A felszínről a mélység felé – André Louf nyomdokain a nagyböjtben

Életének utolsó éveiben, amikor remeteként magányba húzódott vissza, André Louf egyetlen felkérést sem fogadott el, és nem tartott előadásokat – kivéve, ha azt kérték tőle, hogy belső életről beszéljen.

Magányának mélységeiből tájékozódva úgy érzékelte, hogy egyre gyorsuló és az embereket képernyők elé szegező korunk összeesküdött a mélység ellen. Nyugtalanította a szórakozásban tobzódó kultúra, amelynek hatására külsődleges életet élünk, s önmagunk felszínén tartózkodunk.

A Mont-des-Cats trappista monostor egykori apátja, aki a Délkelet-Franciaországban fekvő Sainte-Lioba apátság közelében lett remete, a kortárs kereszténység egyik legnagyobb lelkiségi mestere. A belső élet szakértője volt, aki számtalan embernek nyújtott lelki táplálékot a kereszténységben. Élete legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy átadja másoknak a belső élet tapasztalatait, s felnyissa a szemüket a Lélek életére. Nem csupán a szerzetességre gyakorolt hatást, hiszen írásait szerte a világon kiadták. Mesteri módon tudta kifejezni mai nyelven a szemlélődő hagyományt, s ehhez számos tudomány, főként a pszichológia eredményeit is felhasználta.

A trappista André Louf útnak tartotta a keresztény életét. Úgy vélte, keresztségünk alkalmával részesedünk Isten életében, ettől fogva jelen van bennünk a Szentháromság három személye, s folyamatosan indít minket a Lélek. Isten élete azonban olyan bennünk, mint valamiféle mag, mint valami csíra, amelynek növekednie kell, át kell hatnia emberségünket, és pszichénkben is egyre nagyobb teret kell nyernie. A lelki élet mindenekelőtt tényleges élet – és mint az élet minden formája, növekszik, fejődik, elakad, hanyatlik, sőt akár ki is oltódhat.

Emberi és lelki növekedésünk útján fordulatok következnek be, bizonyos zsákutcákat pedig el kell kerülnünk. Louf igen nagy hangsúlyt helyez erre: ha valaki kinyitja a belső világa felé vezető csapóajtót, előbb-utóbb megpróbáltatásokkal szembesül, és szédítő szakadékok elé kerül. A Lélekben élt életnek megvannak a maga veszélyei. Ha viszont valaki kész belebocsátkozni ebbe az útvesztőbe, és igénybe veszi megbízható támogatók segítségét, nem másra bukkan rá, mint a kereszténység értékes gyöngyére: „Isten országa bennetek van.”

Ezt a Lukács evangéliumában szereplő mondatot oly sokszor elmondjuk, hogy sokszor már nem is érzékeljük a súlyát. André Louf a létező legüdítőbb kalandra hív minket: a belső kalandra. És

meggyőződése, hogy a szív útjának felfedezése a legfontosabb feladat korunkban.

André Louf szerint a lelki életnek alapvetően az a lényege, hogy személyiségünk felszínéről énünk mélyrétege felé haladunk. Belső ember címmel megjelent tanulmánykötetében arról ír, hogy belső világunk a legkevésbé sem üres. „A szívünkben ott lakozik a mennyország,” mondja, s mindannyiunkban van egy olyan hely, amelyet a keresztény hagyomány rejtett templomnak, a lélek csúcspontjának, a lélek hegyének vagy a mélységnek nevez. Rendkívül sokféle kifejezés utal tehát erre a belső térre, legbelső és legrejtettebb valóságunkra, ahol Krisztus bennünk lakozik, és a saját életét leheli belénk.

Hogyan közelíthető meg ez a szentély, a Lélek tartózkodási helye, ahol (a felszínen uralkodó zűrzavartól távol) rendíthetetlen béke és örök honol? André Louf szerint nincs egyértelmű recept erre: „Isten szabadon osztja ki ajándékait, és imádságunk mindig egy szegény lélek imádsága marad, aki nem tehet mást, mint hogy nyitott a kegyelem váratlan érkezéseire”.

Ugyanakkor az emberi természetet oly mélyen ismerő egyházi hagyomány útjelzőket helyezett el a belső világ felé vezető úton. André Louf több efféle útjelzőről beszél írásaiban.

Az egyik ilyen az az állapot, amelyet mindannyian szívesen elkerülnénk, de André Louf szerint meghatározóan jelentős: a szívünk összetöretése. Valamikor, egy nap óhatatlanul megpróbáltatások érnek minket: betegség, valamely szerettünk halála, pszichológiai sebzettség, állandósuló gyengeség vagy olyan jellemhiba, amelyet egyszerűen nem tudunk felszámolni. Minden ilyen esetben azt éljük át, hogy gyengék vagyunk. Belátjuk, hogy szegények, törékenyek és erőtlenek vagyunk. Emberi nézőpontból mintha zsákutcába jutnánk.

Ez a mélyreható válság aláássa azt a mások előtt játszott szerepet, azt a nárcisztikus eszményt, amelynek elismerését elvárjuk másoktól. Lemeztelenedünk, és már csak lecsupaszított énünket látjuk. Bár ez a válság igen megalázó, valójában a húsvéti kegyelem járja át. Ne állunk ellen, hanem

alázatosan elfogadjuk, s letesszük a fegyvert, belátjuk, hogy a kegyelem pontosan itt, szegénységünk és erőtlenségünk középpontjában vár ránk, és Isten ereje is ebben a térben kezd kibontakozni bennünk.

Szintén belső világunkra nyit kaput a csend és a magány. Írásaiban André Louf atya rendszeresen azt kéri az Egyháztól, hogy eressze gyökereit a sivatagba, s arra figyelmeztet, hogy

a keresztények szavainak csöndtől átitatottnak kell lenniük, máskülönben senki nem fogja meghallani a folyamatos hangzavarban.

És belső szentélyünk eléréséhez végül szintén segítséget nyújthat…a bűn. Lou atya provokatív tanítása szerint a bűn örömhír: a megbánt bűn a szeretet hajtóereje lehet, amely révén az evangélium Istene, akinek oly sok gondja támad az önelégültekkel és a látszólag igazakkal, érzékelhetővé válik azok számára, akiknek összetörte a szívét.

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: monasterodibose.it; Wikipedia

Magyar Kurír