– Mikor vette észre, hogy valami nem a régi?
– Karácsonyi hangversenyre készülődtem, amikor borotválkozás közben észrevettem egy duzzanatot a nyakamon. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy tumor lehet, ugyanis az egyik legjobb barátom édesapja nyakán hónapokkal korábban hasonló duzzanat alakult ki, és kiderült, hogy tumor. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, de hangverseny közben sem tudtam teljesen átadni magam a zenének. Mivel mindez karácsony előtt történt, nem rohantam azonnal orvoshoz. A rostocki taizéi találkozón én voltam a magyar csapat vezetője, nem akartam cserben hagyni őket. Ott arra koncentráltam, hogy mindnyájan szépen kezdjük el az új évet. Édesanyámnak, aki orvos, már a karácsony előtti napon megmutattam a nyakamon lévő dudort. Nagyon megijedt, sürgette a kivizsgálást.
– Mi lett a vizsgálatok eredménye?
– Rostockból hazaérve felkerestem a háziorvosomat. Attól kezdve, úgy szoktam mondani, dupla fénysebességgel történt minden. Nem telt el két hét, és megvolt minden vizsgálat meg a szövettan eredménye is. Tizenhárom nap múlva bent feküdtem az Országos Onkológiai Intézetben, és kemoterápiát kaptam. A vizsgálatokat édesanyám intéztette. Egy ideig nem lehetett tudni, hogy a daganat jó- vagy rosszindulatú. Megrendítő pillanat volt, amikor megjött a CT-vizsgálat eredménye. Édesanyám sírva hívott fel. Ő tudta meg azt is, hogy a tumor nemcsak a nyakamon, hanem több helyen elterjedt. Bizonyossá vált, hogy rosszindulatú csírasejtes daganatom van, ami áttéteket képzett a nyirokrendszerben. A csírasejtes daganat azt jelenti, hogy már a születésemkor bennem voltak ezek a sejtek, amelyek aztán az utóbbi hónapokban robbanásszerűen növekedni kezdtek. A CT eredménye szerint szétterjedt a daganat a hónaljban, a hasban és a nyirokrendszerben. A bal vesém mellett például egy tizenkétszer hét centiméteres tumort találtak.
– Nem okozott fájdalmat ez a hatalmas daganat?
– Rendszeresen edzettem, és egy ideje fájt a derekam. Emiatt felkerestem egy gyógytornászt, aki a csigolyáknál talált problémát. Tudtam magamról, hogy rejtett nyitott gerinccel születtem, tartós fizikai munkát nem végezhetek. Meg voltam győződve arról, hogy ez a gerincprobléma a fájdalom oka. Megdöbbentő volt a felfedezés, hogy mekkora daganat van ott valójában.
– Szívszorító lehetett szembesülni a diagnózissal. Hogyan élte meg ezeket a napokat?
– Nem volt időm gondolkodni, mert mindennap újabb vizsgálat következett. Ráadásul éppen aznap műtötték daganattal az édesapámat, amikor én az első napomat töltöttem az onkológiai intézetben. Édesanyám számára különösen nehéz volt ez a megpróbáltatás. Január 13-án este, a kórházba való beköltözésem előtt szüleimmel és a testvéreimmel szentmisére mentünk. A Jóisten elé akartuk helyezni a betegségemet és édesapám betegségét. Megszólalt a csengő, kijött a pap feketében. Gyászmisére keveredtünk.
Egymásra néztünk és nevettünk egyet, gondoltuk, van humora a Jóistennek. Ez a derű nagyon kell nekünk azóta is.
A szentmisén azt éreztem Isten részéről, hogy húzós, kemény időszak vár rám, de meg fogok gyógyulni. A kezelőorvosom is biztatott, hogy szerinte meg fogok gyógyulni, de kemoterápiákra és műtétekre lesz szükség. Így vágtam bele a kezelésekbe.
– A kemoterápia alatt tudott dolgozni? Általában nagyon megviseli a pácienseket, és legyengíti az immunrendszert is.
– Január 19-én kaptam az első kemoterápiás kezelést. Áprilisig hatvan liter kemoterápiás anyag folyt keresztül rajtam. Többen tanácsolták, hogy ez alatt az időszak alatt tartsak meg valamit a munkáimból, mert ha csak a betegségre fókuszálnék, az bezárna. Nem volt kérdés, hogy szeretném megtartani a rádiós munkáimat. Maradt a Kossuth rádióban a Katolikus félóra és a Magyar Katolikus Rádióban két másik műsor. A kemoterápiák előtt előre dolgoztam annyit, hogy ne tűnjön fel a hallgatóknak a munkából való kiesésem.
– Tudott koncentrálni a munkára ilyen lelki és fizikai körülmények között?
– Teljesen. Kialakítottam otthon egy kis stúdióhelyiséget, ami korábban egyfajta „családi rumliszoba” volt. Nem jártam be a rádió épületébe, nehogy elkapjak valami fertőzést. Ugyanakkor szerettem volna aktualitásokkal is szolgálni, és nem akartam kizárólag telefonon készíteni interjúkat. Nagy örömmel töltött el, hogy a kollégáim összefogtak az érdekemben. Többen felajánlották, hogy készítenek hanganyagokat, amiket felhasználhatok. Csodálatos érzés volt a segítségük!
– Hogyan élte meg, amikor a kemoterápia hatására teljesen más arc nézett vissza Önre a tükörből?
– Amikor a második kemoterápiás ciklus véget ért, már nem volt hajam. A negyedik végére egyáltalán semmi szőrzetem nem maradt. Bevallom töredelmesen, kicsit félelmetes volt a látvány, mert előtte azt gondoltam, legalább valamennyi megmarad a szakállamból és a szemöldökömből. Segített, hogy csak néhány napig tartott ez az állapot, a tükörben láttam, hogy nőnek már a pici babahajak, az apró szemöldökszálak. Tudtam, hogy ez az út vezet a gyógyulás felé. Mindig az jutott eszembe, hogy ez most a húzós szakasza a küzdelemnek, de haladunk tovább. 2023-ban mindig láttam a következő lépést, célra tartás volt, és ez sok erőt adott. Számtalan vizsgálatra kellett mennem, két műtétem volt, négy helyen nyitottak fel és szedtek ki tumorokat.
– Hogyan viselte a kezeléseket és a műtéteket?
– Azt éltem meg,
mennyire furcsa, hogy maga a betegség nem fáj, a kezelés, a gyógyulás folyamata viszont nagyon. Mint a szőlősgazdáról szóló példabeszédben a metszés.
Erős fizikai fájdalmat éltem át a kemoterápiáknál és a műtéteknél. A hasi műtét után egy hónapba telt, mire képes voltam ismét rendesen aludni, enni, inni. Rettenetesen rosszul éreztem magam. Akkor egy időre eltűntem a rádiókból is, kértem a kollégákat, vegyenek át műsorokat, vagy ismételjék a korábbi műsoraimat. Amikor az első műtét után hazamehettem a szüleimhez, az volt az egyetlen pillanat, amikor elsírtam magam. A szüleim mindenben segítettek, főztek rám, támogattak.
Mióta megtapasztaltam ezt a fizikai fájdalmat és rosszullétet, azóta sokkal mélyebben tudok együttérezni nehéz helyzetben lévő emberekkel.
Korábban elképzelni sem tudtam, milyen az, amikor egy hónapon keresztül nem tud valaki normálisan aludni. Nekem akkor egy-két órákat sikerült, annyira erős volt a hasi fájdalom és a hányingerrel járó rosszullét. Félig tréfásan meg is jegyeztem, a legszívesebben a keblemre ölelném az összes szülő nőt, és azt mondanám nekik: tudom, mit érzel.
– Az elképzelhetetlen nehézségek ellenére mégis kiegyensúlyozottság, derű, pozitivitás sugárzik Önből. Ilyen az alaptermészete?
– Viszonylag könnyű volt felfedeznem a rosszban a jó dolgokat. Törekszem arra, hogy meglássam, hogyan gazdagít ez a betegség, és ha valami nagyon nehéz, igyekszem humorral elütni az élét. A szüleimmel derűs légkörben éltünk meg mindent, mindig oldottuk a fájdalmat. Ez régen is jellemző volt, de most sokkal jobban. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy megnyitottuk a Gőbel-szanatóriumot, és édesanyám a szanatóriumvezető. Ugyanakkor többeket kértem, imádkozzanak érte, hogy bírja lelkileg, mert talán neki a legnehezebb.
– A családja odaadó támogatásán túl mi segít megküzdeni a fájdalommal, a bizonytalansággal?
– Sokat jelentett, hogy a betegséget nem egyedül éltem át. Az utóbbi évben ketten is meghaltak a közösségünkből, az egyikük most karácsonykor. Nagy példa volt számomra, ahogyan ő és a családja végigvitte ezt a keresztet. Furcsa azt mondani egy rákos megbetegedéssel és halálesettel kapcsolatosan, hogy csodálatos volt, mégis talán ez a legkifejezőbb szó. Többen mondták, hogy ilyen imádságos légkörben szeretnének meghalni, ilyen derűvel, szeretettel körülvéve. Egy fiatal, tizennyolc éves fiú is meghalt a közösségünkben. Sokszor kapaszkodtam az év során abba, amit ő mondott: ha rosszabbul van, könnyebb szentként élni, mert van mit felajánlani, amikor pedig jobban van, nehezebb, mert sokfelé szóródik a figyelme. Erős, látszólag ellentmondásos, mély igazság ez. Nekem is könnyebb volt Istenre figyelnem a nehezebb helyzetekben. A fájdalom valamikképpen Istenre összpontosítja a figyelmet. Ilyenkor – paradox módon – könnyebb visszatalálni a forráshoz, könnyebb újrakezdeni.
Főleg a fizikai fájdalom okoz komoly szenvedést, de Istennel együtt élem meg, nem vagyok egyedül benne.
Az is sokat jelentett, hogy a zuglói Rózsafüzér Királynéja-templomból mindennap jött áldoztató az Oltáriszentséggel. A műtétek időszakában pedig Fábry Kornél barátom jött áldoztatni.
– Nem jelent meg Önben harag vagy kétségbeesés? Olyan érzések, amelyek nem Isten felé irányítanak?
– A harmadik kemoterápia rettenetes volt, sokat fogytam utána. Mielőtt befeküdtem a negyedik ciklusra, volt bennem félelem. Nem akartam ugyanazt átélni, mint a harmadiknál. Először engedtem közel magamhoz a gondolatot: lehet, hogy ennek nem gyógyulás lesz a vége. Pedig azt szeretném, és a betegségem elején is azt éreztem, hogy meg fogok gyógyulni.
Feltettem magamnak a kérdést: akkor is tovább tudom csinálni ezt, ha tudom, hogy néhány hónapon belül vége van? Erre sokkal keményebb volt kimondani az igent.
Rettenetesen nehéz volt. Megrohant, mennyi mindent szeretnék még tenni, hogy találkozni szeretnék emberekkel, de az is gyötört, hogy netán túlságosan ragaszkodom mindehhez. Végiggondoltam, hogy a vágyaim mennyire visznek az üdvösség felé. Nekem fontos például, hogy ott legyek a magyar csapat mérkőzésein a futball EB-n, de ha ez végül nem valósul meg, mert éppen akkor műtenek, vagy esetleg már nem élek, akkor sem történik semmi.
– Segítette a továbbiakban, hogy akkor ki tudta mondani az igent erre a végkifejletre is?
– Most segít. Tavaly mindig tudtam, mi a következő lépés. Most bizonytalanság van. Decemberig folyamatosan javultak az eredményeim. Akkor volt egy CT-vizsgálat, ami azt mutatta, hogy több helyen kiújult a daganat. Ez nagyon komoly csalódást jelentett. Azt hittem, hogy 2024-re már tervezhetek. Nehéz volt szembesülnöm az állapotommal. Visszajutottam ahhoz az alapgondolathoz, hogy ez az út nehéz lesz. De hogy ennyire? Ilyen bizonytalansággal? Lehet, hogy az idei év is hasonlóan telik majd, mint a tavalyi, bár kemoterápiát már biztosan nem fogok kapni. Újabb műtéteket helyeztek kilátásba. Valahol ott van a gyógyulás,
a Jóisten tudja az utat, én nem látom. Meg kellett újítani a szövetséget vele, mert éreztem, az első lendület már nem visz tovább, szükségem van tudatosságra.
Azt, hogy velem van Isten, nem kell tudatosítanom, amióta érett a hitem, egy árva másodpercre sem kételkedtem ebben. Inkább kitartásban és a mások felé való nyitásban kell tudatosabbnak lennem. Szeretnék jobban visszatérni az életbe, a bizonytalanság ellenére szeretnék tenni egy lépést kifelé, mert a betegség bezárja az embert. Elkezdtem újból cikkeket írni, és tavaly február óta először tettem ki a Facebookra posztot az állapotomról.
– Bizonyára rengeteg üzenetet, jókívánságot kap. Erősíti a szeretetnek ez a fajta áradása?
– Amikor kiderült a betegségem, egy pap ismerősöm, aki hasonló cipőben jár, megkeresett a saját tapasztalatával. Elmondta, hogy amikor az emberek tudomást szereztek a betegségéről, sokan felhívták telefonon, vagy írtak neki, és ő nagyon nehezen élte meg, hogy idővel már nem tudott mindenkinek válaszolni. Nekem is jó érzés, hogy végeláthatatlanul jönnek a levelek, üzenetek, ugyanakkor nyomasztó is, hogy szeretnék válaszolni, de ez teljesen esélytelen. Az emberek valószínűleg megértik ezt, nem kellene ezen emésztenem magam. A harmadik kemoterápia után nehezen, de teljesen elengedtem, hogy informáljam az ismerőseimet. Úgy gondoltam, nekem most nem az a dolgom.
– Milyen érzések vannak most Önben?
– Több szempontból vegyesek; hazudnék, ha nem ezt mondanám. Sokszor nehéz a betegség kezelésével kapcsolatos bizonytalanság. Hullámzás van bennem, ez azt jelenti, hogy a rossz mellett jó érzéseim is vannak. Néhány nappal ezelőtt a barátaimnál jártam. Nagyon csodálkoztak azon, hogy a betegség ideje alatt eddig csak egyetlenegyszer sírtam. Szerintük bátrabban ki lehet fejezni a csalódottságot vagy azt, ha valami rosszul esik.
– Mivel segít magán, amikor nagyon nehéz?
– Azzal a gondolattal, hogy
ugyan nem tudok előre tervezni, de törekednem kell arra, hogy a jelen pillanatot jól éljem meg.
A barátaimmal elkezdtük az Exodus 90 lelkigyakorlatot. Sokat segít nekem. Annyira szívesen olvasnám a CT-eredményben, hogy sehol nincs daganat! Ehelyett kiújultak, ami újabb műtéteket jelent. Nem szeretném, hogy ez a hír letörjön, a mélybe taszítson. Nekem nehéz kifejeznem azt az érzést, hogy most rettenetesen fáj, csalódott vagyok. Meg kell engedni és ki kell fejezni a fájdalmat és a csalódást is, ugyanakkor nem akarok benne ragadni ezekben. Haladunk tovább együtt, Istennel. Lehet, hogy végül csak a 2026-os milánói téli olimpiára jutok majd ki. Ki tudja. Nagyon bizakodom a gyógyulásban.
Fotó: Fábián Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 11-i számában olvasható.
Kapcsolódó fotógaléria