A magyarországi Sant’Egidio közösség közleménye az ukrajnai menekültek védelmében

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR) sajtóközleményt adott ki annak kapcsán, hogy egy kormányrendelet augusztus 21-i hatállyal megvonja az állami szállásfinanszírozást azoktól az ukrajnai menekültektől, akik nem háború sújtotta övezetből érkeztek. Az ő lakhatásuk mostantól nem lesz biztosítva, hacsak nem részesülnek méltányossági alapú elbírálásban például betegség miatt.

Mi lesz ezekkel a családokkal? Utcára kerülnek? Vagy visszamennek egy háborúban álló országba?

Az új szabályozás sújtja a Kárpátaljáról és Galíciából származókat, ahol – úgymond – nincsenek harcok. Aki azonban járt ezeken a helyeken, vagy élnek ott barátai, az tudja, hogy például Lembergben napi rendszerességgel vannak légiriadók. Bizonytalan az áramszolgáltatás, télen a fűtés, mivel az orosz haderő szisztematikusan támadja a polgári energetikai infrastruktúrát, erőműveket. Lembergi lakóházat is ért már halálos kimenetelű rakétatalálat. A korábban is szegény Kárpátalján most még nehezebb az élet.

A magyarországi Sant’Egidio közösség is számos ukrajnai menekültet ismert, szeretett meg és segített a háború kitörése óta.

Vannak, akik meg tudtak kapaszkodni, új életet kezdeni: munkát találtak, és megengedhetnek maguknak egy-egy olcsóbb albérletet. Akad olyan, akinek valamely fővárosi kerület biztosított szociális bérlakást. Mások viszont visszamentek hazájukba abban a reményben, hogy a háború véget ér. Csalatkozniuk kellett, és most már nincs visszaút, legalábbis a férfiaknak aligha.

A UNHCR becslése szerint az államilag finanszírozott szálláshelyek megvonása mindenféle kompenzáció nélkül mintegy 2-3000 embert hozhat válságos helyzetbe. Útjuk a hajléktalanszállókra vezet? Oda gyerekek nem mehetnek. Az anyaotthonok tele vannak, a magyar rászorulókat is várólisták fogadják. Családok fognak szétszakadni?

Egyazon országból érkezett menekültek között különbséget tenni aszerint, hogy ki érkezett ténylegesen harci zónából, ki pedig nem, életszerűtlen és aggályos mind a nemzetközi, mind az uniós joggal, mind pedig a magyar Alaptörvénnyel való vélhető ütközése miatt.

A jogosultságot elveszítők közül talán lesznek olyanok, akik hazai és nemzetközi bírói fórumok előtt keresik majd igazukat. A perek azonban még számukra kedvező kimenetel esetén sem segítenek mindenkin és főleg nem kellő időben. A legsúlyosabb veszély alighanem azokra a családapákra leselkedik, akik mostani helyzetüket hazánkban kilátástalannak fogják érezni, és családostul vagy anélkül visszatérnek Ukrajnába. Rájuk jó eséllyel kényszerbesorozás és frontszolgálat vár.

Vajon az új szabályozás megalkotói gondoltak-e erre? Reméljük, hogy az utolsó pillanatban születik valamilyen megoldás: vagy a rendelet visszavonása vagy valamilyen érdemi kompenzációs intézkedés formájában.

A háború kitörése után, a tragédia közepette vigasztaló volt látni, milyen nagylelkűen fogadta be Magyarország a menekülőket. Sok szép példát láttunk a hatóságok, a civil társadalom és az egyházak hatékony együttműködésére. A háború elhúzódásával azonban Európa szerte csökken a szolidaritás. Egyre nehezebb forrásokat találni humanitárius segítségre Ukrajna számára, miközben a fegyverszállítások folytatódnak. Egyelőre a háború eszkalációját és az ukrán nép fokozódó szenvedését látjuk.

Mindent meg kell tennünk az áhított békéért, de addig is a háborúra adott válaszunk a szolidaritás lehet.

Ez igaz egyénre, közösségre és Magyarországra egyaránt.

Mindenkinek, aki a béke pártján áll, érdemes megfontolnia Szent II. János Pál pápa egykori, világhoz intézett szavait: „Ha a békét keresed, légy előzékeny a szegényekkel!”. (Szent II. János Pál: Üzenet a béke XXVI. világnapjára, 1993. január 1.)

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila

Magyar Kurír