A paray-le-moniali kegyhely igazgatója: Ferenc pápa új enciklikájával orvosságot ad mindannyiunknak

– Hogyan reagált a pápa Jézus Szívének emberi és isteni szeretetéről szóló, negyedik enciklikájának megjelenésére, miközben a Szent Szív paray-le-moniali jelenéseinek 350. évfordulójára rendezett jubileumi ünnepség zajlik?

– Már egy ideje vártunk egy dokumentum közzétételére, bár nem most számítottunk megjelenésére – azonban a dokumentum valóban megjelent, és egy enciklika. És milyen enciklika! Micsoda bőség és utalás a teljes hagyományra, a Tanítóhivatalra, a Szentírásra és a lelki szerzőkre a maguk teljességében.

Az a kincs, amelyet a pápa a hívők rendelkezésére bocsátott ezzel az enciklikával, hatalmas kegyelmi ajándék számunkra.

– Alacoque Szent Margit misztikus tapasztalatai abban az időben a „janzenista rigorizmusra jelentettek választ, amely végül félreértette Isten végtelen irgalmasságát” – mondja Ferenc pápa. De ma? Milyen kontextusban és miért javasolja újra a pápa ezt az áhítatot?

– A 350 évvel ezelőtti Szent Szív-jelenések közvetlen környezetét a racionalizmus jellemzi, amely Istent nagyon távolinak tünteti fel. A kezdeti „lakomától”, amelyet Isten ad – ő, aki Voltaire számára a „nagy órásmester” –, a janzenizmus felé haladunk, egy olyan Isten felé, aki könyörtelen, kíméletlen bíróvá válik, aki előtt kifogástalan erkölcsi életre van szükség. Ez egy olyan kontextus, amelyet aránytalanul nagy mértékben jellemez az Istentől és a pokoltól való félelem. Az orvosság a Szent Szív. És ez nem csak a történelemnek erre a korszakára vonatkozik.

A janzenizmus olyan vírus, amely nehezen tűnik el lelkiismeretünkből és egyházi életünkből. Tehát ez az orvosság ma aktuálisabb, mint valaha,

emlékeztetve minket egyrészt arra, hogy Isten közel van, hogy emberi szívvel szeretett minket – ahogy a II. Vatikáni Zsinat mondja –; másrészt arra, hogy ő maga a Szeretet, hogy szeret minket, hogy az ő szeretete feltétel nélküli. Bármit is teszünk, „ő szeretett minket”. És ez a belső felindulás késztet minket arra, hogy a szeretetre szeretettel válaszoljunk: nem úgy, mintha nagy erőfeszítés kellene hozzá, nem úgy, mintha erkölcsi kötelesség lenne, amely elnyom minket, vagy mintha egyfajta ráerőltetés lenne, hanem úgy, mint egy belső megrendülés, egy szíven áthatoló érzés, hogy szeretünk, mert szeretve vagyunk.

– A pápa szerint ennek az enciklikának a hátterében egy „folyékony társadalom” áll, ahol mindannyian fogyasztók vagyunk, egy olyan társadalom, amely elfelejti a szív gyengédségét.

– Igen, az embernek az a benyomása, hogy Paray-le-Monial üzenete ma még aktuálisabb, mint akkoriban volt. Amikor az Úr a hálátlanság és közömbösség miatt panaszkodik, talán a mi korszakunkról beszél, amely a hálátlanság, az Isten iránti közömbösség és ennek következményeként a testvéreink iránti közömbösség kora. A társadalmi kötelék szétesőben van, ezért amikor az Úr megmutatja Szívét, amely szelíd és alázatos, azzal egyfajta „társadalmi csodára” hív – Ferenc pápa ezt a kifejezést használta enciklikájában, hogy ez az Istenről szerzett tapasztalat átalakítsa a viselkedésünket. A pápai dokumentum számos hozzájárulásának egyike az, hogy megmutatja, hogy ez

az áhítat nem csupán bensőséges, hanem éppen ellenkezőleg, mélyen motiváló a társadalom átalakítására és az evangélium hirdetésére.

– Ferenc pápa hangsúlyozza a Szent Szívhez való visszatérés fontosságát is, hogy meggyógyítsuk a megsebzett szíveket, és ezáltal a világnak okozott károkat.

– Igen, sok szenvedés, sok fájdalom van, még az Egyházon és családjainkon belül is. A pápa javaslatot fogalmaz meg. A szeretet válaszát erre a szeretetre, amely megelőz bennünket, és amely Isten irántunk való szeretete; kifejezhetjük testvéreink felé. Ez tehát egy olyan javaslat, amely a Szentíráson, Páli Szent Vincén és más szenteken alapul, akik azt mondják nekünk, hogy a szeretetet szeretettel viszonozhatjuk azáltal, ha gondoskodunk testvéreinkről, kezdve a legkisebbekkel, és azokkal, akik szenvednek. A pápa olyasmit kínál, ami mélyen egyesíti lelkiségünket, imádásunkat, belső világunkat és a mások iránti túláradó szeretetünket a könyörületességben, a szociális elkötelezettségben az Egyház nevében, mert az Úr a leggyengébbekkel, a legkisebbekkel azonosította önmagát.

Az embereknek szükségük van arra, hogy Jézus Szívében találjanak vigasztalásra, hogy Jézus Szívében találjanak megnyugvásra, hogy megtapasztaljak az Istent, aki vigasztal, gyógyít, helyreállít.

Mert Isten az, aki helyreállít. Mi ennek a helyreállításnak vagyunk a tanúi, és mi alázatosan belépünk ebbe a tevékenységbe, elfoglalva a helyünket, és hagyva, hogy Isten erővel és hatalommal cselekedjen a szívekben. Ezt mondja az Úr Szent Margitnak: „Ha hiszel, látni fogod Szívem erejét.” Azok, akik eljönnek Paray-le-Monialba, hogy Jézus Szívében megnyugvást találjanak, megtapasztalják Isten édességét, végtelen gyengédségét, és ugyanakkor az ő újjáteremtő, vigasztaló és helyreállító erejét.

– Ez lehetővé teszi majd a missziós lendületet?

– Igen, mert a mély szív, a bennünk lévő dinamizmus az, ami közvetíti ezt az erőt a cselekedeteinknek, amelyek a kontemplatív életre, a kolostorokban élőkre, valamint a közösségi vagy politikai életre is átterjednek. Ha szerepünket be akarjuk tölteni, vissza kell térnünk a szívhez, azaz egy olyan központot kell találnunk, amely mélyen egyesít minket keresztényként, és összekapcsol egymással, hogy együtt folytathassuk ezt a küldetést.

Úgy vélem, hogy Ferenc pápa enciklikája betölti ezt az egyesítő központ szerepét, összefoglal, dinamizmust ad, örömöt hoz és küld.

– Az embernek az a benyomása, hogy ez a szöveg a pápa korábbi enciklikáinak egyfajta szellemi alapja, szinte mintha a Laudato si' és a Fratelli tutti előzménye lenne.

– Ami mélyen megragadott, az az, hogy ez az enciklika a pontifikátus kulcsa. Lehet, hogy egyesek Ferenc pápa tanítóhivatalát nagyon politikainak vagy nagyon szociálisan elkötelezettnek látják. A pápa azonban azt mondja: ennek csak akkor van értelme, és csak akkor lehet megérteni, ha megvan a kulcs. A kulcs pedig az, hogy Jézus szelíd és alázatos szívű, aki könyörületre indult a tömegek láttán, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ez az, amiről a pápa beszél, és ez az, ami bátoríthat, és talán megbékéltethet bennünket, különösen azokat, akiket Ferenc pápa tanítóhivatala kissé elbizonytalanított.

Ez mélyen kibékítheti az Egyházban jelen lévő összes érzékeny nézőpontot, amely ebben a szövegben egyfajta egyetértésre, egy szívre és egy lélekre fog találni.

– Mit mondhatunk arról a rengeteg francia személyiségről – értelmiségiekről és szentekről –, akiket a pápa ebben az enciklikában említ?

– Ez valóban jelentős tényező ebben az enciklikában. A pápa számos lelki szerzőt idéz, különösen francia szerzőket: Szalézi Szent Ferencet, Alacoque Szent Mária Margitot, Claude La Colombiére-t, Charles de Foucauld-t, Kis Szent Terézt, Páli Szent Vincét, Michel de Certeau jezsuita papot. És ez szinte provokáció nekünk, franciáknak. „Franciaország, mit tettél Jézus Szívével?” Mert ez az áhítat különös módon ránk van bízva. Ez kegyelem: nem dicsekvésként, hanem felelősségként. Talán vissza kellene szereznünk magunknak azt, amit kissé elfelejtettünk.

Ma mintha a pápa újra megnyitná azt a kutat, amely az elmúlt évtizedekben kissé elposványosodott.

Most a kút szabad: „Jöjjetek és igyatok az élő forrásból! Olyan kincs van ott, amelyre nekünk mint Egyháznak szükségünk van, mert a világnak lángra kell lobbannia, és ez a dokumentum tűz, mert Jézus Szívének tüzéről szól.

Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Hollósi Judit/Magyar Kurír