A befogadó szeretet a hivatásunk – A Betegápoló Irgalmasrend generálisával beszélgettünk

– Milyen céllal érkezett Magyarországra?

–  Asztrik testvér (Koncz Asztrik budapesti perjel – a szerk.) már jó ideje kérte, hogy látogassam meg a testvéreket, és most eljöttem, hogy megünnepeljük a Szent Erzsébet Otthon alapításának harmincadik évfordulóját. Az elmúlt két hónapban az egyik rendtársam, a rend főtanácsosa kánoni vizitációt végzett az osztrák rendtartományban, amelybe Ausztria, Magyarország, Szlovákia és Csehország tartozik. Járt Magyarországon is. Ezen a héten találkozókkal zártuk a vizitációt Bécsben, és találkoztunk a rendtartomány szinte valamennyi tagjával, az intézményeink vezetőivel. Ezt az alkalmat kötöttük össze a magyarországi látogatással. Bécsből érkezve az első nap ott voltunk a Budai Irgalmasrendi Kórházban, amikor a magyar kormány két államtitkára jelenlétében átadtak egy-egy új MR- és CT-készüléket. Fontos megerősítés volt ez, láthattuk, hogy a kórház jól működik, fejlődik. A délutánt kihasználtuk arra, hogy megnézzük Budapest  nevezetességeit. Másnap érkeztünk Pilisvörösvárra, ahol rövid ideje vagyunk jelen ebben a szép házban, az idősek otthonában. Kozma Imre atya fontos alakja volt a rend újraindulásának, az ő segítségével érkeztünk Pilisvörösvárra is. Az itteni szolgálat tökéletesen illeszkedik a karizmánkba. Örülünk, hogy együttműködhetünk másokkal, segíthetjük ezt a szép intézményt, és részesei lehetünk az életének. Szeretnénk köszönetet mondani a magyar Egyháznak is a sok segítségért. 

–  Mit jelent ma a rendalapító, Istenes Szent János alakja és az eredeti karizma, a betegek gondozása, a befogadás?

–  A karizma mindenekelőtt ajándék, amit az Úrtól kaptunk. Elsőként Istenes Szent János lett részese annak az ajándéknak, hogy az irgalmas, együttérző, evangéliumi szeretetet elvigye a betegeknek és a rászorulóknak. Ez a karizma állandó, hiszen ahogyan az evangélium is mondja, a szegények, a betegek mindig velünk lesznek. Mi mindannyian Istenes Szent János művének folytatói vagyunk, amely napjainkban is hihetetlenül aktuális. A mai világban óriási szükség van erre a misszióra, amit mi úgy nevezünk: hospitalitás, befogadó szeretet. Ferenc pápa az irgalmas szamaritánus példabeszédét magyarázva arra buzdít a Fratelli tutti enciklikában, hogy ne azt fürkésszük, ki a felebarátunk, hanem váljunk mindenki felebarátjává, közeledve a másikhoz.

Ez Istenes Szent János küldetése is: közel lenni a felebaráthoz, a beteghez, a szükséget szenvedőhöz, sok emberhez, aki szegénységben él.

A mai világ megannyi  problémájára éppen ez a megoldás: befogadni, szeretni, az életünk középpontjába állítani másokat.

Ezt a karizmát folytatjuk mi, szerzetestestvérek, de nem csak mi, hanem az a sok ember is, aki együtt dolgozik velünk.

–  A rend jelenleg ötven országban van jelen, több mint négyszáz apostoli tevékenységgel. A globalizáció segíti a természetéből adódóan nemzetközi intézményüket, vagy inkább nehézségeket támaszt?

–  Azt mondhatjuk, hogy a globalizáció sok szempontból segítséget jelent, egyszerűbbé teszi a kommunikációt, a közösbe tehetünk dolgokat. Amikor a rend valamelyik országban megvalósít valamit, könnyen megoszthatja a tapasztalatait akár más kontinensekkel is, és ebben nagy lehetőségek rejlenek. Nagyobb a szolidaritás köztünk, kampányokat hirdetünk olyan régiók javára, ahol jelen vagyunk, de kevesebb a lehetőség, például Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában. Jobban megismerjük egymást, az egyes közösségeink ma sokkal inkább nemzetköziek. Ha az osztrák provinciát nézzük: ide tartoznak az osztrákok, a szlovákok, a csehek és a magyarok, de az elmúlt napokban a kis csoportunkban nyolc nemzetből voltunk jelen. Nem mindig könnyű a helyzet, hiszen különböző kultúrákról van szó, de sok gazdagság rejlik ebben. A globalizáció ugyanakkor nehézségekkel is jár, hiszen a szegénység is globalizálódik. A kommunikáció pedig kétélű fegyver. Az jó, hogy egy Mauritius szigeti testvérrel ma reggel egyeztetni tudtam, ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy ne éljünk állandóan a közösségi hálókon.

–  Az irgalmasrend a perifériákon tevékenykedik egy olyan korban, amikor maga hit is perifériára szorul. Milyen kihívásokat jelent ez?

–  Isten a mai világba küldött el minket. Ferenc pápa sokszor mondja, hogy el kell mennünk a perifériákra. A mi intézményeink általában a periférián vannak, hiszen

a missziónk éppen ez: közel lépni ahhoz, aki szenved. Léteznek egzisztenciális perifériák is, ahol szenvednek, egyedül érzik magukat az emberek. Mi hozzájuk kaptunk küldetést, hogy velük legyünk, gondozzuk, gyógyítsuk őket.

Egy másik vonatkozása ennek, hogy az egészségügy világában a hit periférikus: a betegek között sok a nem hívő, a nem gyakorló hívő vagy a más hitű, és mi ebben a környezetben mozgunk, tanúságtételünkkel itt kell közvetítenünk Isten szeretetét, főként a gesztusainkkal, a befogadó szeretettel és ha kell, akkor szavakkal is. Volt egy generálisunk, aki azt mondta:  „Az emberek egyre ritkábban mennek templomba, plébániára, de a kórházban mindannyian megfordulunk. Az evangelizáció különleges tere ez.” A hivatásunk mindenkihez szól, akár hívő, akár nem. Tiszteletben tartunk mindenkit, főként a tanúságtételünkkel éreztetjük befogadó szeretetünket. Isten nevében, az Egyház nevében tesszük. Nagyon érdekes, hogy vallásukat nem gyakorló embereknek, akik hívő családba születtek, de életük során nem érlelték a beléjük ültetett hitet, kórházba kerülve megváltozik a hozzáállásuk. A betegség alkalom arra, hogy felébredjen bennük a hit, ami korábban megvolt az életükben. Nagyon szép tapasztalatok ezek.

Mi nem prédikáló rend vagyunk, leginkább nem a szavainkkal képviseljük a betegek között az Egyház jelenlétét, hanem a befogadó szeretet gyakorlásával, a betegek kísérével.

Ahogyan Ferenc pápa mondja: gondozzuk a törékeny világot.

–  Társadalmunk kiselejtezi a szegényeket, a betegeket, és élteti a sikert, a jólétet. Mit jelent egy ilyen társadalomban a szegények mellett állni?

–  Ellentmondásos társadalomban élünk, amely egyeseknek jólétet nyújt, másoknak pedig nem. Önző a világ: ha van pénzed, lehetőségeid, akkor egy külön klub tagja vagy. Akiknek nincsenek javaik, azok pedig marginálisak maradnak. Ezért mondja róluk Ferenc pápa, hogy kiselejtezettek. Mi hozzájuk szeretnénk közel állni. Sok más ember, szervezet is küzd értük, nemritkán az állami hatóságoknál is komoly segítségre találunk. Mi mindig nyitottak vagyunk az együttműködésre bárkivel, aki az emberek javát akarja. Szívesen dolgozunk közös projekteken mentális betegségben szenvedőkért, fogyatékosokért, bántalmazottakért, végstádiumos betegekért, idősekért, bárkiért. Szilárdan hisszük, hogy minden ember a testvérünk, ugyanolyan méltósága van, mint nekünk, és szégyen, ha elfordítjuk tőle a tekintetünket.

A hospitalitást úgy határozzuk meg, hogy amikor valaki csenget, kinyitjuk az ajtót, és aki belép a házunkba, az a saját házának érezheti azt.

Rendünk a világ számos részén dolgozik menekültekkel is, akik elvesztették a családjukat, a hazájukat. Fontos, hogy találjanak valakit, aki befogadja őket, és azt mondja nekik, érezzék otthon magukat. Küldetésünk nem csak a kórházakhoz szól, hanem sok rászoruló emberhez: foglalkozunk hajléktalanokkal, börtönben lévőkkel, bántalmazottakkal, fogyatékossággal élőkkel...

–  Mire tanítanak minket a betegek, az idősek, amikor közel kerülünk hozzájuk?

–  Megmutatják, hogy a testvéreink, és nincs jogunk megfeledkezni róluk. Nagyon sok értéket adnak át  nekünk! A szegények felfedik előttünk, mennyi felesleges tárgyunk, tulajdonunk van, sokkal egyszerűbben is lehet élni. Megtanítanak értékelni az életet, az egészséget, az embereket. Nagyon szép tapasztalataink vannak arról, hogy az emberi közelséggel valaki visszanyeri a méltóságát, amit a magányban elveszített. Megtanítanak az alázatra, a türelemre, a nagylelkűségre, a szolidaritásra, a hálára, és megtanítanak hinni, bízni Istenben. Az erős hitű idősek evangelizálnak minket, nehéz helyzetük ellenére a hit fényében élnek, példát jelentenek.  

–  Hogyan látja az irgalmasrend magyarországi jelenlétét?

–  Másodszor járok Magyarországon, ám távolról figyelemmel kísérem az itteni helyzetet. A 17. század óta vagyunk jelen az országban,  bár  a kommunizmus idején félbeszakadt a jelenlétünk. Azt látom, hogy a rend lassan megerősödik, már öt intézményünk van, amelyeket még szilárdabbá kell tennünk. Segít az egész rend, különösen az osztrák provincia, és a magyar nép, a kormány, az Egyház; örülünk ennek, szeretnénk növekedni. Egyelőre kevés a szerzetesünk, de remélem, lassacskán növekedni fodunk. Nagyon sok világi segítőre számíthatunk, hiszen Istenes Szent János karizmáját, a befogadó szeretetet sokfeléképpen meg lehet élni. Ha a szerzeteseket, a dolgozókat, az önkéntesket is beleszámítjuk, akkor mintegy százezren vagyunk az egész világon. A többség világi, akik megélik a karizmát. Számukra is tartunk hivatáspasztorációt a befogadó szeretet karizmájáról, és biztos vagyok benne, hogy az Úr ad majd olyanokat, akik a megszentelt életre éreznek elhivatottságot.

–  Ön hogyan éli meg hivatását mint irgalmasrendi szerzetes, miközben a rendfőnöki teendőket is ellátja?

–  Öröm számomra a nagyon szép és aktuális hivatásom, amelyre, azt hiszem, nagy szüksége van a mai világnak.

Először Isten fordult felém, szeretett engem, végtelenül irgalmas volt velem. Innen ered a hívás, hogy nekem is ugyanígy kell tennem másokkal.

Így történt Istenes Szent Jánossal is, akivel nem hasonlítom össze magam, de kicsiny életemben  szintén ez történt. A vezetés szolgálat, felelősség. Megtiszteltetés, hogy szolgálhatom az Egyházat, a testvéreket. Ezt csakis az Úr segítségével tudom megtenni, és a testvérek, a munkatársak támogatásával, akik nap mint nap ott vannak, hogy előrevigyék a szolgálatot. Nem mindig könnyű, hiszen az élet tele van nehézségekkel, de az öröm sokkal nagyobb, különösen, amikor látom a házainkat, mint itt is, és látom, ahogyan a gondozók bánnak a betegekkel. Ez nagy örömet jelent nekem, olyan, mintha friss levegőt szívnék.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 28-i számában jelent meg.