A szeretet örök elsősége – Ferenc pápa Dilexit nos kezdetű enciklikájának üzenete (2. rész)

A Dilexit nos kezdetű enciklikának több olyan szakasza is van, amely mindenki számára egyértelművé teszi, hogy Ferenc pápa nem minden történelmi kortól függetlenül igaz üzenetet kíván megfogalmazni Isten szeretetéről, hanem nagyon is saját korához, saját korának Egyházához és saját korának embereihez beszél. A legmeglepőbb és legbeszédesebb ilyen szakasz a harmadik fejezet vége felé található, ahol a Szentatya azokat a „közösségeket és lelkipásztorokat” illeti bírálattal, akik „túlságos mértékben belebonyolódnak a külső tevékenységformákba, az olyan szerkezeti reformokba, amelyeknek nem sok közük van az evangéliumhoz, megszállottan képviselt újraszervezési tervekbe és világias kezdeményezésekbe” (88). Természetesen nem arról van szó, hogy Ferenc pápa nem tartja fontosnak a reformokat, a szükséges szerkezeti módosításokat és a különböző kezdeményezéseket, hanem arról, hogy

mindezt az „evangéliumhoz”, a „misszióhoz”, „mások szolgálatához” és „Krisztus ismeretének szépségéhez” kívánja rendelni.

Már a német katolikusokhoz intézett levelében (2019. június 29.) is ugyanerre figyelmeztetett, és a gyakorlatilag a szinodalitásról szóló szinódus végére időzített enciklika csak még hangsúlyosabbá teszi idevágó figyelmeztetéseit.

Ugyanakkor a Dilexit nos nemcsak a külsőségek hajszolásának veszélyére figyelmeztet, hanem egy másik szélsőségre is felhívja a figyelmet, ráadásul hosszasabban is foglalkozik vele.

Határozottan elmarasztalja azt a testetlen és az emberi testtől függetlenedő lelkiséget, amelynek számos jelét fedezi fel korunkban.

Jézus Szíve azért is lesz középponti témája a pápai körlevélnek, mert Ferenc pápát aggodalommal tölti el az a veszély, hogy az emberi test és az emberi érzések peremre szorulhatnak a kereszténységben.

Így tekintve a Dilexit nos az emberi valóság teljessége mellett kiálló dokumentum. Sajnálattal állapítja meg a szöveg – egyébként az éppen októberben 90. életévét betöltő, Ratzinger-díjas spanyol teológus, Olegario Gonzáles de Cardedal nyomán –, hogy „a teológia sokáig hajlamos volt az ember előtti, az ember alatti vagy akár a nem emberi világhoz rendelni a testet és az érzéseket”, és nem csekély mértékben a lelkiségnek köszönhető, hogy a kereszténységnek megmaradt „a kapcsolata Jézus testi, pszichológiai és történelmi valóságával” (63).

Az egész keresztény hitnek ugyanis az a belső középpontja, hogy egy emberi szív szeretetét tudhatja magáénak minden ember, egy olyan szívét, amelynek valóságos emberi érzései vannak, és pontosan ezek az emberi érzések válnak a végtelen isteni szeretet kifejeződésévé.

Teológiai nyelven szólva: „Isten örök Fiának emberi érzései a végtelen és véghetetlen isteni szeretet szentségei lettek” (60). Mintha Ferenc pápa a testi létezés, a történelmi valóság és az érzésekben is kifejeződő teljes emberség elvesztésétől féltené kora Egyházát – a körlevél oly feltűnően gyakran említi a „test” és az „érzések” szavakat, hogy az olvasónak óhatatlanul az a benyomása: szerzője nélkülözhetetlenül fontosnak tartja a tényleges megtestesülés valóságának kidomborítását. „Ha belépünk Krisztus szívébe, úgy érezzük, olyan emberi szív szeret minket, amelyet a mieinkhez hasonló érzelmek és érzések töltenek be. Jézus emberi akarata szabadon úgy döntött, hogy szeretni akar minket, s ezen a szereteten kegyelem és isteni önzetlenség árad el. (…)

Pontosan emberi szeretetében, nem pedig attól függetlenül találkozunk isteni szeretetével: a végesben találunk rá a végtelenre” (67).

A külsődleges, világias aktivizmus és a testetlen, „szívtelen” kereszténység szélsőségein kívül a Dilexit nos sok egyéb tévedést is elfogadhatatlannak minősít. Mivel Jézus Szívének tisztelete egyoldalúvá válhat, és sokak szemében idejétmúltnak is tűnhet, a körlevél hosszan sorolja azokat a félreértéseket, amelyek hozzákapcsolódhatnak. A Szent Szív tisztelete nem a képi ábrázolásokra irányul, nem távolít el magától Krisztustól, nem szigetelhető el az Úr teljes valóságától, és nem lehet vak bizalommal automatikus „eredményeket” várni a Szívet ábrázoló képektől (50–57). E félreértéseknél azonban fontosabb Ferenc pápa számára, hogy

a „Szívet ábrázoló kép a testről és földi valóságokról közöl üzenetet”, annak az Istennek a testéről és földi valóságáról, aki „egy akart lenni közülünk” (58).

Éppen ezért a Dilexit nos valójában Krisztusról szóló hosszas elmélkedés, amely azt állítja a hol változásokat követelő, hol a változásoktól félő Egyház elé, ami a legfontosabb.

Ehhez a Krisztusnak szentelt figyelemhez ugyanakkor annak tudata is hozzátartozik, hogy Krisztus testi és emberi élete nem ér véget a feltámadással, hanem „Krisztus oldalsebe, ahonnan élő víz fakad, a Megváltó feltámadott testében is nyitva marad” (151). Ferenc pápa szemmel láthatóan megfontolta azoknak a teológusoknak az intéseit, akiket már korábbi írásaiban is idézett, főként Karl Rahner és Romano Guardini figyelmeztetéseit, akik felpanaszolták, hogy a teológiai gondolkodás és a konkrét vallásgyakorlat alig tartja fontosnak Krisztus feltámadt emberségét, és alig tud mit kezdeni Krisztus feltámadt emberségének tényleges valóságával. Hogy egyáltalán nem lehetetlen a teológiai tudományosság és a népi lelkiség összefonódása, azt igen szépen példázza a Dilexit nos, amikor arról beszél, hogy a feltámadás fényében nem lehet „tökéletesen elválasztani egymástól a múltat a jelentől” (hiszen az egykor élő Krisztus ma is él), s ezért például

nem kifogásolható azok magatartása, akik saját jelenükben élve „vigasztalni kívánják a szenvedő Krisztust” (160), sőt talán az ilyen hívők értelmesebben és bölcsebben is szeretnek, mint azok az önmagukat érettebbnek tartó keresztények, akik szeretete sokkal hűvösebb és kiszámítottabb.

Mindenesetre e megállapítások fényében pontosan érthető, miért állíthatja Ferenc pápa, hogy Jézus Szíve „a Szentlélek mesterműve” és „az evangélium szintézise”. A Dilexit nos negyedik fejezete azt mutatja be, hogy miért volt oly fontos ez a mestermű és ez a szintézis a keresztény teológia és lelkiség nagyjai számára évszázadokon keresztül. Különösen megkapó, hogy a szenteket, egyháztanítókat, rendalapítókat és misztikusokat áttekintő felsorolásban kiemelkedő szerepet játszanak a nők, Hackeborni Szent Mechthildtől Lisieux-i Szent Terézig, Norwichi Juliánától Kalkuttai Szent Terézig, a középpontban természetesen azzal az Alacoque Szent Margittal, aki mindenkinél fontosabb a Szent Szív tiszteletének elterjedésében. Ferenc pápa olykor egyenesen megindultan idézi a kereszténység történetének ezeket a kiemelkedő alakjait, és Lisieuxi-i Teréz egyik leveléhez azt a megjegyzést fűzi, hogy „mélysége, világossága és szépsége miatt ezt az oldalt mindenkinek ezerszer el kellene olvasnia” (138).

Mit olvas ki Ferenc pápa ezeknek a keresztény óriásoknak a gondolataiból? Legalább két dolgot. Egyrészt azt, hogy mindazok, akik Krisztus és az egész Szentháromság lángoló szeretetéről beszéltek, különösen fontosak lehetnek korunkban, amely „langyossá válik és elöregszik” (110), és mindennél jobban rászorul arra, hogy megújuljon Isten szeretetében. Ennek az elaggásnak és megcsontosodásnak az az egyik megnyilvánulása, hogy

„bizonyos keresztény körök megpróbálják előre rögzített mintákba zárni a Szentlelket, annak érdekében, hogy mindent saját ellenőrzésük alatt tudjanak tartani” (137).

Éppen ezért másrészt a Dilexit nos azért sorolja hosszasan nagy imádkozók és lelki mesterek intéseit, mert lehetségesnek tartja, hogy Isten cselekvését és akaratát korlátok közé lehet zárni – ami semmivel sem kevésbé rossz, mint a külsődleges aktivizmus.

Az enciklika harmadik fejezete jellemző módon azzal kezdődik, hogy „a barátság és az imádás módján viszonyulunk Krisztushoz” (49), olyan kapcsolatban vagyunk vele, amelyben elválaszthatatlan egymástól az emberség és az istenség. A Dilexit nos utolsó fejezete pedig azt fogja kifejteni, hogy ez az emberi-isteni viszony miként terjed ki a többi emberre, s miként valósulhat meg a keresztények körében a „testvériség és a misztika egysége”.

(Folytatjuk.)

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír