A pápa engedélyezte a Međugorjéban kialakult kultusz gyakorlását – Kommentár a döntésről (2. rész)

A kommentár 1. részét IDE KATTINTVA olvashatják.

Az évszázadok óta működő kegyhelyeink, kedvelt zarándokcélpontjaink és a međugorjei, egyelőre nyilvános kultuszvégzésére legitimált hely „spirituális eredőjeként” tekintett természetfölötti jelenségek és az azokhoz kötődő üzenetek tartalma a személyes hit kategóriájába tartoznak, az isteni és katolikus hit részévé soha nem lesznek. Magánkinyilatkoztatásokat felismerhetünk bennük, de ezek tartalma a hitletétemény részévé soha nem lesz, ezért elfogadásukra sem kötelezhető senki. Még a hivatalosan elismert jelenések esetében sem, ennek egyik példája, hogy

akár „Fatimai”, akár „Lourdes-i”, akár „Guadalupei” vagy „Loretói” titulusával találkozunk égi Édesanyánknak a liturgikus naptárban, ezek fakultatív emléknapok, megünneplésük nem kötelező.

Ne tévesszük szem elől azt sem, hogy Anyaszentegyházunk kétezer év óta több ezer olyan természetfölötti jelenségről tud, melyben a megdicsőült Szűzanya „megjelenését” feltételezték, ezekből azonban csupán néhányról született annak természetfölötti jellegére vonatkozó hivatalos, pozitív ítélet. Ország-, sőt világszerte ismert, kedvelt és látogatott kegyhelyeink jó részének létrejöttéhez nemritkán csodák, rendkívüli jelenségek (gyógyulás, megtérés, profetikus jelek) járultak hozzá – és sokszor kísérték is azok történetét – anélkül, hogy bárki is vizsgálta volna hivatalosan ezen jelenségek természetfölöttiségét. Az ősegyházi időktől kezdve sokszor a hívő érdeklődés vonzotta az embereket ilyen helyekre.

A Scheffczyk–Ziegenaus-féle Mariológia rámutat: a hitelesnek ítélt jelenség, üzenet „nem áll ellentétben a hittel és az erkölccsel, ezért terjeszthető, kultusz rendelhető hozzá, és a jelenés oka a természetes emberi ész számára elégségesen belátható módon természetfelettinek nyilvánítható” (308. old). Ez utóbbi legtöbbször nem történt meg, a kegyhelyek jó részének élete mégis virágzó, mivel a hitérzéket a Szentlélek leginkább a hívő élet gyakorlatában és nem a jelenségtan elméletében ragadja meg. Gondoljunk bele, hogy a kegyhelyeink egy részének eredettörténetében milyen gyakran szerepel valamiféle vélelmezett Mária-jelenés, ahhoz kapcsolódó üzenetek, esetleg csodás gyógyulások, ennek kézzelfogható jeleként nemegyszer valamilyen szent forrásvíz megtalálása, ahová aztán istenkereső emberek sokasága érkezik, egyre növekvő számban. Mirákulumos könyvek százai tanúsítják egy-egy (leendő) kegyhely egyre inkább kibontakozó életét, és ott imameghallgatások, csodás jelenségek százait.

A hálatáblák sokasága is sokszor ilyen egyéni imameghallgatások tanúsága, de egyikre sincs apró betűkkel rávésve, hogy annak „természetfölötti eredete hivatalosan megállapítva”.

Középkori-újkori eredettörténeteknek és a bennük szereplő, sokszor számunkra már nehezen beazonosítható embereknek, csodás elbeszéléseknek, jámbor legendáknak amúgy nem egyszerű utánajárni, azok részleteit vizsgálni. Erről a legtöbb helyen hivatalos ítélet nem született, a kegyhelyként való megalapítás nem azonos az ahhoz gyakran kötődő jelenségek természetfölttiségének kinyilvánításával. Az emberek a rendkívüli események és az azokhoz kötődő lelki tapasztalatok hallatára egyszerűen elkezdetek odajárni és másokkal is megismertetni az egyre inkább beimádkozott hely kegyelmi erőterét. Az Egyház elöljárói pedig egyszerűen engedték, hogy ennek folyamata kiforrja magát, és idővel nyesegetni kezdték a szinte törvényszerűen megjelenő emberi túlzások vadhajtásait, miközben hivatalosan is megszervezték az ott zajló szentségi pasztorációt, és idővel jogi aktussal kegyhelynek is nyilváníthatták ennek fórumát, búcsúkiváltságokkal és egyéb szabályzatokkal láthatták el. Zarándokhelyeink túlnyomó többségét illetően senki nem problémázott azon, hogy vajon tudományos vizsgálattal igazolható-e az eredettörténet vagy rendkívüli eseményének természetfölöttisége. Az ott folyó gyakorlatokat vizsgálva a Tanítóhivatal az idők során kijelölte a követendő utat, csak azt engedve tovább, ami a Katolikus Egyház tanításával és áhítatgyakorlataival lényegileg egyező. Azt se feledjük, hogy a legnagyobb, világszintű kegyhelyek szintén elindultak valahonnan, és ha meg is állapították egyes esetekben az ott tapasztalható jelenségek természetfölöttiségét, ennek elfogadására senkit nem köteleztek.

A kegyhellyé válás ugyanis folyamat, mely több, mint jogi aktus: a Lélek működésének egyik eredménye.

Az sem kizárt, hogy Međugorje egy hasonló folyamat kezdetén áll, s bár még néhány „gyermekbetegséget” le kell küzdenie, mindenesetre szeptember 19-én alapvetően „szép bizonyítványt” kapott az eddigi fejlődéséről, jelezve, hogy melyek a még javítandó, erősítendő pontok. Hogy hogyan tovább, azt jelölje ki a Szentlélek világosságára hagyatkozó kutatás és az általa vezetett és áthatott, helyben zajló és onnan kisugárzó lelkipásztori élet.

Azt is tartsuk szem előtt, hogy a 2024 májusi dikasztériumi megnyilvánulás óta változott a megközelítés. Míg korábban, az 1978-as szentszéki irányelvek mentén szokásosnak mondható volt, hogy egy-egy teológus vagy főpásztor „alacsonyabb szinten” nyilatkozzon egy-egy vizsgált jelenség természetfölötti jellegéről, az idei év tavasza óta ez gyakorlatilag a pápának lett fenntartva. Ettől függetlenül a megvizsgált helyeken zajló pasztorális valóság kaphat nihil obstatot, mely az Egyház jóváhagyásával biztosíthatja annak további kibontakozását, tudva: kompetens szakemberek azt vizsgálat alá vetették, és ha kell is alakítani, javítani rajta, az ott folyatatott gyakorlatnak lényegében nincs akadálya. Éppen a međugorjei jelenségeket vizsgáló „Ruini-bizottság” munkájában követhetjük nyomon: a szakemberekből álló, Međjugorjét vizsgáló csoport egy évtizednyi munka után, 2020-ban, az akkori hivatalosan bevett megközelítés szerint az 1981 nyári, kezdeti jelenségekről a természetfölöttiség fennállását (constat de supernaturalitate) saját hatáskörben megállapítva terjesztette fel vizsgálati eredményeit a Szentszéknek. Ma már világos, hogy a most megadott nihil obstat nem erről nyilatkozik. Szembetűnő az is, hogy míg az említett bizottság az általa pozitív – de a pápa által még nem elfogadott (!) – véleménnyel ellátott „első szakasz” utáni időszakra – tehát gyakorlatilag a 1981. július 1-jétől napjainkig terjedő, második periódusra – vonatkozólag még nem alkotott véleményt (ezért nondum decernendum minősítést írt), addig a mostani vatikáni megnyilvánulásból kiderül: a Szentszék most ezt, a napjainkig tartó szakaszt sem hagyta figyelmen kívül. A mostani nihil obstat tehát lényegében a međugorjei jelenségek eddigi teljes kurrikulumára vonatkozik (még idei, februári feltételezett üzenetet is idéz a dokumentum). Hogy miért épp a kezdetektől mostanáig tartó szakaszt tekintették a vizsgálat tárgyának, és hogyan viszonyul majd ezekhez az esetleges jövőbeni folytatás, erre bizonyára választ kapunk a továbbiakban.

És mit felelhetünk arra, hogy előfordulnak hibás üzenetek, és ettől még alapvetően jónak ítélhető az egész? Egy jól gondolkodó ember gondolatvilágában, igazságkeresésében is lehetnek zsákutcák, éretlen, rossz elképzelések, homályos szakaszok, túlzó, érzelmektől vezetett ítéletek, téves elgondolások, melyeknek talán még elhamarkodottan hangot is ad. De ettől még nem buta vagy rosszindulatú az illető, hanem egy úton lévő, fejlődőképes, tökéletlen ember, aki tévedéseit, hiányosságait hivatott korrigálni. Csupán ezen részletek alapján nem lehet emberségének egészét megítélni. Ha felismerünk egy-egy téves elemet a feltételezett üzenetekben, a magánkinyilatkoztatás nagy része azonban tartalmilag megfelelő, akkor ezeket meg kell hagynunk az alany privát gondolatának, elkülönítve azt a mások számára jó lélekkel nyilvánossá tehető, jó részektől. Egy másik példával élve: ha valakinek volt is a múltban egy gennyes foga vagy mandulája, de attól megszabadították, attól még bőven mondható, hogy ezek nélkül most egészséges ember. Lehet, hogy ezzel támadt néhány ezrelékes testi hiánya, de ettől még teljes értékű ember, sőt épp azért mondható akár egészséges embernek is, mert a kóros góc már nem mérgezi tovább. Ha ezeket sikerül idejében megkülönböztetni és kiszűrni, akkor mehet tovább az, ami egyébként jó és egészséges. És továbbra se feledjük:

a felételezett üzenetek tekintetében nem dogmákról vagy doktrínáról, hanem magánkinyilatkoztatásról van szó.

Ha egészét és irányultságát tekintve jónak mondható a jelenség és a hozzájuk kapcsolódó üzenetek, akkor bár mindegyik feltételezett marad, mégis „mankót” ad azok kezébe, akik annak segítségével könnyebbnek, biztosabbnak érzik lépteiket a mennyei haza felé vezető úton. Akinek pedig az egyházi jóváhagyás után sem tetszik, továbbra sem köteles foglalkozni vele. Csak tartsa tiszteletben azok hívő gyakorlatát, akik ebben a saját lelki alkatukhoz illő, lelkiéletükben való előrehaladásukat hatékonyan előmozdító segítségre leltek!

Személyes tapasztalatként hadd emlékezzem vissza egy éppen 20 évvel ezelőtti eseményre. A római szeminárium végzős növendékeként volt szerencsém az egyházmegyei népmisszió keretében egy lateráni eucharisztikus konferencián a német szekció munkáját vezetni. A résztvevők közül többen a hivatalos stílusról egyszer csak meglepően közvetlen hangnemre váltva spontán tanúságot tettek arról, hogy papjaik az ő régiójukban, odahaza egyszerűen nem hajlandóak őket meggyóntatni, és a bűnbocsánat szentségében való részesedés örömét – bár ekkor még hivatalos zarándoklatot nem lehetett szervezni – Međugorje adta vissza számukra. Ez a néhány embertől származó megállapítás persze csupán egy apró morzsa abból, amit a szóban forgó hercegovinai plébánia gazdag szentségi pasztorációja biztosít a zarándokoknak, valami lényegesre mégis rámutat. A jó lelki gyümölcsök közül itt épp a gyónásra.

Az Egyház mindenesetre most hivatalos ajánlást adott Međjugorjéhez, és mindenki maga dönt arról, él-e vele.

Ebben számunkra nem a természetfelettiség kutatása a lényeg, sokkal inkább az „eredmény”. Hogy egy, a kánai menyegzővel kapcsolatos képpel éljek – melyben épp Mária közbenjárása előzi meg Jézus első csodáját –, János evangélista sem kutatja annak részleteit, hogy tökéletesen tiszta volt-e a korsók vize, és hogy mégis hogyan zajlott fizikailag a vízmolekulák átalakulása borrá. Mondhatni: nem veszett el a természetfölöttiség kutatásában az örömhír továbbadásának kárára. Valami jó történt a násznép javára. Mégpedig Mária aktív közbenjárására és Krisztus kezei által. A megtérések, szentséghez járulások kimagasló száma nem lehet a gonosz műve és célja.

A hivatalos nyilvános kultuszvégzésben szembetűnő egy titulus: a Béke Királynője. Nem véletlen, hogy a dokumentum már a címében is szerepelteti és többször is kitér rá. Nagyon is központi szerepet kap ez a motívum a feltételezett üzenetek sorában, a dokumentum idézi is az egyik 2012-es üzenetet, melynek szövegében Mária így mutatkozik be. Ez a megnevezés, mely 1917 óta a loretói litánia invokációinak is része, ma különösen is aktualitális.

Međjugorjében a délszláv háború idején is „bizonyított”, és ma is ezrek tapasztalata, hogy a Szűzanya milyen sokat tud tenni a külső-belső békéért, lényegében azzal, hogy Fiához, a Béke Fejedelméhez vezet, és vele együttműködve, nála értünk közbenjár.

Szembetűnő az is, hogy XV. Benedek pápa az I. világháború vérzivatarában emelte ki ezzel a titulussal Mária békességteremtő anyai szeretetét. XII. Piusz pápa a II. világháború kegyetlen veszteségei után emelte fel a hívő katolikus világ szívét és tekintetét Mária mennybevételének dogmájával (1950) a megdicsőült, de velünk élő Szűzanyára. Szent VI. Pál pápa a fatimai jelenések kezdetének 50. évfordulóján (1967. május 13.), a hidegháborús évek egyre feszülő atmoszférájában mutatott rá Máriában a „nagy jel”-re (Jel 12,1) – épp ezért Signum Magnum a dokumentum neve –, és állapította meg: „Mária korszakát” (II/6) éljük. A Szent II. János Pál pápa elleni merénylet dátuma – 1981. május 13. – sem tűnik hittel értelmezve a véletlen művének, és a Szentatyának a lövedéket eltérítő anyai kézről szóló tanúságtétele is megerősíti meggyőződésünket: Mária ránk is szeretett gyermekeiként tekint.

Az sem lehet talán véletlen, hogy

ebben a súlyos konfliktusoktól feszülő és háborúktól sújtott mai világban, épp napjainkban kapunk ezzel a szentszéki döntéssel újabb bátorítást Ferenc pápa részéről, hogy felismerjük Mária diszkrét, velünk együtt zarándokoló anyai jelenlétét,

mellyel nem csupán Krisztus földi életében volt az üdvösség egyetlen Közvetítőjének (vö. 1Tim 2,5) édesanyja és hatékony munkatársa, hanem anyai tevékenységét ma is folytatja mindannyiunk üdvössége érdekében, mint a Béke Királynője.

Fotó: Fábián Attila; Merényi Zita

Magyar Kurír