A hit elvesztése és az új identitás keresése – Szociológus a valláselhagyásról

Tinca Richard máramarosszigeti születésű, Kolozsváron élő szociológus; kutatásában a fiatalok valláselhagyási folyamatait vizsgálja. Beszélgetésünkben betekintést nyújt azokba az egyéni történetekbe, amelyek megmutatják, milyen személyes, társadalmi és intellektuális tényezők vezethetnek a vallás elhagyásához, valamint azt is, hogy ez hogyan hat az érintettek önértékelésére, kapcsolataira és világképére. 

– Kérlek, mesélj a gyerekkorodról. A származásod hogyan befolyásolta az egyetemválasztást?

– Máramarosszigeten születtem, szórványközösségben, ami akaratlanul is, de meghatározta későbbi pályaválasztásomat. Már tizenévesen érdeklődni kezdtem különböző társadalmi és politikai kérdések iránt, ami elindított egy olyan úton, hogy egyre több kérdést fogalmazzak meg ezekkel kapcsolatban. Ez az út végül ahhoz vezetett, hogy alapképzésen szociológiát tanuljak, amit római katolikus teológiai tanulmányokkal egészítettem ki, ugyanis ebben az irányban is mindig vezetett egyfajta tudományos kíváncsiság.

– Kutatásod során a dekonverziót, tehát a valláselhagyást vizsgáltad. Milyen módszerekkel gyűjtöd az adatokat?

– Alapvetően mélyinterjúkon keresztül tártam fel azoknak a 18 és 35 év közötti erdélyi magyar fiataloknak a történeteit, akik valaha vallásosként vagy hívőként határozták meg magukat, ám idővel eltávolodtak a vallástól, és ma már egykori keresztényként vagy nem hívőként definiálják magukat. Az interjúk során a résztvevők életének három meghatározó periódusát térképeztem fel: az aktív vallásgyakorlat éveit, a hitből való fokozatos eltávolodás folyamatát, valamint a valláselhagyást követő új identitásuk kialakulását.

– Milyen főbb okokat említenek a fiatalok, amikor a vallás elhagyásáról beszélnek?

– A valláselhagyás mindig fokozatos folyamat, ahol több ok együttes hatása eredményezte az eltávolodást. Az elsődleges okokat három fő kategóriába soroltam: személyes tragédiák, az Egyházzal szembeni csalódások és intellektuális kételyek.

A személyes tragédiák, mint például egy szeretett családtag elvesztése, mély érzelmi és spirituális törést idézett elő néhány interjúalanyomban. Az olyan magyarázatok, mint „Isten jót tett azzal, hogy magához szólította nagymamádat” nemhogy nem hoztak vigaszt, ellenkezőleg, további kérdéseket és kételyeket ébresztettek az isteni gondviseléssel kapcsolatban.

Az Egyházzal szembeni csalódások közül a résztvevők leggyakrabban az igazságtalanságot, a kirekesztést és a megaláztatást emelték ki. A résztvevők gyakran tapasztalták a közösség vagy az egyházi elöljárók hiteltelen és képmutató magatartását. Úgy érezték, hogy az ilyen élmények, különösen a visszaélések és a közösségi kivételezések, mély ellentmondásba kerültek azokkal az erkölcsi elvekkel, amelyeket az Egyház hirdetett.

Az intellektuális kételyek leggyakrabban a hit dogmatikus jellege és a tudományos elméletek között húzódó ellentétekből fakadtak. Az evolúcióelmélet, a csillagászat vagy a különböző filozófiai irányzatok megismerése olyan kérdéseket vetettek fel, amelyekre a vallási tanítások sokak szerint nem adtak kielégítő válaszokat. Az egyetemi tanulmányok és az új nézőpontok lassanként megingatták a hit logikai alapjait, tovább erősítve az eltávolodást a vallási közösségektől.

– Van-e különbség azok között, akik teljesen ateistává válnak, és azok között, akik más spirituális utakat keresnek?

– Érdekes módon nem minden valláselhagyó veszíti el Istenbe vetett hitét. Egyesek elfogadják, hogy létezhet valamiféle transzcendens valóság, de annak már semmilyen relevanciát nem tulajdonítanak az életükben. Mások különválasztják Istent az Egyháztól, és úgy vélik, hogy a hit megmaradhat az egyházi struktúráktól függetlenül. Ugyanakkor én úgy gondolom, hogy

bármilyen megmaradt istenhit csupán a valláselhagyás korai szakaszával magyarázható, és idővel ez is fokozatosan eltűnik, teljes hitvesztést eredményezve. 

Habár szinte mindannyian azt mondták, hogy továbbra is rendelkeznek valamilyen spirituális igénnyel, mégis az érintettek többsége a valláselhagyás után nem fordult új spirituális gyakorlat vagy vallás felé. Bár néhányuk életében megjelent a jóga vagy a meditáció, ezek csupán stresszkezelési technikaként szolgáltak, anélkül, hogy bármilyen konkrét hit társult volna hozzájuk.

– Milyen szerepet játszik a család, az oktatás vagy a vallási közösség a dekonverzió folyamatában?

– Mindegyik a maga módján meghatározó. A család az a közeg, ahol a vallásos hit alapjai formálódnak, és ahol a közös vallásgyakorlatok – mint az imádkozás vagy a templomba járás – természetes részét képezik a mindennapoknak. A szülők és nagyszülők szerepe kulcsfontosságú: ők tanítják meg az első imákat, és ők biztosítják a vallásos neveltetés alapját. 

A vallásoktatás meghatározó szerepet játszott a vallásos tanítások alapjainak elsajátításában, és jelentős hatással van a személyiség fejlődésére. 

Az egyházi tanítások – például a tízparancsolat, a tisztítótűz és a pokolról szóló tanítások – egyesek számára fontos erkölcsi iránymutatást nyújtottak, segítve a helyes és helytelen közötti különbségtételt. 

Ugyanakkor voltak olyanok is, akik ezeket a tanításokat korlátozónak érezték: szigorú normáik, például a női test elrejtésének elvárása vagy a házasság előtti tisztaság hangsúlyozása, szorongást és önértékelési problémákat okoztak.

A vallási közösségek szerepe kettős jelentőséggel bír. Egyrészt a hit elmélyülése sokaknál akkor kezdődött, amikor aktívan bekapcsolódtak az egyházi szolgálatokba, például ministráltak, dicsőítő zenekarokban vettek részt, vagy technikai feladatokat láttak el. Ezek a tevékenységek nemcsak a vallásosságot, hanem a közösséghez való kötődést is erősítették, hiszen a templomi jelenlét a hétköznapok részévé vált. Másrészt azonban éppen a vallási közösségek váltak néhányak számára az eltávolodás okává. Voltak, akik másodrendű egyháztagnak érezték magukat, vagy úgy látták, hogy a közösség tagjai és elöljárói elutasítóak, képmutatóak, ami végül bizalmuk elvesztéséhez vezetett.

– Általában milyen reakciókkal kellett szembesülniük a valláselhagyóknak?

– A valláselhagyók döntésére adott reakciók nagyon sokszínűek voltak, de általánosságban elmondható, hogy többnyire negatívan fogadták őket. A családok többsége érzelmi nyomással vagy csalódottsággal reagált, és bár akadtak olyanok, akik idővel elfogadták a döntést, a kitérés gyakran konfliktusok forrásává vált, különösen a tágabb családi körben. A baráti kapcsolatok is átalakultak: sok barátság megszakadt, főként az egyházi közösségekhez szorosan kötődők esetében, míg más barátok megértéssel és empátiával viszonyultak a változáshoz. A vallási közösségek reakciói szintén jellemzően elutasítóak voltak. A kitérőket gyakran marginalizálták, kimaradtak vallási eseményekből, és már egyáltalán nem hívták meg semmilyen közösségi találkozóra sem.

– Hogyan hat a dekonverzió az önértékelésükre és a világképükre?

– A vallás szorosan összefonódik az identitással, ezért a valláselhagyás óhatatlanul is hat az önértékelésükre és a világképükre is. Sokan nehezen találják meg önmagukat a vallási kereteken kívül, hiszen ilyenkor az identitásukat is újra kell értelmezniük. Ez egy összetett folyamat: el kell fogadniuk az új énképüket, hidat kell építeniük a régi és az új szerep között, új társadalmi kapcsolatokat kell kialakítaniuk, és mindezt összhangba kell hozniuk a megváltozott világképükkel. Ez nem egy könnyű időszak.

– Milyen előnyöket említenek a fiatalok a vallás elhagyásával kapcsolatban? Vannak-e olyan negatív hatások, amelyek gyakran előfordulnak a dekonvertáltak körében?

– A fiatalok számára a vallás elhagyása gyakran a felszabadulás élményét jelentette. Sokak szerint a vallási szabályok és elvárások elhagyása nagyobb szabadságot adott nekik életük alakításában. Úgy érezték, hogy megszabadultak a megfelelési kényszertől, és nyitottabbá váltak új gondolatok és lehetőségek iránt. Ugyanakkor sokan visszatekintve is értékelték a vallási közösségben eltöltött időt, amely fontos életszakasz maradt számukra, még ha végül el is távolodtak tőle. A vallás elhagyása azonban nem minden esetben volt mentes a negatív következményektől. Gyakran bűntudatot váltott ki, különösen a vallási szokások feladása miatt, vagy azért, mert úgy érezték, hogy családjuknak és közösségüknek tartoznak valamivel. 

Többen hiányérzetről és érzelmi veszteségről számoltak be, hiszen a vallási közösségek sokáig identitásuk és mindennapjaik alapját képezték. 

A baráti kapcsolatok megszakadása vagy átalakulása szintén gyakran megnehezítette az elválást. Sokak számára a folyamat kettős érzelmi élményt jelentett: a kezdeti megkönnyebbülést gyakran követte a veszteség érzése, ami jól mutatja, hogy a vallás elhagyása egyszerre lehet felszabadító és nehéz, érzelmileg összetett folyamat.

Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2025/5. számában.

Szerző: Cziple Hanna-Gerda

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír