogy vagyunk. Lehetett mozogni, lehetett vizet inni közben. Nagyon tetszett, hogy nem protokolláris volt az egész, hanem mélyen emberi.
Amikor megszólaltam, akkor először nem kérdeztem, hanem azt mondtam, hogy szeretném megosztani az örömömet és azt, ami a szívemben van ajándékként – és ez az Irgalmasság Háza volt, amit elkezdtünk az egyházmegyében most már önkéntesekkel kiépíteni. És amikor mondtam a Szentatyának, hogy ennek az Irgalmasság Háza szolgálatnak az alapja az a szentségimádás és a lelki nap, ahol az imádság a háttér, akkor nem mondta, csak mutatta a „bravó” jelet a kezével. És aztán, mikor arról beszéltem, hogy nemcsak a krízisben lévőknek akarunk szakmai segítséget adni, hanem a prevenciót is nagyon fontosnak tartjuk, akkor erre külön reflektált. Sőt amikor elköszönt tőlem, a legvégén, akkor még újra mondta, hogy ne felejtsd el a prevenciót. Én nagyon örültem ennek, hogy ennyire figyelt és ennyire fontos volt számára!
Megköszöntem neki a szegények világnapját, mert ez nekem nagyon fontos. Nemcsak az üzenetet, hanem általában azt, hogy van ilyen az Egyházunkban, és megköszöntem neki a reformot is. Megkérdeztem tőle, hogy bírja az ebből fakadó nyomást. Nagy nevetés volt, és örültem utána a válaszának is. Mondta, hogy a reform nem strukturális változtatás elsősorban, hanem megtérés. Belső átalakulás és ennek egyik eszköze a lelkigyakorlat. Ez nagyon sok erőt ad és megerősített abban, ami már réges-rég megfogalmazódott bennem, hogy korunk diktatúráival szemben – és a Szentatya külön kiemelte a globalizációt mint egyfajta diktatúrát a kultúránkban – csak egy radikális kereszténységgel és Krisztus-követéssel lehet szembeszállni. Ennek az első lépése mindannyiunk számára a megtérés. Megerősített ebben a Szentatya és az egész légkör, az egész találkozás, ahogyan a püspök atyák jelen voltak, kérdeztek – mindez nekem nagyon új volt. És nagyon örültem neki, mert ezt is vártam, azt, hogy az egységet nemcsak a Szentszékkel, hanem egymással is jobban meg tudjuk élni. Hiszen én most kezdtem, csak fél éve vagyok püspök, és rendkívül fontos számomra, hogy egységben legyünk a püspök atyákkal.
– A püspök elsősorban a papjainak a pásztora. Mik az első tapasztalataid otthon az egyházmegyédben, fél év elteltével?
– Beszéltem arról a Papi Kongregációban, hogy szükség van a sebek gyógyítására, szükség van annak tudatosítására, hogy valamennyien sebzetten indulunk. Nemcsak a bűn sebez meg bennünket, egyre több olyan hivatás van, amelynek a családi háttere nagyon sebzett. Szükség van ezeknek a sebeknek a gyógyítására, és arról beszéltem, hogy úgy gondolom, nekünk, püspököknek első fokon atyának kell lennünk. Tanítanunk is kell természetesen és vezetünk is kell, hiszen ez a hivatalunknál fogva küldetésünk. De a papjaink felé elsősorban atyává kell válnunk, és ez a legnehezebb és legnagyobb kihívás, amit én is most kezdtem el tanulni. És szeretném ezt a „tananyagot” elsajátítani. Ők tesznek engem atyává. És én magam is törekszem erre. Ha elfogadom a Mennyei Atya atyaságát és szeretnék az Ő gyermeke lenni és ebben a relációban megélni a szolgálatomat, akkor hiszem, hogy képes leszek atyává válni a paptestvérek számára. Talán ez a legfontosabb, amit ezalatt a fél év alatt megértettem, azon túl, hogy minden szervezési feladatot el kell látni, az élet dübörög és nagyon sok minden elindult az egyházmegyében. De a paptestvérek felé ezt tartom a legfontosabbnak. És sokakat imádkoztatok azért, hogy segítsenek nekem ebben – hogy atya lehessek. Atya, aki miközben segíteni akar, közben elfogadja, hogy ő is gyógyulásra szorul; én is sebzett ember vagyok a hivatásomban és az emberségemben is. Amióta a Jóisten összekapcsolta az életemet a szegényekkel, a sérültekkel, ez világos lett számomra és ezért nekem is gyógyulni kell. Hiszem, hogy ha ez a kettő együtt van, hogy én elfogadom, hogy gyógyulásra szorulok és szeretnék ezen keresztül gyógyítani, akkor ezt a Szentlélek elvégzi köztünk. Hogy milyen távlatokra viszi, azt még nem tudom, hiszen időbeli távlatom nincs. Most kezdtem még csak ezt a paptestvérekkel. Hívekkel vagy másokkal, akiknek lelki vezetője voltam, természetesen ez már régóta működik. Ez azonban egy kicsit más, mert nem lelki vezetőként vagyok püspök. De szükséges az atya hivatásának a betöltése is.
– A kongregációknál és a vatikáni egyéb más hivataloknál tett látogatásból mi az, ami megérintett?
– Az Államtitkárságon tett látogatás alkalmával így fogalmaztam meg: milyen jó, hogy tudom, hogy a hatalmasok – politikáról volt szó – szíve Isten kezében van; hogy minden rendben, mert Ő az úr és Ő az, aki a történelmet és a politikát is a háttérből irányítani tudja. Ezzel a bizalommal hallgattam az ott elhangzó beszédeket. Mindenhol előkerült, a Szentatya is előhozta a kormánnyal való kapcsolatot. Azt értettem meg, és az fogalmazódott meg, hogy nem lehetünk függetlenek és nem is kell függetlennek lennünk. Függnünk kell, ugyanakkor mégis meg kell őriznünk a függetlenségünket. Mindenhol tisztán átjött számomra, hogy igen, együtt kell működni, de ugyanakkor törekednünk kell a függetlenség megőrzésére. A Püspöki Kongregációban nagyon nagy hangsúlyt helyezett a Szentlélek az evangelizációra és a misszióra és az ehhez vezető utunk keresésére. A Hittani Kongregációban pedig azt tanultam meg, hogy az ökumenikus párbeszédben tovább kell mennünk és határozottan haladnunk kell ezen az úton, még akkor is, hogyha a túloldalon akadályokat támasztanak.
Lejegyezte: Bókay László
Forrás: Vatikáni Rádió – a hangzó anyag ITT érhető el
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria