A betegség épp olyan hasznos munka, mint bármi más – Beszélgetés Bíró László püspökkel

– Mit jelent az Ön számára az a szó, hogy betegség?

– Aki beteg, annak az a dolga, hogy a betegségét elhordozza. Szerintem ez éppen olyan hasznos munka, mint bármi más. Hivatásomnál fogva, de magánemberként is sok betegágyhoz eljutottam, és azt látom, hogy az embernek meg kell tanulnia hasznosítani a betegségét. Sok elpazarolt energia van bennünk, amit nem kamatoztatunk, ilyen a betegség is. Ilyenkor mindannyian szenvedünk, sajnáljuk, hogy nem tudunk segíteni a családtagjainknak, a ránk bízottaknak. Pedig maga a betegség tevékenység, amellyel hasznot hajthatunk. Jól emlékszem, amikor az öreg Cserháti József pécsi püspök úr annak idején ment be a kórházba, én pedig mint a titkára kísértem. Felsorolt nekem három nevet, és azt mondta: „Laci, ezt a szenvedést most fölajánlom ezért a három papért.” Ilyen lélekkel vonult be a klinikára.

A szenvedésre meg a betegségre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mintha abból semmi jó nem származhatna, csak kín volna. Valóban nagyon sok a kínnal járó betegség, amellyel kapcsolatban az ember mélyen megsajnálja a másikat is meg önmagát is, de nem szabad belemenni ebbe a zsákutcába. A hosszú betegségem alatt sokszor idéztem már egy középkori gondolkodónak a tanítását, ami igen mélyen megmaradt bennem:

A szenvedés útra kelés, ezen az úton az ember olyan tájakat lát meg, amiket korábban soha nem vett észre.

Valahogy elfelejtettük, hogy a szenvedést pozitívan lássuk. A hosszú kórházi létem alatt, az egészségügyi intézményekben eltöltött évek során annyi-annyi sok szépség történt! Sok jóságot megtapasztal ott az ember, ami körülveszi őt, ami elhordozhatóvá teszi számára a betegséget. Annyi lelemény van a környezetében, amivel mások kimutatják a szeretetüket!

A magyar társadalomban zajló eutanáziavita kapcsán olvastam valahol azt a gondolatot, hogy megfelelő társadalmi környezetet kell biztosítani a betegeink számára, méltó viszonyt kell kialakítanunk velük kapcsolatban. Egy orvos fogalmazott így egy beszélgetésben: vészhelyzet van, és ha az embereknek nem adjuk vissza a hitet, amit sokan elvesztettek, a reményt és a szeretetet, akkor a társadalom a szenvedésben, a betegségben óhatatlanul föladja önmagát, és nem arra törekszik, hogy mások javára használja azt.

„Istenem, hiszek tebenned, mert örökké igazmondó vagy. Istenem, remélek tebenned, végtelenül hű és irgalmas vagy” – mondja egy kis egyszerű imádság. Jézus urunk maga is megszenvedte az életét, és pont abból származott a megváltás.

Nem szabad csak addig néznünk az életet, amennyi a földön látszik belőle, hanem tovább is kell pillantani.

Tehát a hit, a remény és a szeretet megszerzésén kellene dolgoznia minden egyes embernek, Anyaszentegyházunknak pedig nagyon hatékonyan hirdetnie ezeket, mert enélkül nem tudjuk megállítani azt a folyamatot, ami Európában egyre erősödően van jelen.

– Az már kiderült, hogy Püspök atya miből tudott erőt meríteni. De akár Ön, akár az Egyház hogyan tud erőt adni azoknak, akiknek nem olyan erős az Istenbe vetett hitük, vagy egyáltalán nem hívők, s így néznek szembe egy betegséggel és sokszor bizony az elhagyatottsággal is?

– Valahányszor az ember a történelem során tömegével gyilkolta a másikat, azt úgy tette, hogy először megvonta tőle a szeretetet, és utána a szeretetre hivatkozva ölte meg. Gondoljuk csak el, a rabszolgatartó társadalomban lefokozták azt, akit ki akartak végezni; azt mondták, ez nem ember, ez csak egy rabszolga, egy igavonó állat. Megvonták tőle a szeretetet, lefokozták, és megölték kényük-kedvük szerint. Ugyanez történt azokkal is, akiket a Taigetoszra küldtek. Az abortusz is arról szól, hogy először megvonjuk a szeretetet attól, akit megölünk: minek szülessen meg szegény? Emlékszem, talán Baján volt egy magzatgyilkosság, amellyel kapcsolatban a nagymama így védekezett: „Hát az még nem volt gyerek, nem mosolygott.” Sokszor egy-egy öregtől is megvonjuk az ápolást, az abban megnyilvánuló szeretetet, és azt mondjuk: minek szenvedjen szegény?

Az biztos, hogy a betegnek a fél gyógyulást jelenti, ha vannak szerettei, akik törődnek vele, körülveszik. Azt gondolom, a társadalom részéről hit sem kell, elég csak az emberség ahhoz, hogy elhordozható lehessen a betegség az érintett számára. Akit szeretnek, az föl akar gyógyulni, részt akar venni a szerettei örömeiben, és nem önző módon „lehúzni a redőnyt”.

A Hiszekegynek van az a mondata, amit sokszor elengedünk a fülünk mellett: hiszem a szentek közösségét. Az ember egy kórházi ágyon ott fekszik egyedül, de ha megkeresztelt ember vagyok, akkor Krisztus testéhez, az Egyházhoz tartozom, s a létemmel is hozzátartozom a másik emberhez. Ezt sokan elfelejtik egy-egy súlyosabb betegség esetében. Jobb lenne, ha meghalna, meg hasonlókat mondanak. Nem: jobb lenne, ha élne, és a szenvedését fölajánlaná másokért, értünk. Nagyon sokat segít ez a hozzáállás.

A kórházi ágyam mellett egy látogató idézte Olofsson Placid atya egy mondatát: „Szibéria addig volt számomra fogság, míg rá nem jöttem, hogy küldetés.” Ha a beteg fölismeri, hogy most a betegsége a küldetése, akkor könnyebb lesz neki. Emlékszem, amikor a betegágyamon, a kórházban nagyon határozottan megéltem azt, hogy tudtam: most is pap vagyok. Visszatekintve is nagy ajándéknak tartom ezt. Azért, mert nem ornátusban állok az oltár előtt, attól még ugyanolyan pap vagyok, mintha ünnepi misét mondtam volna.

Maga a szenvedés is istentisztelet. Ez a gondolat erőt adott nekem.

Nemrégiben a kezembe került egy, a halálról szóló német tanulmány. A szerzője egy képet, érzésem szerint egy 18–19. századi festményt mutat be, amelynek a címe: A haldokló paraszt. Azt írja: az igazság ott van ennek a halálra készülő parasztembernek a képében. Körülötte ki térdelve, ki állva lesi az utolsó szavát, imádkoznak érte. Kezében a haldoklók keresztje – úgy látszik, abban a tartományban, ahol a kép keletkezett, az volt a szokás, hogy feszületet adtak a haldokló kezébe, azt szorongatta. Az asztalon pedig ott égett a szentelt gyertya. A szerző arról beszél, hogy ebben a képben egyszerre van jelen a halál közelsége az emberhez és a transzcendens vonatkozása is.

Ma a beteget, a haldoklót kiszakítják a környezetéből, bedeszkázzák az ágyába, és egyedül hagyják, senki nincs mellette. Mind az élőnek, mind a haldoklónak rossz az a magány, amibe beletaszítjuk őt, mi pedig ráadásul elszakadunk a halál valóságától.

– Ahogyan Ön is említette, ma élénk vita zajlik a magyar társadalomban az eutanáziáról. Karsai Dániel alkotmányjogász, aki bénulással és fulladással végződő, gyógyíthatatlan betegségben szenved, számos fórumot, köztük a köztársasági elnököt is megkereste azzal, hogy engedélyezzék az eutanáziát hazánkban. De rajta kívül is sokan vannak, akik – akár hívőként, akár nem hívőként – lemondanának magukról egy ilyen súlyos betegségben, és azt gondolják, ha én eljutok egy ilyen stádiumba, öljenek meg. Milyen álláspontot képvisel az Egyház ebben a nagyon nehéz erkölcsi dilemmában?

– Ha a jót elfogadtuk Isten kezéből, el kell fogadnunk a rosszat is. A sajtó által széles körben tárgyalt eset – hála Istennek – nagyon megmozgatja az embereket, ám igencsak segíti az eutanáziapárti nyomást is. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az abortusszal kapcsolatban előhúznak nagyon súlyos betegségeket, és azzal akarnak legitimálni minden esetet. Borzalmasan szörnyű ez a betegség, amiről most szó van, még hallani is fájdalmas, de ebből levezetni azt, hogy feladhatjuk az élet szeretetét, nagyon súlyos következményekkel járna. Az együttérzésünk miatt nem veszíthetjük el az objektív gondolkodásunkat.

A jog azért van, hogy védje az életet. Ha maga a jog feladja az élet védelmét, mi marad belőle?

Ha alapvetően legalizálva elpusztíthatjuk a másik embert, akkor hová jutunk? Együttérzünk azzal, akire nagy szenvedés vár. Ám az eutanázia legalizálásával igen könnyen elmehetünk odáig, hogy csak borravaló kérdése lesz, mikor haljon meg a nagymama, mert a gyerek éppen esküszik, és így lesz hol laknia az ifjú párnak.

– Sokan éppen egy betegséggel szembesülve veszítik el a hitüket. Egy ilyen emberrel találkozva mégis hogyan lehet segíteni neki, hogy ne essen kétségbe, ne zuhanjon depresszióba, hogy a betegség természetes voltát fel tudja ismerni?

A betegség okozhat csőlátást, ez kétségtelen, de erre egyetlen ellenszer van: a szeretet.

Nem tudok mást mondani. Ha a magam betegségére visszaemlékezem, azon gondolkodom, enélkül vajon megkaptam volna-e azt a dicséretet, ami így szokott elhangozni: maga olyan motivált, hogy meg fog gyógyulni.

Emlékszem, egy orvos mesélte, hogy egy miniszter – nem nevezte meg, hogy ki – a halálán volt már, és kérdezte az orvosát: „Doktornő, nehéz lesz meghalnom?” Az orvos így felelt: „Nem, csak egy pillanat.” Igen, igen, de mi lesz utána? Ezt a kérdést már nem tesszük fel. Itt van annak a bölcsességnek az igazsága, hogy Isten nélkül lehet élni, de meghalni nem.

Bár elsődlegesen az időskorra vonatkozik, a halálra való felkészüléshez ajánlom Sík Sándor egyik kiváló versét is gondolatindítóul:

Sík Sándor: A legszebb művészet

A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményevesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,
Istentől rád szabott igában.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha ezt erősen hisszük,
Hogy teher, amit vinni kell,
Az égi honra készít el.

Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más.
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani,
Ezért kell sok harcot vívni,
Idősen is, míg csendesen a szív
az Úrban megpihen és kész vagy
az Ő kezéből venni, hogy minden Ő –
S te nem vagy semmi.
S akkor lelked kegyelmes atyja
A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod –
Ez mindennél dicsőbb dolog.
Áldást kérsz szeretteidre –
Körülötted nagyra és kicsinyre.
S ha majd munkád betellett,
S a végső óra elközelgett,
Engedsz az égi szent hívásnak,
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.

– Az utóbbi idők pápái példát mutattak a betegségükben. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Szent II. János Pál pápa gyakorlatilag az egész világ szeme előtt haldoklott. XVI. Benedek és Ferenc pápa betegségével is szembesülhettünk, láthattuk, ők hogyan küzdenek a nehézségeikkel. Mit tanulhatunk tőlük ezen a téren?

– A legnagyobb nyomot Szent II. János Pál pápa hagyta bennem, aki világosan ki is mondta: Engedjetek elmenni. Volt olyan vakmerő újságíró, aki úgy interpretálta a szavait, hogy a pápa öngyilkos lett. De mindez nem ezt jelentette. Hanem azt, hogy a Szentatya a palliatív kezeléseket elfogadta, de nem akarta, hogy mesterségesen életben tartsák. Ő nem a halált akarta, hanem az életet. XVI. Benedek pápánál is a méltósággal szembesültünk. És Szent XXIII. János is példát adott: amikor érezte, hogy nincs már sok hátra az életéből, hívatta a bíborosokat, felvette a betegek kenetét, és megeskette a környezetét, hogy a zsinatot nem fogják megszakítani.

Nagyon fontos, hogy az ember méltóságban tudjon távozni, hogy odafigyeljenek rá.

Az ember méltósága nem az egészségében, hanem a létében leledzik.

A pápák példája éppen erről szól: mertek méltósággal szembenézni a betegséggel, a meghalással. És ez mindnyájunknak a feladata. Lisieux-i Szent Teréz mondja: Isten nem vár többet, csak hogy a szívére hajtsam a fejem. Ezek a szavak már nem érnek el minket, annyira pragmatikusan gondolkodunk, pedig igaz, kipróbált szavak.

Fotó (archív): Fábián Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 11-i számában olvasható.