A gyászmunka fontos része az emlékezés, az érzelmek megélése

Nagyon elevenen jelen van a mindennapjaimban a gyászmunka lelkigondozóként és magánemberként egyaránt. A tanult elméleti tudásom, szakmai tapasztalatom helyett saját élményem alapján szeretném megosztani, mi volt segítségemre a gyászmunkában. Annál is inkább, mert nagyon hiszek a személyes történetek erejében.

A nyár folyamán a nagyapámat kísérhettem haldoklásában. A gyász fájdalmas, ezért nem szeretünk a halálról, a gyászról vagy a veszteségekről beszélni, pláne nem közel menni hozzá. Én hálás vagyok a kegyelemért, hogy megadatott, hogy ott lehettem mellette. Csodálattal néztem a nagyapámat, hogy milyen méltóságteljesen viseli a szenvedést, a szentségekben való megerősödést, majd a nyugodt felkészülést. Megtapasztaltam ezen az úton, hogy

van valami, ami erősebben jelen van a haldoklásban, mint az elmúlás. A mindkettőnket átkaroló, megtartó és összekapcsoló szeretet.

Amikor látszólag egyedül voltam a nagyapámmal és mindenki ámulattal tekintett a bátorságomra, hogy egyedül nem „félek” vele lenni, valójában soha nem éreztem, hogy egyedül lennénk. Hárman voltunk mindvégig. Mind ketten éreztük kimondatlanul, hogy HÁRMAN VAGYUNK. A szeretetnek olyan dimenzióit tapasztaltam meg, amit még eddig soha. Szavak nélkül pusztán mosolyokban, érintésekben, a gondoskodásban, magában a jelenlétben. Kórházi ágy mellett ülve szemléltem egy test elmúlását, porba visszaadását, és a lélek annál magasabbra emelkedését. Szemlélve nagyapám elsoványodó testét, átformálódott bennem a kép, a testkép. Legutolsó találkozásunk alkalmával az ágya mellett ülve zsoltárokat olvastam, már erőtlenül rám tekintett és azt kérdezte: miért nem visz el már az Isten? Nem zsörtölődés volt, kétségbe esett sóhaj vagy panasz, sokkal inkább egy várakozás, talán vágyakozás, belenyugvás. Megérkezés volt, én úgy hiszem, hogy ő akkor már „átadta” a lelkét a Teremtőnek. Hitte, hogy a halálban majd átöleli szerető karjaival az Isten. Tehetetlenségében és gyengeségében át tudta magát adni az isteni szeretetnek. A halálos ágyán tanította meg a nagyapám, hogy mit jelent élni, hinni és bízni, és végül reményben meghalni.

Mit jelent valaki mellett a szenvedésben csak lenni. Mit jelent szavak nélkül osztozni valaki fájdalmában. Megmutatta, mit jelent, hogy a félelem csak átmenet, nem a vég. Azt hiszem, most tanultam meg igazán hinni a feltámadásban.

„Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el.”

A temetés rítusa sokat segített a gyászmunkában. A falun még élő szokás szerint az udvarról kiindulva, otthonról kísértük ki a temetőbe.

A halottas kocsit követtük, miközben szóltak a harangok, a család, rokonok, szomszédok és ismerősök. Megtapasztaltam, hogy a veszteségem közösségi.

A fekete gyászruha segített kifejezni a tehetetlenséget és cselekvőképtelenséget, amit a veszteségben megél az ember. A temetőben keresztet rajzoltam a halott nagyapám homlokára, ezzel közel engedtem magamhoz a halál hideg és rideg valóságát, amin a kereszt rajzolásával átáramlott a szeretet forrósága. Imádsággal búcsúztunk tőle kísérés után a temetőben, a gyászmisén és a temetés szertartásában. Nagyapám a kórházban azt mondta nekem: „Csak imádkozzál”. Ez az én „örökségem”. Mindez abban a meggyőződésben erősített, hogy annak, aki megtörte a poklot istensége fényével és a holtakat a mélységből feltámasztotta, az ő elhunyta lelkére is gondja van, mert benne helyezte el bizodalmát.

A koporsó tetején koppanó föld hangja segített megérezni a bennem jelenlévő dühöt és haragot, amit nem érdemes eltagadni és elfojtani. De rögtön betakarta a nagyapám iránt érzett szeretetet és örömet kifejező virágok zöme, amit az unokák, gyerekek és közeli hozzátartozók a koporsóra dobtak. A tropárok éneklése közben halmozódott lapátról lapátra a sírhalom, melynek tetejére felkerült a kereszt, a nagyapám nevével.

Ahogyan a kereszt a földbe szúródott, azt éreztem, hogy minden fájdalmam és dühöm kellős közepébe szúródik a kereszt, egy felkiáltó jel gyanánt, hogy a halál fölött a feltámadás győzedelmeskedik.

Hiszem, hogy a halottak napja, a temetőbe való ellátogatás, az elmondott imák és meggyújtott mécsesek is ezt szolgálják, jelként szolgálnak. A feltámadásban való hit jelei, a szeretet jelei. Nem engedi elfelejteni, hogy odaát már várnak minket. Hogy már vannak a mennyek országában, akik a maguk „hátizsákjában” már belőlünk is átvittek valamit.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyászidő egyedi, mindenki saját maga határozza meg a maga gyászának időtartamát. A fájdalom intenzitása is egyénenként változó. A személyiség, korábbi veszteségek, a halál és az elvesztés módja, a kapcsolat jellege, az életkor, a gyászoló neme – mind olyan tényezők, amelyek hatással vannak a gyászra. Ezért fontos, hogy

ne sietessük magunk és mások gyászát sem. Mindannyian éreztük már, hogy szeretnénk valami vigasztalót mondani, de legtöbbször csak kliséket tudunk megfogalmazni, amelyek valójában nem segítenek.

Ezek vitathatatlanul jó szándékú, de olyan vigasztalások, amelyek elbizonytalanítják a gyászolót, mert azt sugallják, hogy rosszul csinál valamit, ha még nem sikerült túllépnie a fájdalmán.

Valójában minden vigasztaló szó értelmetlen, ami az értelemre igyekszik hatni, annál is inkább, mert „a gyász a szíveket töri össze, nem a fejeket”.

Arra van szüksége a gyászolónak, hogy odaüljünk hozzá a „gyászolók padjára”. Arra van szüksége, hogy hallja tőlünk, hogy elismerjük, mekkora nagy az a fájdalom, amit érez. Arra van szüksége, hogy hallja tőlünk, vele érzünk kétségbeesésében.

Jézus is így tesz, mellénk ül és együtt érez velünk. Mellém is odaült nagyapám kórházi ágyára.

A gyászmunka fontos része az emlékezés, az érzelmek megélése és kifejezése, a szembesülés a veszteséggel. A hétvégi szertartások, temetői látogatások mindannyiunk számára lehetnek azok a helyek, ahol kifejeződhetnek veszteségeink kapcsán a bennünk jelenlévő érzések. Helye lehet az emlékezésnek, de ugyanakkor a szembesülésnek is. Annak helye, ahol meggyőződhetünk róla újra, hogy a mi Teremtőnk, aki mindnyájunknak azt, ami hasznos, emberszeretőleg megadja, elhunyt szeretteink lelkét is megnyugtatja, megőrizvén őket az örök életben.

Szöveg: Töviskes Mária

Forrás: Hajdúdorogi Főgyházmegye

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír