A bántalmazott segítése az első, nem az intézmény jóhíre – Benyusz Márta jogász a gyermekvédelemről

– A Kiskorúak Védelmével Foglalkozó Pápai Bizottságot – amelynek Ön a regionális tanácsadója lett – 2014-ben alapította Ferenc pápa, majd pár évvel ezelőtt, 2019-ben rendelkezett arról, hogy egyházmegyei szinten biztosítani kell a bántalmazások bejelentésének lehetőségét. Az egyházi gyermekvédelem tehát új terület. Ugyanakkor a hazánkban is nyilvánosság elé került egyházi bántalmazási ügyek fájdalmas jelei annak, hogy a megelőzés, valamint az esetek megfelelő kezelése halaszthatatlan feladat.

– Valóban így van, és sok még a tennivalónk. A 2019-ben megjelent Vos estis lux mundi kezdetű motu proprio előírta a helyi egyházaknak, hogy hozzanak létre bejelentőfelületeket, amelyeken a szexuális visszaéléseket, bántalmazásokat jelezni tudják az áldozatok vagy azok, akik ilyesmiről tudomást szereznek. Magyarországon ezek a felületek már elérhetők az egyházmegyék weboldalain. De azt is látnunk kell, hogy

a kötelező előírások betartásán kívül még sok munkát szükséges elvégezni ahhoz, hogy valóban elérjük a célunkat, és közösségeinkben a gyermekek, valamint a sérülékeny felnőttek is biztonságban érezhessék magukat.

Amikor a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája elindította a szerzetesi intézményekre vonatkozó Emberi Méltóság Stratégia programot, a jogi munkacsoport vezetőjeként fontos volt számomra, hogy lássam, hogyan alakult a katolikus közvélemény az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének 1989. évi elfogadását követően. Az egyezmény kimunkálásában a Szentszék meghatározó szerepet vállalt és azonnal ratifikálta is, majd egy éven belül Magyarország is megtette ezt. Kérdés, hogy mit jelent ez, a gyakorlatban hogyan jelennek meg a gyermekjogok. Azt tapasztaltuk, hogy végrehajtási, alkalmazási hézag van a gyermekjog tekintetében, és tetten érhető egyfajta idegenkedés, távolságtartás az egyházi intézményeknél is. Ez részben információhiányból ered.

Amikor a szerzetesi stratégiaalkotási folyamat során beazonosítottuk ezt a hiátust, úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy egyesületet, amely gyermekjogi kérdésekben célzottan egyházi intézmények számára végez tanácsadást interdiszciplináris és szemléletformáló módon. Így jött létre civil kezdeményezésként a Gyermekjogokért Egyesület, amely nemcsak tanácsadást végez, hanem képzéseket is tart.

– A közelmúltban számos más kezdeményezés is indult vagy bontakozott ki egyházi berkekben: említette az Emberi Méltóság Stratégiát, megalakult a Gyerekasztal Munkacsoport, ismert, hogy az Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatósága (EKIF) koordinálásával az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye fenntartásában lévő iskolákban tavaly októbertől gyermekvédelmi szabályzat (és ennek megfelelő protokoll) lépett életbe, Szegeden, a katolikus egyetemen pedig gyermekvédelmi tanszék indítását tervezik. A rendszer kiépülésének lehetünk tanúi?

– Igen, és ezenkívül még sok más fontos gyermekvédelmi törekvés is van, a teljesség igénye nélkül említhetjük a Váci Egyházmegyét, a szaléziakat, a piaristákat. Minden kezdeményezésnek örülünk, de sajnos az a probléma, hogy ezek a projektek egyelőre nem érnek össze. Szükség lenne egy központi intézményre, amely koordinálja az alulról építkező és a vezetői szintről érkező programokat is.

A helyi együttműködésre egyébként jó példa, hogy az EKIF felkérésére az Gyermekjogokért Egyesület segített az Ön által is említett szabályzat megalkotásában, és ebbe a folyamatba bevonták az iskolaigazgatókat, iskolapszichológusokat is. Ezt azért hangsúlyozom, mert ez is alátámasztja, hogy

a hatékony működéshez nem elég csupán egy jól kidolgozott protokoll. Olyan ez, mint a tűzvédelmi szabályzat, amit kötelezően kifüggesztünk  ugyan, de magunkénak érezzük-e, és amikor megszólal a tűzjelző, vajon tudja-e minden érintett, hogy mit kell tennie?

– Bizonyára vannak és lesznek még hibák az esetek kezelésében. Olyankor talán a megfelelő kommunikáció segíthet… Melyek a nemzetközi tapasztalatok a gyermekvédelmi szabályok bevezetése és alkalmazása terén?

– A közép-európai régiónál maradva kiemelném a lengyel példát, ahol állami előírás is kötelezővé tette a gyermekvédelmi szabályzatok elfogadását. A lengyel példából is az látható, hogy a szabályzatok önmagukban nem elegendőek, bevezetésüket képzésekkel szükséges megtámogatni. Például az iskolákban a tanároknak, a szülőknek és a gyerekeknek is tudniuk kell, hogy kihez forduljanak, mit tegyenek, ha bántalmazást tapasztalnak. Kulcsfontosságú a megfelelő kommunikáció, a protokoll élővé tétele. Sajnos újra és újra felbukkannak bántalmazásos ügyek, és felkészültnek kell lennünk, hogy megfelelő módon segítsük az érintetteket.

– Arról még nem is beszéltünk, hogy egy működő rendszerben is előfordulhat, hogy valakit igaztalanul vádolnak bántalmazással…

– Igen, és ha valakire rákerül a bélyeg, az egy életre kihat. Képzésekkel, megfelelő szemléletformálással, szakemberek támogatásával, körültekintő kommunikációval lehet ezt megelőzni. De azt mindenképp kihangosítanám, hogy

ez csupán az esetek négy-hat százalékában fordul elő, az összes többi bejelentés valós bántalmazásról szól.

– A Kiskorúak Védelmével Foglalkozó Pápai Bizottság Közép- és Kelet-Európa országaira helyezte a fókuszt, ezt olvashattuk az Ön tanácsadói megbízásáról szóló hírben. Milyen szentszéki szándékból, motivációból ered ez a megbízatás?

– A feladatom a bizottságban a régióhoz kapcsolódó tanácsadás. A bizottság nevében a főtitkár tud nyilatkozni. Amit a saját szakmai kompetenciám alapján el tudok mondani, az az, hogy a bizottság 2022-ben új típusú mandátumot kapott Ferenc pápától. Ennek része, hogy a testület segíti a helyi egyházakat abban, hogy irányelveket, protokollokat dolgozzanak ki, és így előreléphessenek a bántalmazások megelőzésében, kezelésében és a szemléletformálásban. A bizottság elkezdett régiókra osztva dolgozni, kialakult egy Európára specializálódó csapat, ehhez csatlakoztam regionális tanácsadóként a bizottság felkérésére. A testület nagyon fontosnak tartja, hogy élő kapcsolatokat alakítson ki a helyi egyházakkal, ennek része a hálózatépítés egész Európára vetítve, amelybe szervesen kapcsolódik Közép- és Kelet-Európa is.

– A régióban milyen szinten állunk az egyházi gyermekvédelem terén?

– Úgy látom, hogy középen helyezkedünk el. Előttünk jár az említett lengyel egyház, ott már elkészült az a jelentés, amely számba vette az egyházon belüli bántalmazásos eseteket, és létrejött egy központ is, ami a gyermekek és a sérülékeny felnőttek védelmével foglalkozik. Ennek feladata a szupervízió is: felügyeli az esetkezelést, és a megelőzéssel kapcsolatban szintén segítséget nyújt. A szentszéki bizottság jelenleg éppen Lengyelországban teszteli a készülő egyetemes irányelveket.

Érzékeny kérdés ez, hiszen figyelembe kell venni a helyi kulturális szempontokat is. Nem biztos, hogy ugyanazok a receptek, protokollok éppolyan jól használhatók az USA-ban vagy Afrikában, mint Közép-Európában. Pont ezért azt is szeretném elkerülni, hogy sematikus módon vegyük át a lengyel példát, módszereket. Ugyanakkor sokat tanulhatunk, és kell is tanulnunk belőle, ahogyan az ír, a francia, a portugál vagy a tengerentúli példából is.

Végső soron azonban a saját válaszainkat, megoldásainkat kell kialakítanunk, hiszen a mi gyerekeinkről, illetve az itt élő sérülékeny felnőttekről van szó.

– Tanácsadóként hogyan tudja segíteni ezt a hálózatépítő folyamatot?

– Az európai hálózatépítéssel kapcsolatban kikérik a szakmai véleményemet, de érezzük, hogy a mi részünkről is van feladat: tavaly elkészült a Kiskorúak Védelmével Foglalkozó Pápai Bizottság első (pilot) országjelentése, ennek magyarra fordítását a Gyermekjogokért Egyesület vállalta.

A vatikáni bizottság tervei szerint a következő tíz évben minden egyes helyi egyházat átvizsgálnak, ennek ütemezése az ad limina látogatásokhoz kapcsolódik, amikor a helyi püspöki konferenciák tagjai a bizottság tagjaival is találkoznak. A most megjelent jelentés – a régióspecifikus információkon kívül – azokról az országokról szól, amelyek püspökei az előző évben jártak ad limina látogatáson (Ruanda, Elefántcsontpart, Srí Lanka, Columbia, Tanzánia, Kongói Demokratikus Köztársaság, Zimbabwe, Zambia, Ghána, Kongói Köztársaság, Dél-afrikai Köztársaság, Botswana és Szváziföld, Togo, Burundi).

A jelentés egyfajta tisztánlátást, rálátást eredményez, megmutatja, hogy a helyi egyházban mely pontokon kell cselekedni.

A szentszéki bizottság alapszemlélete szerint nem az adott intézmény vagy ország jó híre az első, hanem a bántalmazottak segítése, hiszen olyan gyermek vagy sérülékeny felnőtt áldozatokról van szó, akiknek derékba tört az életük.

Az ő lelki támogatásuknak része a bocsánatkérés is.

Például ezért tartom nagyon fontosnak a magyar egyházi vezetők részéről tapasztalt tavaly év végi nyilvános bocsánatkérési hullámot. Mindenki úgy és olyan módon kért bocsánatot, ahogy az ő eszköztárának megfelelt, és mindegyik bocsánatkérés releváns volt.

– A korábban említett hazai egyházi kezdeményezések kimondva is szeretnének elöl járni a társadalmi szemléletformálásban. Egyházon kívüliek számára is felajánlják a szakmai segítségüket a bántalmazásos esetek kezelésében, megelőzésében. Dobszay Benedek OFM, az Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője egy interjúban elmondta, hogy már állami intézmény részéről is érkezett hozzájuk megkeresés. 

– Az egész társadalomhoz szól a küldetésünk, a Gyermekjogokért Egyesület sem csupán egyházi intézményeknek vállal szakmai tanácsadást.

– Visszatérve egy korábbi megjegyzéséhez, hogyan látja a gyermekek jogaival kapcsolatos hazai közvélekedést?

– Talán onnan indítanám a választ, hogy fontos érteni, a gyerekjogok forrása nem egy nemzetközi egyezmény vagy más jogszabály, hanem a gyermekek emberi méltósága, amely az Isten képmására való teremtettségükből fakad. A gyermekkor, a fogantatás pillanatától, egy rendkívül sérülékeny, védelmet igénylő életszakasz. A gyermekjogok nem extra jogosultságként jelennek meg ebben az életszakaszban, hanem – kicsit talán leegyszerűsítve – ahhoz szükségesek, hogy amikor a fiatalok belépnek a felnőtt társadalomba, meg tudjanak küzdeni mindazzal, ami rájuk vár.

A gyerekjogok könnyen válhatnak eszközökké a felnőttek kezében, ezért tartom nagyon fontosnak, hogy azzal a szemlélettel közelítsünk, amelyben a gyermekek jogai mindig megelőzik a felnőtt igényeket.

Úgy gondolom, még sokat kell tennünk azért, hogy elsajátítsuk ezt a szemléletet, és van feladatunk a gyermekjogi edukáció területén is. Gondolok itt például a gyermekek részvételhez való jogának kihangosítására, vagy az erőszakkal szembeni zéró tolerancia hangsúlyozására a testi fenyítés kapcsán.

– Melyek a rövid távú, illetve távlati elképzelései a hazai egyházi gyermekvédelemmel kapcsolatban?

– Fontosnak tartom, hogy tovább erősítsük a párbeszédet a döntéshozók és a szakemberek között, és én ebben partner szeretnék lenni. Úgy látom, már megvannak a szakmai erőforrások országos szinten és az egyházmegyékben is, ezek össze tudnak kapcsolódni, és így lehetővé válik a koordináltabb fellépés az egyházi gyermekvédelemben. Szerintem érdemes ezen dolgozni, még akkor is, ha nem lesznek azonnali és látványos eredmények, de ez nem gátolhat meg minket abban, hogy kitartsunk e folyamat mellett, amely a tisztulást, az elszámoltathatóság és az átláthatóság növelését szolgálja, a gyermekek és a sérülékeny felnőttek védelmében.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 9-i számában jelent meg.