„Ültessünk valakinek a lelkébe egy jó gondolatot” – Martos Levente Balázs adventi elmélkedése (2.)

Ferenc pápa szentévet meghirdető bullájának kezdete: A remény nem csal meg. Ezt a mondatot úgy is átalakíthatjuk, hogy Krisztus nem csal meg. A Timóteusnak írt második levélben olvasunk is erről: „de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja” (2Tim 2,13). Az Isten hűséges, véghez viszi azt a művet, amit akart, és amire minket is meghívott. Bár ismerjük őt, újra és újra arra vágyunk, hogy közelebb kerüljön hozzánk, hogy később ne mint ítélő bírót kelljen megismerni őt.

A püspök az elmúlt héten arra kérte a híveket, hogy adjanak valakinek egy esélyt. Most a jelenlévők néhány pillanatra elgondolkodtak azon, hogy sikerült-e mindezt megvalósítani.

Advent második vasárnapján a búzaszem állt az elmélkedés középpontjában. Jézus szívesen tanított erről, elsősorban a magvetőről szóló példázatokban. Szent Márk evangéliumának 4., Szent Máté evangéliumának 13. fejezetében is találkozhatunk erre vonatkozó szövegekkel. Jézus a mennyek országával kapcsolatban beszél a magvetőről, a búzaszemről. Az értelmezők szerint ezek a példázatok eredetileg az igehirdetők biztatására szolgáltak.

Még ha úgy is látják, hogy kevés a megtérő, azért ők maradjanak nagylelkűek, hiszen a magvető sem ijed meg, ha néhány mag az útszélre esik. De attól sem rémül meg, ha köves a talaj, ahova vetnie kell.

Hiszen tudja, hogy néhány szem termékeny talajra hullik, ez pedig nagyon reményteli, hiszen harmincszoros, hatvanszoros termést hoz.

Ez a remény a mag belső természetéről is szól, a magvetés a tanítás megsokszorozódásának a képe is. A kereszténység ugyanis nagyon gyorsan elterjedt, volt benne valami „ragályos”. A Jézus utáni első nemzedéket követően nagy utat járt be az evangélium.

A búzaszem magában hordja ugyanis a jövendő élet lehetőségét, mégpedig egy gazdag életét. Ebből a szempontból hasonlít a mustármagra, mely minden más magnál kisebb, de amikor kikel, fává terebélyesedik.

A mennyek országának fája tele van reménnyel, nem remélt élettel. De ahhoz, hogy ezt észrevegyük, bátorság is kell, hinnünk kell benne.

A búzaszemnek el kell halnia ahhoz, hogy termést hozzon. Szent János evangéliumának 12. fejezetében ír erről. Ez az evangéliumának a közepében, a szívében található. Itt Jézus búzaszemként beszél önmagáról. Azt mondja, hogy „magam adom oda az életemet”. Senki nem veszi el tőle, de arra is hatalma van, hogy visszavegye. A mag elhal, de megőrzi önmagát, sőt másban is folytatja az életét.

Ahhoz, hogy az élet sokszorozódjon, mindig önátadás, lemondás szükséges. És nem egészen a miénk az, amit nem tudunk elajándékozni.

– emelte ki Martos Levente Balázs püspök.

A Korintusiaknak írt első levélben Szent Pál apostol a feltámadás igazságáról beszél. Először a tanúkról szól, majd azt tárja fel, hogy a feltámadásnak milyen jelentősége van a kereszténységben. Ezt követően a természetből vett képekkel mutatja be, milyen lesz a feltámadás. Azt mondja: „Amit vetsz, nem kel életre, ha előbb meg nem hal. És amikor vetsz, nem a leendő növényt veted el, hanem a puszta magot, például a búzáét vagy másét. Isten pedig alakot ad annak, amint akarja, mégpedig minden egyes magnak saját alakot.” (1Kor 15,36–38) Vagyis itt már nem önmagában az új életre, hanem az átalakulásra kerül a hangsúly. Mi, emberek valójában félünk a változástól. Tartunk az átalakulástól, ugyanakkor vágyunk is rá.

A búzaszem reménye elnevezés eszünkbe juttathatja Joseph Ratzinger A mustármag reménye című, a hetvenes években megjelent kötetét. Ebben ezt olvashatjuk: „Az Egyház egész történelmén keresztül mustármag marad. Mindig a Szentlélek megfoghatatlan erejéből él, sohasem szervezetének időközben kifejlesztett hatalmából. Talán a mai óra áldása, hogy kényszerülünk újból fölismerni ezt. Mert azt hihettük: az Egyház most már olyan hatalmas lett, hogy pusztán emberileg nézve aligha lehet kiütni a nyeregből. Most tudjuk, milyen gyorsan szétfoszolhat az ilyen elképzelés. Talán kellett, hogy sok nehézség (1Tesz 1,6) érjen bennünket, érje az Egyházat, hogy újra megtudjuk, miből él – ma is a mustármag reményéből, nem pedig terveinek és struktúráinak erejéből.”

A későbbi XVI. Benedek pápa sokszor elmondta, milyen megrendítő volt megtapasztalnia a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, hogy Európa egyszer csak szembefordult saját gyökereivel, és váratlanul elindult az anarchia felé. A nyugati társadalmakban az Egyház elveszítette korábbi erejét. Mi magunk a kilencvenes évek elejétől fordulatot éltünk meg. Az Egyház újra iskolákat, intézményeket vehetett át, és az evangélium a személyes ügyből közösségi kérdéssé válhatott. Ma már sokféleképen tehetünk jót.

Ám paradox módon amikor a legnagyobbak a lehetőségeink, akkor derül ki, hogy a hitet nem a struktúrák adják tovább, hanem a mustármagnyi, búzaszemnyi odaadás. Mely nem akar önmagaként, önmagának megmaradni.

Manapság már beszélnek kapunyitási pánikról is, mert a fiatalok számára nehéz megtenni ez első önálló lépéseket. A felnőtt ember számára az a kérdés, hogy a családja mellett legyen inkább, vagy a munkájában haladjon előre, esetleg vállaljon többet a közösségért. Mindannyian egyensúlyozunk e dilemmák között. A felnőtt hivatás azt is magában foglalja, hogy valami tágasat kell választanunk. Van, hogy mint egy szerzetes úgy látjuk, el kell mélyednünk a hagyományban, a tanításban, az imádságban. Máskor szeretnénk az Egyházban ténykedve egy karitászszervezetre hasonlítani, el szeretnénk menni a perifériára, hogy tehessük a jót.

A Központi Papnevelő Intézet rektoraként látom, hogy a növendékek úgy érzik, be vannak zárva, már szeretnének kimenni, és hirdetni az evangéliumot. Ilyenkor azt mondjuk nekik: „Várjatok még, hagyjátok hogy növekedjetek, tisztogassátok még az igét, ami bennetek van.”

– emelte ki a szónok. Sajátos kettősség látható életünkben: az ember vágyik arra, hogy önmaga legyen, de meg kell találnia azt a valakit, Istent, akinek a legteljesebben odaadhatja önmagát.

A búzaszem reménye azt jelenti, hogy hisszük, az élet, amit kaptunk, jó. A búzaszem nem azért hal el, mert nem hisz önmagában. Az a keresztény hit, amit kaptunk, sokféle környezetben képes élni. Ez volt a misszionáriusok tapasztalata is.

A búzaszem reménye azt is jelenti, hogy nem kell félni az aláhullástól. A búzaszem sorsa ugyanis az, hogy kivessék a földre.

A búzaszemben van emellett valami kemény és időtálló is. Ott rejtőzik benne egy olyan megmásíthatatlan élet, ami jó. Ez a kép arra is utal, hogy van bennünk valami, ami nem vehető el tőlünk. De rámutat arra is, hogy meg kell találnunk azt, ami nagyobb nálunk, akinek érdemes odaadni az életünket. Rá kell lelnünk a belénk oltott igazságra.

Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök beszéde zárásaként ismét feladatot adott a hallgatóságnak: „Arra kérlek titeket, hogy a következő héten ültessetek el valami élőt. Vagy plántáljatok valakinek a lelkébe egy jó gondolatot. Mindezt a magvető szelídségével, észben tartva, hogy könnyebben megfogan a másikban az a gondolat, amit gyengéden, szeretettel adunk át. A másik feladat, hogy az előttünk álló héten keressetek két-három embert, akikkel valami fontos kérdésről beszélgettek.”

Fotó (archív): Lambert Attila; Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír