A Bizalom Édesanyja biztos útra vezet – Kovács Zoltán mariológus elmélkedése

Az alábbiakban Kovács Zoltán egyetemi tanár, mariológus írását közöljük.

„Átkozott az az ember, aki emberben bízik” – halljuk Jeremiás prófétától (17,5). Fel is merül a kérdés: akkor mégis hogyan van ez a Mária-tisztelettel? Van értelme az Istenszülőbe bizalmat helyezni, miközben Istenben hiszünk?

Orvosi váróban ül egy sápadt fiatal férfi. Életerősnek tűnik, mégis szemmel láthatóan fél, görcsöl. Mint aki nem számít sok jóra. Közvetlenül mellette egy másik, komoly arcú, tekintetével bizalmat, erőt sugárzó várakozó. Nyílik az ajtó, az asszisztens kérdezi a nyugodt ábrázatú embert: Ön mikorra jött? A válasz: én „csak” kísérő vagyok. Mint kiderül: súlyosan aggódó, beteg barátjának ő a támasza.

Minek egy felnőtt, meglett férfiembernek kísérő? – kérdezhetnénk érzéketlenül. Tán nem talál oda? Vagy fél egyedül menni? Az emberi korlátokat alázattal felvállaló válaszban rejlik sokszor a legnagyobb erő, mely nyíltan megvallja: igen! Mert ha a jó barátomnak fájdalmai, félelmei, kínzó bizonytalanságai, talán komoly bajai vannak, akkor különösen is szüksége lehet rám. És a lelki támasz itt a fizikaira is kiterjed, mert a szorongás hallatlanul gúzsba köti értelmét, és talán összevissza keresi az emeletet, az orvosi szobát, amelyet higgadt fejjel bárki egyszerűen megtalálhat; mert szembenézve egy kemény diagnózissal, gondolataiba temetkezve könnyen elbambulhat, és akarta ellenére a tilos jelzésen is átmegy, amikor egy lesújtó diagnózissal kiszédeleg a rendelőből; Mert esetleg attól is tart, hogy egyedül nem lesz lelkiereje szembenézni egy elkeserítő eredménnyel, mely ifjú életének minden addigi várakozását teljesen felül is írhatja.

Ha egy ilyen szenvedő rokon, barát megkér, hogy álljak mellette, legyek egy kísérője keresztútján, vajon kérdezhetném-e tőle ridegen: nem elég a hited? Neked, keresztény létedre, nem elég az Isten? Miért kellek még oda én is? Hiszen írva van: „átkozott, aki emberben bízik”! Hát ne bennem bízz, hanem az Úrban! Erősítsd meg a hitedet, végy erőt magadon, és menj!

Világos, hogy ez mennyire nem így működik. Minket, embereket nagyon is megerősít, ha van mellettünk egy hús-vér embertárs, ha egy hozzánk hasonló személy puszta csendes jelenlétéből, akár szavak nélkül is, erőt meríthetünk. Még akkor is, ha nincs hasonló tapasztalata. Egy bátorító tekintet akár egy nehéz záróvizsga előtt; egy együttérző barát finoman a vállra nehezedő tenyere, amikor a családi élet váratlan krízisében kettétörni érezzük életünket; egy kéz, mely a haldokló egyre erőtlenebb kezét folyamatosan fogja... Felbecsülhetetlen kincsek ezek! Sokszor szavak nélkül is, mert az együttérzés rengeteget ad – ahogy a kereszten haldokló Jézusnak is Édesanyja közelsége. Isten Fia is értünk lett emberré. Ő nagyon is érti az emberi támasz erejét. Adott is, kapott is támaszt, bizalmat.

Ez persze nemcsak a nehézségek, bajok közepette működik. Az örömet is jó megosztani, egy feszült várakozásban magam mellett tudni egy bizalmas barátot, hogy együtt éljük át: vajon sikerül-e, amiért régóta küzdök, küzdünk.

Nagy ajándék a mély, bizalmas emberi kapcsolat, amelyben tudom: bátran megnyithatom lelkem legmélyebb bugyrait, és féltve őrzött titkaimat szégyenkezés nélkül adhatom a lelki testvér kezeibe, hiszen ott jó helyen lesznek, és egyszerű, de értékes meglátásaival magam is gazdagodom majd. Vagy,

ha jól megnézzük, mindannyiunk életében található egy-egy imádságos életű ismerős, amolyan „köztünk járó szent”, akivel mindig jó időzni, mert megmagyarázhatatlanul jó „kisugárzása” van, és tudom, sejtem: csendben megint közbenjárt értem, amikor elszóltam előtte, hogy miért kellene ima...

Hatalmas ajándékok ezek az emberek! És az ilyen segítőkre Isten sem úgy tekint, hogy miattuk lecserélnénk őt egy alacsonyabb, emberi konkurensre, bálványra, nála kisebb, tökéletlen segítőre. Sőt nagyon is meg tudja áldani az ilyen emberek szolgálatát, akik – sokszor tudtukon kívül is – közvetítik számunkra Isten emberközeli, irgalmas, együttérző szeretetét.

Hasonlóan van ez a Szentekkel is, különösen a Szűzanyával. Ha egykori hús-vér mivoltuk után most már megdicsőült személyként vesznek is részt a zarándok Egyház és a világ életében, akkor is jelen vannak életünkben. Sőt immár térhez, időhöz nem kötötten! Egyszerű emberi mivoltukban megcsodálhatjuk a Szentlélek működését, hiszen őket sem „istenekké”, hanem igazán Emberekké formálta a kegyelem. Most pedig

mellettünk állnak, készséges szeretettel kísérnek minket. És fontos dolgot is tanítanak: feltétlenül bízni Istenben, ahogyan ők is tették.

Ha bennük testvérileg megbízunk, azzal nem kreálunk párhuzamos kultuszt, hanem ellenkezőleg: megtanuljuk tőlük Istent helyesen tisztelni, szeretni, életünkkel dicsőíteni és Urunkban a legtökéletesebben bízni.

A Szűzanya mindig ott áll mellettünk, benne gyermeki ragaszkodással megbízhatunk. Jézus egészen kicsi korától fogva megtapasztalhatta ennek felemelő atmoszféráját a Názáreti Házban, és később, nyilvános működése során is, amikor Édesanyját tanítványai között is tudja. A bizalom is csak akkor működik, ha kölcsönös. Jézus is megtapasztalhatta Édesanyjának töretlen bizalmát a kánai menyegzőn, amikor a tanítványoknak meghagyta: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Akkor is, ha kissé elbizonytalanítóan hangzik a visszakérdés: „Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!” (Jn 2,4)

Elérkezik majd a pillanat, amikor Jézusnak eljön az órája. A kereszten haldokolva – mely Jézus Anyjának is az Istenbe vetett bizalom kemény próbája – Máriához intézett szavaival mutat rá: „Asszony, íme, a te fiad!”; majd, mintegy erre rímelve hangzik: „Íme, a te anyád! És attól az órától magához vette őt a tanítvány” (Jn 19,25–27). Jézus egyik legszebb ajándéka lesz a Szűzanya az evangelista számára. És nem csupán Mária lesz János házába fogadva, hanem a Tanítvány is valódi otthonra talál az Istenszülő anyai Szívében. Ha az ifjú apostol házába, életébe fogadja is Jézus Anyját, ez nem vesz el semmit az ő istenhitéből, és egyáltalán nem arra lesz buzdítás Jézus részéről, hogy „helyettem bízz inkább édesanyámban”. Épp ellenkezőleg: a Szűzanya iránti tisztelete és szeretete fogja a Szeretett Tanítványt még közelebb vinni Jézushoz.

A gyengédségben rejlő erő iskolája is ez a bizalmi kapcsolat az idősödő Istenszülővel.

És csak mindezek megtörténte után hangzik el: „Beteljesedett!” (Jn 19,30). Ennek a beteljesedésnek tehát része volt Jézus szándéka szerint, hogy a Szent Szűz személyében János is és mi is édesanyát kapjunk. Ő a mi életünkben sem helyettesíti Fiát, hanem emberi módon kézzelfogható támaszt nyújt – először Jánosnak és a többi tanítványnak, majd mindannyiunknak. Hogy Jézus Anyja jó kísérőként álljon mellettük – és nemcsak az aggodalomban és a bajban, hanem mindennapos döntéseik és örömeik, apostoli fáradozásaik megannyi boldogsága és kudarca közepette is.

Ezért a kereszten így rendelkező Üdvözítő ajánlása a legkiválóbb garancialevél:

bizalmunkat mi is bátran Máriába vethetjük.

A Bizalom Édesanyjának (Madre della Fiducia) kegyképén a gyermek Jézus mutat az Istenszülőre, hogy erre a feltétlen gyermeki bizalomra tanítson. Ahogy teszi ezt később isteni szavaival a Golgotán is – igaz, ott a keresztre szögezett kezei helyett hathatós isteni szavaival mutatva a Szűzanyára.

A római szemináriumban szép hagyomány volt, hogy egy időben Péter utódai személyesen is meglátogatták, vagy a Vatikánban fogadták a ház elöljáróit és növendékeit minden esztendőben a Bizalom Édesanyjának ünnepén, a böjti szent negyvennapot megelőző szombaton.

Kísérjen bennünket az idei szentévben is Szent II. János Pál pápának 2000-ben, a nagy jubileum esztendejében az ünnep alkalmával a szemináriumi kápolnában mondott atyai buzdítása: „Tanuljátok meg a Bizalom Édesanyjától, hogyan legyetek bizalommal teli és éber szívűek; az evangélium szolgái, akik Uruk dicsőséges eljövetelére várnak. Mária tanítson benneteket, hogy hivatástokban megérlelődve, Fiának Szíve bennetek is kialakuljon. [… A Szűzanya] által kísérve, magatok is meg fogjátok tapasztalni az apostolok örömteli bizodalmát.”

Fotó: diocesidiroma.it; Pontificio Seminario Romano Maggiore

Magyar Kurír