A papnövendék válaszol – Miért kellene hinnem Istenben?

Sok emberben ott vannak a kérdések – nem csupán a fiatalokban –, hogy miért is kellene hinnem, és amúgy is, miért várják el tőlem sokan a hitet, vagyis miért akarják rám erőltetni. E kérdésekre két választ tudok adni, mivel a kérdések is kétféle módon értelmezhetők. Az első, hogy miért van az emberben vágy a hit felé, a másik, hogy miért kell hinnem.

Az elsőre, vagyis arra, hogy miért hisz az ember, a válasz az, hogy azért akarunk hinni, illetve azért van vágy bennünk, mert ez hozzá tartozik az emberi mivoltunkhoz. Az ember alapvetően keres, képes kérdéseket feltenni, képes elvontan gondolkodni – erre legjobb példa a filozófia – és képes önmagától elvonatkoztatva szemlélni a világot. Mivel az ember mindig keres, kérdéseket tesz fel, egy pont után eljut a nagy végső kérdéshez. Folyamatosan a nagy miértre keressük a választ, vagyis arra, hogy hogyan lettem nemcsak én, hanem a világ, az univerzum, vajon ki alkotta, ki az, aki irányítja, ki az, aki megtervezte. Összegezve: van az emberben egy vágy a természetfeletti irányába, mivel képes önmagát meghaladva szemlélni a világot. Csak éreztetni szeretném a különbséget, az ember képes felismerni magát a tükörben, egy kutya vagy egy macska nem.

Vagyis van bennünk egy vágy annak irányába, ami vagy aki felettünk van. Az ősember is meg akarta érteni a természetet, az ókori görögök minden természeti eseményhez egy istenséget kötöttek, a rómaiak is külön istent neveztek meg mint az alvilág urát. Az ember, amióta gondolkodik és kérdést tesz fel, meg akarja érteni az élet kezdetét, az élet végét, a természetet és annak folyamatait. Tény és való, hogy a tudományok által képesek vagyunk megérteni a körülöttünk lévő világot, annak összefüggéseit. De a két nagy kérdésre a tudomány se tud teljesen kielégítő választ adni: honnan jövök – vagyis mi volt, mielőtt megfogantam – és hová megyek – vagyis mi lesz a halál után. Mivel vonzódunk a természetfeletti felé, a legészszerűbb válasz az, hogy van ki felé vonzódnunk. Van bennünk egy vágy, amely válaszra vár.

Egy példa: ha szomjas vagyok, akkor elkezdem keresni a vizet, amivel képes vagyok a szomjamat oltani. De tegyük fel, hogy szomjazom, van bennem vágy a víz irányába, de nincs víz, mert nem létezik. Totális értelmetlenség lenne, mivel olyan vágyat érzek, ami egész életemen át kínoz, mégse tudom enyhíteni. Ugyanezzel a logikával haladva rá lehet jönni arra, hogy mennyire értelmetlen lenne az, hogy képes vagyok kérdéseket feltenni az Istenről, képes vagyok vágyódni az Istenre, közben meg nincs, aki enyhítené ezt a vágyamat. Vagyis, ahogy fentebb említettem, van egy vágy bennem, amelynek célja van, mert különben teljesen értelmetlen lenne.

A második kérdésre – Miért kell hinnem? – a válasz: nem KELL hinni. Ez most így furcsán hangzik, de a lényeg az, hogy a hitet nem lehet ráerőltetni senkire. A hit egyrészről döntés, másrészről kegyelem. 

Döntés ami az egyéné, erős döntés, hogy elfogadom azt, hogy Isten feltárta magát az embernek, és ezt az önfeltárást igaznak vallom. De mi is ez az önfeltárás? Isten kinyilatkoztatta magát az embernek, ezt a kinyilatkoztatást a Szentírás és az Egyház hordozza mint igazságot, amelyet Istentől kapott. A végső kinyilatkoztatás Jézus Krisztus születése, kereszthalála és feltámadása. Jézusban a Fiú testesült meg. A hit akarati része, hogy elfogadom Isten kinyilatkoztatását, és arra válaszolni akarok. Mert Isten szeretetből tárta fel magát az embernek, hogy választ kapjon az ember a fentebb említett vágyaira. Példával tudom szemléltetni az erre a szeretetre való válaszadást. Ha valaki, akit meg akarok ismerni, tegyük fel, egy ismerős ismerőse, szeretetből minden feltétel nélkül megbízik bennem, akkor én is próbálok –jobb esetben – erre a feltétlen szeretetre válaszolni. Isten ugyanígy feltárta magát nekünk, feltétel nélkül megbízik bennünk, és ennek a szeretetnek a csúcsa, amikor Krisztus meghalt a kereszten értem, érted, mindenkiért. A hit így válik akarativá, hogy elfogadom, hogy Isten igazat mond nekem és feltétel nélkül szeret és ebből a szeretetből kiindulva megmutatta magát nekünk, és én erre a szeretetre akarok válaszolni.

A hit másrészről ajándék, melyet Istentől kapok. Istentől megkapom azt az ajándékot, hogy az életemben valóra válik az, amit Ő tanít nekem. Vagyis Isten elkezd az én életem részévé válni. A hit kegyelme által nyitott szívet kapok, amellyel képes leszek az Isten igazságait befogadni és életté váltani. A döntő lépést – mivel emberként vágyódom az Isten felé, mert Isten ilyennek alkotott – nekem kell megtennem, azáltal, hogy válaszolok Istennek egy döntés által.

Vagyis a hit két tényezőből áll össze. Egyik a kegyelem, hogy képes legyek teljes szívvel eszerint a hit szerint élni, amelyet Istentől kapok, a másik pedig az akarati döntés, melyet én hozok. A hit egyenlete tehát mindig úgy kezdődik, hogy Isten megteremtett engem, Őt megismerni vágyó és megismerni képes embernek. Majd én erre válaszolva hozok egy személyes, egyéni döntést, hogy meg akarom ismerni Őt és hinni akarok Benne. Viszont az, hogy ezt meg akarom-e tenni, kizárólag rajtam múlik. Így fontos megjegyezni, hogy Isten nem akarja magát rám erőltetni, mert annyira szeret, hogy tiszteletben tartja a szabadságomat.

Összességében, a hitet nem lehet kierőltetni, de tenni kell érte, vagyis döntenem kell, hogy hinni akarok, és meg akarom ismerni Istent, mert alapvető vágy ég a szívemben, melyre csak a Teremtő tud enyhülést és választ adni.

Magyar Kurír