A Szentatya az irgalmas Istent képviselte számunkra – Várszegi Asztrik az ad limina látogatásról

– Asztrik atya, püspök úr nem először jár a Vatikánban ad limina látogatáson. Hosszú története van már az ön számára ezeknek a látogatásoknak. A Ferenc pápával való találkozás hogyan illeszkedik ebbe a sorba?

– 1993-ban voltam itt először. Azt mondhatom, hogy mindig csodálatos élmény volt – egy fiatal püspök, majd később egy idősödő püspök számára is – a Szentatyával, a Szentatyákkal történő találkozás. Nagy élmény volt II. János Pál pápával; majd nagyszerűen el tudtam beszélgetni a személyes találkozás alkalmával XVI. Benedek pápával is – akkor németül tettük ezt.

Ez a mostani találkozás valahol egészen más volt, más volt a stílusa, a módja, és nyilvánvalóan a pápa személyisége is más. Ami a módot illeti: korábban találkoztunk testületileg a pápákkal, utána pedig megadatott az, hogy négyszemközt is találkozhattunk velük. Ez nagyon korlátozott volt időben, de ha az ember ügyes volt, akkor megteremthette tizenöt-húsz perc alatt is azt a légkört, hogy testvéri, emberi szót találjon, és ilyen értelemben számomra eddig mindegyik találkozás nagy élmény volt. A mostani pedig úgy történt, hogy bementünk a Szentatyához, helyet foglaltunk, érezte az ember, hogy mindenki egy kicsit feszeng, hogy hogy lesz ez a közösségi párbeszédes módszer… De a pápa annyira emberi volt, rögtön azzal kezdte, hogy ha szomjasak vagyunk, fölajánlja a vizet, és hogy van kézmosási lehetőség is.

Tehát egyszerűen átléptünk a testvéri, az emberi szférába, légkörbe, és aztán oldódott mindenki. A beszélgetést a Szentatya vezette, illetve a kérdéseink és a hozzászólásaink. Összbenyomásként az rajzolódott ki, hogy itt van a mi idősebb testvérünk, Péter utóda, akinek a hivatása az, hogy a küzdő testvéreit a hitükben megerősítse. Nem hagyományokra, nem törvényekre, nem konstitúciókra hivatkozott, hanem mindig az evangélium nyomvonalán indult, és a konkrét embert vagy közösséget tartotta szem előtt, ahogy meg-megfogalmazott bármilyen kérdést. Nagyszerű volt, amit a keresztségről mondott, és aztán a többi szentségről, igazában véve minden témáról. És a konklúzió, az összegzés az, hogy az irgalmas Istent képviselte számunkra, az emberek számára – tehát a mi pasztorális, lelkipásztori gyakorlatunk számára –, hogy nagy szeretettel közeledjünk az emberekhez, megértéssel és elfogadással, és hogy a javukra, az üdvösségükre cselekedjünk. Ez csodálatosan kirajzolódott a pápa szavaiból, és ezzel olyan atmoszférát teremtett, hogy senki nem érezte sem kényelmetlenül, sem feszélyezve magát, hanem azt éreztük, hogy a Szentatya megajándékozott minket a jelenlétével és a keresztény bölcsességével. Ez volt róla az összbenyomásom.

És hadd mondjam, hadd fűzzem mindjárt hozzá, hogy ugyanez volt a továbbiakban a kongregációknál is. Ez azt jelenti, hogy a Vatikánban hangvételváltás, stílusváltás történt, egy vox humana, egy emberi – de én hozzátenném, hogy evangéliumi – hangnem, nem a törvény túlhangsúlyozása, hanem az ember nyomorúságának, üdvösségigényének a messzemenő megértése, segítése és szolgálata az, ami gondolatilag, lelkileg előtérbe került.

– A kongregációknál tett látogatások közül emeljük ki a szerzetesi kongregációnál (Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja) tett látogatást. Az ad limina látogatás során a püspökök feladata, hogy körbejárják a különböző vatikáni dikasztériumokat, beszámoljanak egyházmegyéik…

– …gondjairól, örömeiről, kihívásairól.

– Igen. A szerzetesi kongregációnál tett látogatás hogyan illeszkedik ebbe a képbe?

– Nagy szeretettel és nyitottsággal fogadtak bennünket: Aviz bíboros volt a fogadó-beszélgető bizottság elnöke, Carballo ferences atya volt a titkára, de jelen volt egy ciszter atya, szintén titkár, illetve más megfigyelők, munkatársak, és mi öten. A reláció, vagyis a beszámolóm azon alapult, amit Budapesten a férfiszerzetesi konferencia, illetve a magyar rendfőnöknők konferenciája – Hedvig nővér és Labancz Zsolt összeállítottak. Ez igen tekintélyes és súlyos volt, nagyon terhelt adatokkal. Ezt hivatalosan természetesen beküldtem, de készítettünk ebből egy rövidletet, és ezzel mentünk a szerzetesi kongregáció elé. A kölcsönös bemutatkozás után eléjük tettem ezt, mondván, hogy egy mondatban össze tudom foglalni azt, amivel jöttünk. Közel harminc év telik el lassan a kommunizmus elmúlta óta, vagy legalábbis azóta, amit rendszerváltásnak mondunk, és azt kell mondani, hogy másként, mint gondoltuk, de túl vagyunk a mélypontjainkon, és új élet kezdődik számunkra, a szerzetesrendek számára. És ez most már kirajzolja azt is, hogy melyek azok a közösségek, amelyek rendelkeznek annyi erővel, hogy bátrabban forduljanak a jövőjük felé, és melyek azok a közösségek, amelyek az idő rostáján sajnos kiestek. Ezt próbáltam arányszámokkal, közösséglétszámmal bemutatni, illetve ezen túl beszéltem a gondokról, illetve hangsúlyokról, amelyekre nekünk gondolnunk kell: a közösség, a fiatalok gondozása, a hivatások gondozása és az állandó képzés. Ez utóbbi nemcsak spirituális-teológiai, hanem egyfajta humán képzés: az a feladat, hogy a fiatalokat, fogalmazzunk nyersebben, lelkileg, idegrendszerileg is strapabíróvá tegyük, hiszen itt egy nemzedéki problémáról van szó mind a világban, mind a szerzetesközösségekben.

– Említette, hogy a szerzetesközösségek túl vannak a mélyponton. Miben mutatkozik ez meg?

– Egyrészt az öregjeinktől többségében el kellett búcsúznunk; maradtunk, amennyien maradtunk, igazából véve ma, egy-kettőt leszámítva, kis közösségeink vannak. A kis közösségek, szerzetesi közösségek élete, jövője pedig attól függ, hogy mennyire tudják a saját önazonosságukat, ahogy mi fogalmazunk, a saját karizmájukat megélni. Amely nekünk az imádság, az istenszeretet és testvéri szeretet. Ha bencés módon közelítek, akkor azt mondom: imádkozzál és dolgozzál. Hogy ebből hogyan formálódik egy életstílus, amely a mai nemzedék számára is vonzó lehet? Ez határozza meg a jövőt. Most erre azért a legtöbb közösségnél megvan a remény, de minden szerzetes-elöljáró tudja, hogy rendkívül törékeny ez a mi reményünk, mert nem vagyunk sokan. De jelen vagyunk, és jelentkeznek azért fiatalok is. Egy kontratársadalomban, egy szekularizált, egy öntörvényű és individualista társadalomban élünk, úgyhogy minden előfordulhat. De talán így mondanám: ha a társadalom is túljut a maga mélypontjain és csalódásain, tehát ha beláttuk, hogy sem a jóléti, sem az önös magatartás nem hozza meg az ember boldogságát, akkor előtérbe kerülhet újra egy kereső nemzedék, amely Istenre találhat, és akkor közösségeink ismét megerősödnek. Ezt mutatja a szerzetesközösségek története.

– A szerzetesi kongregáció milyen eszközökkel tudja mindezt segíteni, vagy milyen iránymutatást tud adni ebben az új helyzetben a hazai szerzetesközösségeknek?

– A személyes kapcsolattartással, a látogatással és azzal, hogy őnekik innen Rómából van egy egyetemes rálátásuk arra, hogy történik mindez Ázsiában, hogy történik Afrikában, hogy történik Észak- és Dél-Amerikában vagy Európában, továbbá azt is világosan látják, hogy mit jelent az, hogy kifáradás, és a fiataloknál adott esetben az, hogy újrakezdés. És még itt is különbséget lehet tenni az ősibb rendek, tehát a bencések, ciszterciek, premontreiek és az újkori rendek vagy a legújabb kori társaságok között, egészen az apostoli társaságokig – hogy hogyan viszonyulnak a modern kor kihívásaihoz. Hiszen nemcsak a „klasszikus” szerzetesrendek, hanem a karizmatikus mozgalom csoportosulásai is ugyanúgy a kongregáció látóterében vannak.

Mi, emberek mindig több szorongással és több aggodalommal élünk, pedig Isten lelkére kellene ráhagyatkoznunk, és akkor talán jobban észrevennénk, hogy hogyan dolgozik bennünk, általunk és közöttünk. Én reményteli és reménykedő ember vagyok.

Lejegyezte: Borsodi Henrietta

Forrás: Vatikáni Rádió – a hangzó anyag ITT érhető el

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír