A mesterséges megtermékenyítésről – hideg fejjel?

A történeti hagyomány szerint 431-ben, az efezusi zsinattal párhuzamosan Efezusban a piaci kofák is arról vitatkoztak, hogy Szűz Mária istenszülő-e vagy sem. Nos, az embernek az elmúlt hetek Magyarországában is hasonló érzése támadhatott, amikor nemcsak a médiában, hanem a mindennapi érintkezés során is a mesterséges megtermékenyítés volt a téma. Egy olyan kérdés, melyről azonban aligha lehet hideg fejjel, érzelemmentesen beszélni, mivel sok esetben a személyes érintettség az, ami véleményünket eleve befolyásolja.

Korunkban elég nehézkes a tekintélyre való hivatkozás, a 21. századi nyugati ember szinte irtózik attól, hogy előírják neki, mit szabad tennie és mit nem, ezért inkább közös gondolkodásra indulnánk a mesterséges megtermékenyítés témájában, ami sokkal összetettebb annál, minthogy csak arra a kérdésre válaszolnánk, hogy ez bűnös-e vagy sem.

A mesterséges megtermékenyítés kapcsán alapvetően megkülönböztetünk homológ és heterológ változatot: az előbbi azt jelenti, hogy a férjtől származó hímivarsejttel termékenyíttetik meg a petesejtet, míg a heterológ megtermékenyítés esetében egy „külső féltől” származó hímivarsejttel. Ebben az esetben az adott ország törvényei szabályozzák azt, hogy ki alkalmas arra, hogy donor legyen, illetve a leendő anya vagy a gyermek megismerheti-e a biológiai „apát”. A heterológ megtermékenyítés ritkább is, és egyértelműen elvetendő, erkölcsi, jogi és társadalmi aggályok miatt (képzeljük el például, hogy egy városkában legalább száz gyermeknek ugyanaz lenne az apja és ők nem tudnak arról, hogy biológiai féltestvérek – a lehetőség kimeríthetetlen témát ad a filmeseknek).

A homológ inszemináció kapcsán az Egyház álláspontja az alábbi: abban az esetben megengedett, ha nem választják el a szexuális aktust a megtermékenyüléstől. Ennek kapcsán az életadás természetes folyamatának fontosságát hangsúlyozza a keresztény tanítás, azt, hogy az emberi szaporodást, az életadást az orvostudomány megkönnyítheti, de nem helyettesítheti. Az emberi lény gyümölcse egy olyan nemzésnek, mely „a házastársi szövetségben egyesített szülőknek nem csak a biológiai, hanem lelki egyesüléséhez is kötött” (Donum Vitae 4).

Sajnálatos tény az, hogy a természetes, illetve a természetes megtermékenyítést megkönnyítő módszerekre sokkal kevesebb figyelem jut és kevesebb nyilvánosságot kapnak, mint a legelterjedtebb mesterséges módszerek

(IVF: in vitro fertilisatio és ET: embryotransfer; FIVET: fertilisatio in vitro és embryotransfer, extrakorporális megtermékenyítés).

Kicsit továbbvisz minket az a kérdés, hogy vajon miért nem lehetséges „természetes körülmények között” a gyermekek fogantatása. Távol álljon tőlünk, hogy bárkire mint hibásra mutogassunk, ahogy a középkori arisztokrácia tette, ha nem érkezett meg a kívánt fiúutód (elég csak VIII. Henrik angol király számos feleségére gondolni): a meddőség már önmagában is elég nagy keresztet jelent és sokszor súlyos pszichológiai terhet jelent. A meddőség kapcsán a KSH nem tud megbízható adatokkal szolgálni, becslések szerint hazánkban 100–150 ezer pár küzd ezzel a problémával: a tendencia mindenesetre növekvő az elmúlt évtizedek és vélhetően az elmúlt évszázadok tükrében is. A mesterséges megtermékenyítésnek létjogosultságot adó meddőségnek számos civilizációs-egészségügyi oka lehet: szervi betegségek (például policisztás ovárium szindróma, ami a nők mintegy 10 százalékát érinti), dohányzás, drogfogyasztás, mobiltelefonok okozta sugárzás, „az esemény utáni tablettának” hívott abortusztabletta rendszeres használata vagy egyszerűen pszichológiailag szemlélve a rendszeresen úgy végzett nemi aktus, hogy „jaj, csak gyerek ne szülessen belőle”… Számos olyan civilizációs, életmódbeli, szemléletmódbeli hatás, amelyek rontják az életadás esélyét, és amelyek ismeretlenek voltak az előző korok embere számára.

Közmondásszerű, hogy egy nő két dologért mindenre képes: azért, hogy legyen gyermeke és azért, hogy ne legyen... Önmagában már ez a megállapítás is torz és egysíkú, mivel csak a nő oldaláról közelíti meg a kérdést, hiszen számos esetben azért, hogy ne legyen gyermeke – vagyis abortuszhoz folyamodik –, a környezetnek és a nemi partnernek is igen komoly szerepe van. De ha mégis ezt a szólásszerűséget vesszük kiindulásnak, bátran állítható, hogy míg korábban egy húszas éveinek elején járó nő már házasságot kötött, addig napjainkra ez inkább a harminc, sőt, negyven év körüli életkorra tolódik, ennek megfelelően a fogamzóképesség is romlik. Emellett abszurd lenne azt gondolni, hogy mindaz, amit a felek a „teherbeesés” ellen tesznek, vagyis aspirál, a hormonális hatású tabletták vagy épp az abortusz, biológiai következmények nélkül maradnak. Nyilvánvalóan nem állítható, hogy minden terméketlen pár olyan előtörténettel rendelkezik, ami meddőséget okoz, de feltehető a kérdés, hogy korábban, amikor ez a fogamzásgátlásbeli „tudás” még ismeretlen volt, miért volt alacsonyabb a meddő párok aránya.

Továbbá

érdekes a természetes úton történő megtermékenyítés hatásmechanizmusa is: egyrészt a petesejt „válogat”, ellenőrzi a biológiai kompatibilitást, „ismerkedik” a számára idegen test biológiai anyagával, vagyis egyáltalán nem passzív fél a megtermékenyítés során. Másrészt a hímivarsejtek is „versenyeznek” egymással, hisz a leggyorsabb, a „legrátermettebb” végezheti el a megtermékenyítést és adhatja tovább genetikai anyagát.

Vagyis egy természetes megtermékenyítés során kétszeres evolúciószűrés történik: mind a petesejt, mind a hímivarsejtek részéről természetes szelekcióról beszélhetünk, ami csak részlegesen következik be a mesterséges megtermékenyítés során. Egyrészt azért, mert bár alapos preimplantációs diagnosztika történik, ez mégsem képes arra, hogy valamennyi biológiai gyengeséget feltárjon, másrészt pedig a hormonális környezet miatt, ami a biztosabb megtermékenyítést hivatott elősegíteni, kevésbé érvényesül a szelekciós verseny. Emiatt – bár ez nem von le semmit a mesterséges úton született személyek értékéből – egyes kutatások szerint hajlamosabbak szervi gyengeségekre, érzékenyebbek lehetnek betegségekre.

Végül pedig

az Egyház legnagyobb nehézsége a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban az, hogy tanítása szerint az embrió emberi személynek kijáró tisztelettel és méltósággal bír, azaz akár az embrió lefagyasztása, akár tartósításának bármely formája és legfőképpen elpusztítása, az abortusz súlyosan ellenkezik az emberi személyt megillető méltósággal.

Az emberi fejlődés egy ív, amelyben a születés ugyan egy látványos és kiemelt állomás, de az ív a megtermékenyüléssel kezdődik és a biológiai halállal ér véget: és ennek során egyetlen szakaszról sem mondhatjuk, hogy ekkor az ember értékesebb lenne, mint máskor. Ahol alapvető értékről van szó – és az emberi élet ilyen – ott mindig a védelem szempontjából legbiztosabb álláspontot kell képviselni, vagyis minden egyes embriót, akár természetes úton, akár mesterséges módon „jött létre”, ugyanabban a tiszteletben és védelemben kell részesíteni.

Figyelemreméltó, hogy

amikor az orvos azt mondja, hogy életünkben, életvitelünkben a nagyobb természetesség lenne a fontos, vagyis több mozgás, diéta stb. szükséges, akkor elfogadjuk. Hasonló az Egyház szemléletmódja is, amikor azt ajánlja, hogy meddőség, terméketlenség esetén a párok először és elsősorban a természetes és természeteshez közelebbi megoldásokat részesítsék előnyben és ne azonnal a technikai megoldást, a lombikbébiprogramot.

Leegyszerűsített és kisarkított az a szemlélet, ami csak annyit lát a mesterséges megtermékenyítés egyes formáinak tilalmában, hogy nem szabad és hogy az Egyház nem akarja, hogy gyermekem legyen. Helyesebb talán az, hogy nem úgy, ahogyan sokan azt elképzelik: ezért szükséges a szembesülés azzal, hogy a mesterséges megtermékenyítés nem olyan, mint egy egyszerű műtét, hanem hosszadalmas, nehézkes és költségigényes folyamat, melynek végén sokszor nem a várva várt „eredmény”, hanem keserves csalódás áll. Az Egyház azt kéri, hogy az orvos és a párok ne szelektíven nézzenek a kezdődő életre, hogy ez az embrió alkalmas lesz a beültetésre, ez pedig nem, hanem nézzék úgy, hogy minden emberi élet, az is, amely orvosi közreműködéssel jött létre, Isten ajándéka.

Összességében azt mondhatjuk, hogy nemcsak ezen a téren, hanem az emberi élet számos más területén egyre nagyobb teret nyer a technicizálódás, ami nem azt jelenti, hogy az ember a gépek és tudása segítségével egyre nagyobb hatalmat nyer a természet felett, hanem azt, hogy olyan mértékben tesszük magunkat függővé a technikától, hogy az már elszakad az embertől, és épp azt veszélyezteti bennünk, ami emberi: igaz ez a családi kapcsolatok leépülésére, biológiai-agyi struktúránk és ennek következtében magatartásunk megváltozására és az élet továbbadásához való viszonyunkra is. És ez utóbbi terén különösen is igaz az, hogy nem szükséges megtenni mindent, amit meg lehet tenni...

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír