„Senki sem fogadott fel minket” – megrendítő Jézus példabeszédének ez a mondata. Olyan munkások mondják ezt, akik egész álló nap a város főterén vártak, abban a reményben, hogy valaki majd elhívja őket dolgozni. Ám a délután kezd immár estébe hajolni, s ők felmérik: senkinek sem kellenek. Ácsorgásuk teljességgel értelmetlen, hiszen józan ésszel elképzelhetetlen, hogy valaki ilyenkor még felfogadja őket. Mégis várnak. Talán maguk sem tudják, mire, kire.
Miért ők azok, akik dologtalanul ott maradtak a legforgalmasabb helyen, ahol minden utca keresztezi egymást? Esetleg suták, kacska kezűek? Vagy nem megnyerő a külsejük? Tán van valamilyen rejtett hibájuk? Igazából mindez lényegtelen. Miért? Mert a dráma a legmélyebb szakadékokat, a legsötétebb árnyakat állítja elénk. Mindenki elment mellettük, és senki nem mondott rájuk igent. Léteznek ugyan, de az emberek szemében olyan, mintha nem is lennének. Lehet erre a sokkoló tapasztalásra bármiféle felelet adni? Hiszen akárhogyan öntjük szavakba az „indokot”, egyvalami nem fog változni: a többiek kevesebbnek, értéktelenebbnek tartják őket. Az ő életük nem olyan élet, mint a másoké. Ők kevesebbek, eldobhatók, leselejtezhetők. Minden, ami ezt indokolná, végül borzalmas, embertelen és kegyetlen kijelentés lenne, hiszen társadalmaink egyik legszörnyűbb, mégis hallgatólagosan elfogadott alapelvére mutatna rá: ha nem vagy hasznos, akkor olyan vagy, mintha nem is lennél. Használhatónak kell lenned ahhoz, hogy hajlandóak legyenek értékesnek tartani téged. Nem a léted a jó, hanem csakis a profit, amit ki tudsz termelni.
Ekkor lép színre a gazda, aki a parabola keretében egyértelműen maga Isten. Ő, miután kitapintotta a sebet, csak ennyit mond: „Menjetek ti is a szőlőmbe.” A szőlőskert a Biblia képes nyelvén a választott népet, evangéliumi összefüggésben Isten országát jelenti. A Teremtő nem alkotott senkit, aki értéktelen lenne. Ő mindenkit azért hívott létbe, mert akarta, hogy legyen, és mert képes felfedezni létezésének értékét. A gesztus egyértelmű: nem az elvégzendő munka miatt mond rájuk igent, hiszen nemsokára úgyis lemegy a nap, aligha tudnak bármi értékelhető (vagyis: profithozó) munkát elvégezni a birtokon. Nem ezért kellenek a gazdának, hanem csakis saját maguk miatt.
Isten „az életnek barátja” (Bölcs 11,26). Országa kontrasztja a mi birodalmainknak. Ő mindannyiunknak ezt mondja: „drága vagy a szememben, becses vagy nekem és szeretlek” (Iz 43,4). Mikor leszünk képesek mi is így tekinteni egymásra?
Török Csaba
Kapcsolódó fotógaléria