A béke ellentéte az önzés – Interjú Andrea Riccardival

– Tavaly jelent meg eredetiben, olaszul A béke kiáltása (Il grido della pace) című könyve. Időközben sok minden történt a világban. Milyen aktualitása van most a műnek?

– Sajnos a könyv aktuális, mert jelenleg is háború dúl nemcsak Ukrajnában, hanem a Szentföldön, háború dúl Szudánban, háború dúl Kivuban (a Kongói Demokratikus Köztársaságban – a szerk.), mert rehabilitáltuk a háborút, mint a konfliktusok megoldásának eszközét. Ez az igazság:

a béke szót kitöröltük a szótárunkból, és a mai szóhasználatban, a nyilvános viták szótárában fegyverekről, beavatkozásról, háborúról beszélünk.

Ez tragikus, és nem tudom, hová fog vezetni. Gondoljunk csak Ukrajnára, amely annyira közel áll a szívünkhöz. Egy európai országról beszélünk, amelyhez a Sant’Egidio erősen kötődik, mert sok közösségünk él ott. Ukrajnát az 1980-as évek vége óta ismerem, amikor még a Szovjetunióhoz tartozott. Közelről követtem az ukránok szabadságvágyát, függetlenségi törekvéseit. Mi történik most ott? Ennek az agressziónak a kezdete óta hétmillió külföldre szakadt ember, egy válságban lévő állam, menekülő lakosság, éhezés, ezerféle szükséghelyzet, szisztematikus bombázások. Tehát egy teljesen tönkretett ország, amely hősiesen ellenállt, és megérdemli a békét.

Mit fogunk tenni Ukrajnával? Két nagy forgatókönyv létezik, az egyik szörnyűbb, mint a másik. Az első forgatókönyv egy még kiterjedtebb háború, amelyben európai országok is részt vesznek. A második forgatókönyv pedig az ukránok cserbenhagyása, az afgán forgatókönyv szerint. Ne felejtsük el, mi történt Afganisztánnál: a Nyugat leadta a jelzést az oroszoknak, hogy nem akar tovább harcolni. Veszélyes az ilyen jelzés. Úgy gondolom, hogy ehelyett a béketárgyalásoknak kell teret adni. Néhány hét háború után Moszkva és Kijev között tere nyílt ennek. Aztán ez meghiúsult, Boris Johnson beavatkozása miatt is. Egyszóval

fel kell idézni a béke képét, a béke célkitűzésének a politikában is vissza kell adni az őt megillető helyet.

– Könyvében a háború rehabilitációjáról beszél, és rámutat, hogy a háborúhoz hozzászokunk, mint a konfliktusok természetes következményéhez. Európa-szerte rengeteg hely emlékeztet a két világháborúra. Hogyhogy mégsem tanultunk a múltból?

– Elfelejtettük a második világháborút, mert már nem él a generáció, amelyik átélte. Az idősek irtóztak a háborútól. Eltűntek vagy eltűnőben vannak a soá tanúi is. A soá, a zsidóknak a nácik által elkövetett ipari méreteket öltő népirtása főként a világháború miatt történhetett meg. Nagyon-nagyon szoros kapcsolat van a háború és a soá között. Én meg vagyok róla győződve, hogy

azért tudunk hozzászokni a háború gondolatához, mert az emlékének e tanúi már nem élnek köztünk. A háború nekünk így erőfeszítés, vér és kockázat nélküli játéknak tűnik. A háború normálisnak tűnik.

Idézem a könyvben Harry herceget, aki jól sikerült emlékirataiban ezt írja: „A helikopteremben megnyomtam egy gombot, emberek haltak meg, de nem érzékeltem, hogy bárkit is megöltem volna”. Vagyis

mintha a háború játék lenne, mintha tiszta lenne. De nem igaz. A háború piszkos, vér, fájdalom, halál, pusztítás. Ezt tudnunk kell.

Nem szabad úgy közelíteni a háborúhoz, mint egy bulihoz, vagy mint valami elkerülhetetlenhez. A politikának épp az a dolga, hogy rámutasson, hogy a háború nem elkerülhetetlen. Ez a politika ereje. Úgy gondolom, a fegyverek és a béke nem összeegyeztethetőek. Szerintem a diplomácia és az államközi kapcsolatok ősi művészetét kell bevetni. Újra kell kezdenünk, és energiát kell fektetnünk a diplomáciába, a diplomáciai kezdeményezésekbe. Újra fel kell vennünk a kapcsolatok fonalát, beszélnünk kell egymással. Mert manapság a háború nem olyan, mint korábban. Ma a háborúk az örökkévalóságig elhúzódnak, a rendkívül hatékony fegyverek és az óriási fegyverkezés miatt soha nem érnek véget…

– A könyvében hitet tesz amellett, hogy a vallások a béke üzenetét közvetítik és Ferenc pápa is gyakran beszél erről. Az említett háborúk akár Ukrajnában, akár a Szentföldön azonban inkább arra utalnak, hogy a vallások szítják a konfliktust. Hol hibázunk? Mi használjuk rosszul a vallást?

– A vallások a béke hordozói, de olaj is lehetnek a háború tüzére. Ahogy lehetnek víz is, mely kioltja a tüzet.

A hiba ott van, hogy a nacionalista ideológiák megkaparintják a vallást, és azok maguk is ideológiává válnak.

Sok ilyen esetet ismerünk. Gondoljunk a dzsihádista gerillákra, vagy Irán esetére. Az oroszokra is gondolhatunk és a vallás szerepére az ő háborújukban. Ezt a veszélyt II. János Pál már 1986-ban megsejtette, ezért hívta össze Assisibe a világ vallási vezetőit, hogy együtt imádkozzunk a békéért. Ez a kulcs: a vallásoknak együtt kell fellépniük a békéért, nem egymás ellen, hanem együtt. Ezért akarja a Sant’Egidio folytatni Assisi szellemében a béketalálkozókat, tavaly Berlinben tartottuk, idén Párizsba megyünk. Mert a különböző vallások együtt tanúságot tudnak tenni a békéről. Sajnos manapság, amikor az ideológiák válságba kerültek, a vallások vették át a helyüket. Ez ellen kell küzdenünk a párbeszéddel…

– Mit tehet az egyes ember azért, hogy legyőzze magában az énközpontúságot, egocentrizmust, ami a béke ellentéte, ahogy ezt a könyvében írja, hogy így mindenhová a békét vihesse?

– Barátom, Anastasios érsek, Tirana ortodox érseke mondja, hogy a béke ellentéte az egocentrizmus. Ez súlyos probléma, mert mindannyian az énünk kis világának rabjai vagyunk, és sokan közülünk széttöredeznek, a családok, a pártok, a szakszervezetek, a közösségek. Mindenki magányos. A kortárs ember nagyon magányos. Szeret talán egyedül lenni, és közben szenved attól, hogy egyedül van. Azt hiszem az igazi megoldás, hogy ki kell vonulnunk önmagunkból. Martin Buber azt mondja, hogy az egyetlen emelő, amivel fel tudom emelni a világot, önmagam megváltoztatása. Megváltoztatni önmagunkat, kivonulni önmagunkból az emberek közé, és összegyűlni, mint egy nép…

A teljes interjú ITT olvasható.

Fordította: Paksy Eszter és Prokopp Katalin

Forrás: Új Város online

Fotó: Thomas Klann 

Magyar Kurír