A harag a szeretet másik arca? És mit csinál a Jóisten? – Bibliai történetek a járvány idejére II.

„Zárkózz be – amíg elvonul az Úr haragja!” (Iz 26,20)

Amikor Dáviddal vallom, hogy „jobb az Isten kezébe esni, mint az emberekébe”, mindjárt egy másik megjegyzést is kell tennem: amikor életemben néhány alkalommal orvosok kezébe kerültem, jó kezekben voltam. Ezekben a napokban különös tisztelettel és hálával gondolok azokra, akik kezeikbe veszik a betegeket, ápolják és segítik őket.

Most megszólít Izajás könyvének egyik szakasza is, amelyet egy egyházi közösség zászlajára írt: „Indulj, népem, menj be szobádba, és zárd magadra ajtódat, rejtőzz el egy rövid pillanatra, míg el nem múlik a harag!” (Iz 26,20). Az üzenet egyszerű: egy rövid pillanatra bezárkózni, kivárni, hogy az Úr haragja elmúljon. Könnyen felidézi bennünk a sokszor ismételt felszólítást, hogy különösen az idősek maradjanak otthon, bújjanak el a fenyegető járvány elől. Erre a szövegre is érdemes egy kicsit alaposabban odafigyelni.

Ez a 26. fejezet előbb arra hívta a népet, hogy vonuljon be Jeruzsálembe, a kőfalakkal és sáncokkal megerősített városba (vö. Iz 26,2). Az egész gondolatmenet szembeállítja egymással az Istenben bízó népet, amely Jeruzsálembe vonul, és a „kérkedő várost”, az Istentől elfordulókat, akiket az Úr haragja sújt majd (vö. Iz 26,5). A felszólítás a fejezet végé ezt a kettőst ismétli meg. „Zárkózz be”, „rejtőzz el”, mert az Úr el akar rejteni téged, közel van hozzád a rejtekhelyen. Odakint tombolhat a vihar, tehozzád nem közelíthet.

Az értelmezők itt is több hasonló bibliai képre utalnak. Noénak a bárkába kellett bezárkóznia, amíg a vízözön tartott, hogy Isten megmentse őt (Ter 7,7–16). A választott nép pedig a bárány vérével megjelölt házaiba zárkózott be, amíg az Úr angyala átvonult Egyiptomon (Kiv 12,21–28). Az Újszövetségből ismét Jézus szavát idézhetjük a mennyei Atyáról, aki rejtekben is lát, és megjutalmazza az imádkozót (Mt 6,6).

A „harag” a következő vers szerint (21. vers) az Úr haragja, amelyet a próféták általában Isten ítéletére vonatkoztatnak. Nem hirtelen felindulásról vagy önkényről van szó, hanem annak az igazságnak és igazságosságnak helyreállításáról, amely nélkül a világ nem maradhat meg. A próféta nem is a harag „elmúlásáról” beszél pontosan, hanem annak „átmenetéről”, ahogy az Úr átvonul valahol, amikor megjelenik. Átvonul, mert szabadon dönt arról, ki látja, érzékeli, és ki nem, illetve meddig tart az ő átvonulása. Így marad meg isteni szabadságban akkor is, amikor elérhetővé teszi magát (vö. Kiv 33,19; 34,6; 1Kir 19,11).

A szöveg megértéséhez még egy szempontot érdemes megfontolnunk. A következő, 21. vers még az emberekkel szemben fellépő isteni haragról beszél, de a szakaszt lezáró mondatok (Iz 27,1) már kozmikus távlatot adnak az Úr haragjának, vagyis azt mutatják meg, hogy Isten a kozmosz rendjét fenyegető erőkkel száll szembe. A próféta itt az őskáoszt jelképező tengeri kígyó, a Leviatán elpusztítását jövendöli. Ezzel a mezopotámiai mítoszok világához érkezünk, a tenger és a szárazföld, a jó és a rossz kozmikus harcának képeihez. A próféta átveszi ezeket a képeket, de általuk valami újat fejez ki: Isten haragja, vagyis küzdelme a teremtett világ rendjét szavatolja, ahogy azt a vízözön után Noénak is megígérte (vö. Ter 8,21–22).

Az Úr haragja tehát a jó megszilárdítására irányul, a világ és békéje fenntartására. Aki ebben a helyzetben bezárkózik, valójában teret enged Istennek. Elfogadja és azt állítja, hogy vannak olyan küzdelmek, amelyekben nem ő az illetékes, hanem egyedül az Úr.

El tudjuk-e fogadni, hogy az Úrnak van „efféle” haragja? Mit gondolunk Isten olyan ítéletéről, amely rettenetes és titokzatos, olyannyira, hogy gyermeki félelemmel eltakarjuk előle az arcunkat? Úgy gondolom, ismét Isten fenséges titkához érkezünk. Ahhoz a tényhez, amit a mostani helyzet fájdalmasan tudatosít bennünk, hogy nem tudunk mindent kézbe venni és kontroll alatt tartani. Hogy napról napra többet és még többet tudunk a világról, de az élet és szeretet titkát sem kitalálni, sem megalkotni, sem fenntartani nem vagyunk képesek. És ez jól van így.

A születő kereszténység sok szempontból kétség kívül „kilépő” közösség, útra kelő, másokat megszólító új nép lett. Szívében az a Fiú él, aki magára vette az Úr haragját, aki oly mértékben eggyé vált a világgal és az emberrel, oly mértékben megnyitotta számára a szívét, hogy léte ebben a világban meg is semmisült. Isten akaratából azonban újra él. A gonosszal „megvítt csoda-csatával” átmentette az életet a három napi sírból a teljes szabadságba. Keresztényként mintha újra meg újra azt a helyet keresnénk, ahol ebben a különös bezárkózásban és megnyílásban éppen vagyunk és éppen lennünk kell. Mint a mag, amelyet elvetnek, amelynek meg kell tapasztalnia a föld hideg érintését és tápláló közelségét, hogy felnyíljon, felpattanjon, hajtást hozzon, életet teremjen.

„Érted haragszom, nem ellened…” – írta József Attila. Ha valakire, akkor Istenre biztosan igaz ez a sor is.

Ha „odakinn” vihar dúl és járvány, Isten biztosan nem ezekben, hanem ezek ellen harcol, az emberiség, a jóra, szépre, szeretetre vágyó emberek oldalán.

Erőnk véges, és ott kell bevetnünk, ahol a leginkább szükséges és kézenfekvő.

„Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből…” (Ter 3,23)

A vírusfertőzéstől és a járvány miatti félelemtől sújtott időben a Teremtés könyvének jól ismert képe is többször eszembe jut. Hogy Isten a bűnbeesés után kiűzi az embert az Éden kertjéből, és elzárja az utat, hogy az ember vissza ne térjen az élet fájához.

Fájdalmas úgy élni, hogy a világ, amely addig barátságos, jó és szép volt, most mindenütt fenyegető és veszélyes. Elveszett a világ egyszerű és ártatlan jósága? Külső, és mégis láthatatlan ellenség a vírus. Belső, mégis szorongató erővel átélhető a félelem nemcsak saját megbetegedésünktől, hanem attól, hogy átadjuk a bajt olyannak, aki képtelen megbirkózni vele. Eleven példázata mindez a bűntől sújtott világ belső valóságának.

A hagyományos értelmezés büntetést és valami különös óvintézkedést lát az Édenből való kizárásban. Éppen elég, hogy az ember ismeretre tett szert, mi lesz, ha még az örök életet is megszerzi? Egyesek szerint Isten inkább védi teremtményét: ha mértéktelenségével és engedetlenségével rossz útra tévedt, nehéz és fájdalmas életet választott, mi lesz, ha ebben az állapotban kell örökké élnie? Az egyházi hagyomány pedig ismét tágabb összefüggésbe helyezi a kert útját elálló lángpallosú angyalt, és arra a fehér ruhás angyalra emlékeztet, amelyet húsvét reggelén látnak az asszonyok Jézus sírkertjében: a lezárult és elveszett Éden Krisztusban, a halált legyőzőben nyílik meg újra.

Az elveszett paradicsom sajátossága, hogy szépségét és értékét csak utólag értjük meg, akkor kezd hiányozni, amikor már nem hozzáférhető. Utólag sejtjük, mit jelent, hogy abban a kertben Isten még „járkált az alkony hűvösén” (vö. Ter 3,8). És mégis:

a most kihívása éppen az, hogy fedezzük fel, Isten hogyan jelenik meg most, hogyan jár-kel velünk, amikor otthon vagyunk vagy elmegyünk, amikor lefekszünk vagy felkelünk (vö. MTörv 6,7).

Igen, a világ átalakult, nem lesz olyan, mint volt. Isten jelenlétének jelei, a tőle kapott szeretet valósága mégis tapasztalható. Nemcsak és nem is elsősorban a rosszat és a fenyegetést adjuk át egymásnak, hanem a jót, az életet, az élet szeretetét és mind több tudást arról, hogyan segíthetjük az igazi élet kibontakozását minden körülmény között.

A biblikus sorozatot az újszövetségi résszel jövő héten folytatjuk.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír