A szerzetesközösségben a játék spirituális kellék – Ötlettárat adtak ki közösségek építésére

A beszélgetést Csapó Viktória, a Piarista Rend Magyar Tartományának kommunikációs referense vezette.

Zsódi Viktor elmondta, hogy a hivatás kialakulásának szempontjából a legfontosabb, hogy egy szerzetesközösség hogyan él. Emlékeztette a jelen levő, piarista iskolába járó diákokat, hogy ők is meglátogathatták a szerzetesközösséget a rendházban. „A hivatások ebből az élményből fakadnak, éppen ezért a közösségeinket segíteni kell, hogy tudjanak együtt élni, kapcsolatban lenni egymással – tette hozzá. – A problémákat akkor könnyű megbeszélni egymással, ha jó kapcsolat van a szerzetesek között.”

Ez a könyv megelőző eszköz, hogy a rendtársak olyan közösségben éljenek, amely egészségesen tud létezni és fejlődni, így vonzóvá válhat a fiatalok számára is.

Tanáremberek vagyunk, gyakorlottak vagyunk alkalmak megtervezésében, de nekünk is szükségünk van támogatásra, ötletekre – tette hozzá.

Azzal kapcsolatosan, kik tudják hasznosítani a könyvben ajánlottakat, a piarista tartományfőnök elmondta: más szerzetesközösségek számára is hasznos a könyv, lehet benne olyan gyakorlat, amit kifejezetten megszeretnek. A feladatok felét kis befektetéssel iskolai osztályba is be lehet vinni akár osztályfőnöki óra, akár lelkigyakorlat keretében.

Bármilyen keresztény vagy egyházi közösség felhasználhatja a benne olvasható játékötleteket, a szerző papnevelő intézetek számára kifejezetten ajánlja is a művét.

A könyv három nagyobb részre tagolódik: önismeret, egymás megismerése és a közösségi dinamikák élénkítése. Herman Judit nővér szerint egy szerzetesközösségben még az önismeretet megelőzően a legfontosabb az istenkapcsolat elmélyítése. Ebből fakad a helyes önismeret, hiszen

Isten gyönyörködik bennem. Ha ebben a relációban tekintek magamra és a helyemen vagyok, akkor tudok a közösségben is a helyemen lenni, és azt jól építeni.”

Judit nővér úgy látja, az iskola mellett a noviciátus is jó terep a könyv gyakorlatainak alkalmazására. Amikor valaki belenövekszik egy közösségbe, nyitottság van benne. Az alapító karizmáját a gyakorlatok által interaktívan is meg lehet ismerni. Felidézte, hogy amikor a közösségben mélypontot éltek át, és külső segítséget kértek, az őáltaluk tartott csoportdinamikai foglalkozások nem váltak be náluk, mert fontos, hogy egy-egy közösségnek milyen előzetes tapasztalatai vannak az ilyen típusú játékokról. Hangsúlyozta, a könyv segíthet megtanulni, megszeretni ezeket a játékokat, feladatokat. Judit nővér szerint az életkor sem lehet akadály. Ennek kapcsán elmondta egy írországi tapasztalatát, amikor idős nővérek meglepően nyitottak voltak új módszerek kipróbálásra.

Sixtus atya az apáti hivatalban megvalósult közösségi tréninget idézte fel, és hogy valóban vannak, akik nehezen barátkoznak meg a gyakorlatokkal. Hangsúlyozta:

a játékosság alapvető emberi attitűd, aki nem tud játszani, az lelkileg valahol beteg.

A gyerekek is játékosan tanulják meg a toleranciát, egymás elfogadását, a konfliktuskezelést, valamint a vesztés élményét. A játékosság a szerzetesi életben ugyanolyan fontos, mint a családban, ahol a játék legtöbbször a házastársak közötti viccelődésben vagy a gyerekekkel való közös időtöltésben valósul meg. A szokásos gyakorlatok könnyen megszokássá alakulnak át és kiüresednek. „Ha a házasok megszokják egymást, az a válás kezdete” – szokta mondani a házasoknak. Épp ezért felhívta a figyelmet arra, hogy a mindennapos tevékenységekben, rutinszerű együttlétekben is fontos a játékosság megélése, sőt még imádság közben is lehet egymásra mosolyogni.

Egy rendi történetük szerint Szabó Vilmos atya nagyon szeretett az érdi Regina Mundi kolostorba járni. Kántorként egy visszatértekor Regina Coeli helyett véletlenül nagy harsányan ezt énekelte: Regina Mundi. Persze mindenki nevetett. A játékosság tehát belefér még a szerzetesi életbe is, nem teszi hiteltelenné azt.

Sixtus atya szerint a szerzetesi kapcsolatok alapja – az önismereten és az istenszereteten túl – a spontaneitás. Nehéz az olyan rendtárssal, aki egész nap csak lógatja a fejét, és hiányzik belőle a játékosság. Brückner Ákos Előd atya azt mondta egy ilyen testvérnek teljesen spontán módon: „testvérem, próbállak szeretni”. Ő maga zirci apátként disznóvágásra hívta a rendtagokat, mert tudta, hogy vannak köztük olyanok, akik még nem láttak élő disznót sem. Ezekben a spontán helyezetekben rengeteg öröm bontakozik ki.

Az emeritus apát még egy érvet mondott amellett, hogy miért fontos a közösségekben a játék. Minden közösség karizmája meghatározza az életformáját, ugyanakkor a szerzeteseknek a világgal is kontaktusban kell lenniük, kovásznak kell lenniük. Ferenc pápa rámutat a szerzetesközösségeknek erre a feladatára. De

ha nincs meg a közösségen belül a kovász, a belső vidámság, akkor nem tudnak hatni az emberekre.

A meghívott szerzetesek a továbbiakban felidézték a közösségen belüli játékélményeiket. Sixtus atya elmondta, hogy amikor Rómában tanultak, vasárnap délutánonként „ciszter activityt” játszottak osztrák, brazil és lengyel rendtársakkal – nemegyszer könnyesre nevették magukat. Zsódi Viktor megosztotta, hogy tarokkot a rendtársak egymással és a diákjaikkal is játszanak. A sokszor éjszakába nyúló tarokkpartikon előfordul, hogy valaki az asztalt veri, de aztán helyreáll a béke. Judit nővérék is szoktak társasjátékozni, mindig kipróbálják őket a közösségen belül, mielőtt a gyerekekkel játszanának. Kedvelik a mozgásos játékokat is, mert ezek sokat adnak a közösségélményhez.

A szerzetes az Isten játékszere kell hogy legyen – hangsúlyozta Sixtus atya. –

A szerzetesi élet attól szép, hagyom-e, hogy Isten játsszon velem.

A társasjátéknál a társaság összecsiszolódik, olyan dolgokat, vonásokat ismernek meg egymásból, amiket máskülönben nem tudnának. A szerzetesközösségben a játék egy spirituális kellék.

A kiadvány a piarista.hu oldalon hétfőtől ingyenesen elérhető.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír