A szívünk mélyén keressük az Urat

„Jobb élőként meghalni, mint halottként élni, mert ahogyan az ember meghal, úgy marad örökre” – áll a római kapucinus kripta bejáratánál. Lázár feltámasztásának evangéliuma a húsvéti ünnepekhez közeledve a halál, a feltámadás és az örök élet témáját állítja a figyelmünk középpontjába. A jelen helyzetben, amikor a koronavírus terjedése miatt különösen fenyegetettnek éljük meg az életünket, ezeknek a gondolatoknak sajátos súlyuk van.

Nem könnyű közel engedni magunkhoz a feltámadás témáját, mert a halálnak és az utána következő állapotnak nincs helye sem a képzeletünkben, sem a gondolatainkban. Érezzük a gyerekes fantáziaképek elégtelenségét, és sejtjük, hogy nem úgy fogunk előjönni a sírunkból, mint Lázár. Érezzük azt is, hogy a „hol leszünk a halálunk után?”, a „mi lesz velünk?”, a „milyen testünk lesz?” kérdések megválaszolhatatlanok egy olyan koordinátarendszerben, amelyben az „után”, a „hol” és a „test” értelmezéséhez semmilyen fogódzópontunk nincs. Lázár feltámasztásának elbeszélése nem arról tanít, hogy milyen lesz a mi feltámadásunk, hanem bizonyítékul és illusztrációként szolgál a mai evangélium központi üzenetéhez. Ahhoz, hogy Jézus kijelenti: „Én vagyok a feltámadás és az élet.”

Az evangélium jó híre, hogy a feltámadás nem valami, hanem valaki. Az egyetlen biztosan tudható dolog az, hogy ha van örök életünk, akkor az csakis Jézusban, Jézussal van. Mint ahogyan egy közeli baráttal vagy a párunkkal tervezett meglepetésprogram esetén is elég számunkra, hogy a szeretett személlyel leszünk, ugyanígy erre a bizalomra hív az evangélium is.

S ezzel együtt jár az a szemléletváltás is, hogy az örök élet nem lesz, hanem van. A Jézussal való kapcsolatunkban, keresztségünkben, belső életünkben már elkezdődött. A feltámadásban hinni azt jelenti, hogy Jézus élete, mint egy törékeny kis palánta, napról napra növekszik bennünk, és a halálunkban pompás virágként fog kinyílni. Vagy mint egy alig lángoló zsarátnok szép lassan áttüzesít minket belülről, és halálunkkor egész valónkat elborító tűzként kapcsol majd egybe Isten lángoló szeretetével. A test feltámadásába vetett hit pedig azt jelenti, hogy ennek a növekedésnek minden állomása, az ebben a testben megélt történetünknek minden eseménye örök jelentőséggel bír. Az életről szerzett töredékes tapasztalataink, sebeket hordozó emberi kapcsolataink a maguk megváltott, gyógyult formájukban részét képezik majd annak az örök és mindig új kapcsolódásnak, amely közöttünk és az emberré lett Isten között van és marad örökre.

Lázár feltámasztása evangéliumának párbeszédeiben tehát Jézus nem arra hív bennünket, hogy előre, egy bizonytalan jövőbe tekintve keressünk kapaszkodót, amikor a halál utáni sorsunk miatt aggódunk. Sokkal inkább arra biztat, hogy befelé figyeljünk, és a szívünk mélyén keressük, érezzük a jelenlétét, az ő örök életét, amely az ige olvasása, az Eucharisztia és az imádság révén már elkezdődött bennünk.

Baán Izsák OSB