A teológus válaszol: Beszélhetünk igazságos háborúról? Mire figyelmeztetnek a 20. századi pápák?

Február 25-én Ferenc pápa felkereste az orosz nagykövetséget Rómában, és felajánlotta, hogy a Szentszék közvetít az Oroszország és Ukrajna közötti béke megteremtésében. Február 26-án telefonon kereste meg Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, akinek a háború miatti mély fájdalmáról beszélt.

A pápa rendszeresen hangot adott annak, hogy mielőbb helyre kell állítani a békét Oroszország és Ukrajna között, illetve elítélte az Ukrajna elleni orosz inváziót is.

Értékelve ezeket a gesztusait, érdemes most röviden áttekintenünk a keresztények békeüzenetét és az Egyház békére vonatkozó erkölcsi tanítását, hogy hűségesek maradjunk a béke Jézus által hirdetett evangéliumához.

A francia politikai gondolkodó, Benjamin Costant egy 1819-es, A régiek és a modernek szabadságának összevetése című beszédében máig érvényes kijelentéseket tett a modern társadalmak jellegére vonatkozóan. Egyik fontos megjegyzése volt – amelynek igazolása és értékelése nagyon messzire vezetne –, hogy a népek manapság jólétre és nyugalomra vágynak, a jólét forrása pedig a gazdaság, így a háború egyre kevésbé tűnik hatékony eszköznek vágyaik kielégítésére. Ez a megállapítása nem ad elmélyült erkölcsi értékelést a modern ember helyzetéről, az alapvető életérzésünket azonban jól tükrözi.

Háborúk mindig is voltak a világon, az Ukrajna elleni orosz agresszió azonban minden korábbi konfliktusnál penetránsabban hívta fel a figyelmünket egy bizonyos konszenzus megrendülésére.

Elsősorban Nyugaton élt ugyanis a közmegegyezés a II. világháború után, miszerint soha többé nem akarunk háborút, hanem békés rendet és fejlődést szeretnénk. Ebben a közmegegyezésben éltünk az elmúlt évtizedekben, ehhez szoktunk hozzá. Konfliktusok persze voltak, de a harctér helyett ezek inkább a kibertérben és politikai játszmákon keresztül zajlottak. Egy csapásra elillant ennek a közmegegyezésnek az illúziója, amikor Európa területén 2022 februárjában véres háború tört ki. A konfliktus ma ismét a harctereken zajlik.

1958-ban írta meg Karl Jaspers Az atombomba és az emberiség jövője című könyvét, amelyben beszélt az emberiség lehetséges öngyilkosságáról. A kötet elevenen foglalja össze az előbb említett alaphangulatot kiváltó megdöbbenést az utolsó európai háború után. Vajon tényleg az 1939 és 1945 között zajló volt az utolsó háború a kontinensen?

Búcsú a kijevi pályaudvaron

Bibliai tanítás

Biztosan a konkrét történelmi borzalmak, illetve a kor, a modernitás említett alaphangulata is hozzájárultak ahhoz, hogy a pápák az elmúlt évszázadban nem a háború lehetséges erkölcstanával, hanem a béke melletti határozott kiállással foglalkoztak. Ha pedig

az Újszövetség ide vágó szövegeit vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy a korai keresztény érvelés egyértelműen békepárti.

A hegyi beszédben Jézus a tálió-elv antitézisét fogalmazta meg, amikor azt mondta: „Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik a jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is” (Mt 5,39), majd így folytatta: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért” (Mt 5,44). Ehhez hasonló, az erőszakot elutasító hozzáállást tükröznek azok a szavak, melyeket elfogásakor a karddal fellépő Péternek mondott: „Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). Jézus üzenete a béke evangéliuma, ezek a szövegek pedig a békepárti érvelés legfontosabb hivatkozási pontjai. Jézus békére vonatkozó üzenetét figyelve tartsuk mindig szem előtt azt is, hogy az utolsó vacsorán, megígérve a békét, világosan övéi tudtára adta, hogy nem úgy adja majd azt, ahogy a világ adja (vö. Jn 14, 27), vagyis, hogy a Mester békéje végsősoron nem erre a világra szól. Azonban Jézusnak a túlvilági békére vonatkozó ígérete nem csökkenti az evilági béke megteremtésére vonatkozó evangéliumi kötelességet, sokkal inkább elmélyíti, és egy tágabb perspektívába, az örök élet távlatába helyezi azt.

Az Apostolok cselekedeteiben Péter az ellenségszeretet markáns példáját adta, amikor Istennek engedelmeskedve megkeresztelte a pogány Kornéliuszt, a századost, aki az elnyomó római hatalom képviselője volt (vö. ApCsel 10). Cezáreában, Kornéliusz házában Péter arról beszélt, hogy Isten „békét hirdetett Jézus Krisztus által” (10,36), az Úr üzenete tehát a béke evangéliuma, ahol a római és a zsidó nép fegyveres konfliktusa helyébe a Krisztusban való testvéri közösség lépett. Péter később Jézust az erőszakos válaszokat elutasító Messiásként írta le, aki „mikor szidalmazták, a szidalmat nem viszonozta, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem mindent az igazságos bíróra hagyott” (1Pt 2,23), ez a magatartás pedig példa a keresztények számára, amelyre „meghívást kaptak”, hogy a Mester „nyomdokaiba lépjenek” (2,21). Péterhez hasonlóan János evangélista is a béke evangéliumának hirdetője lett, hiszen Lukács (9,51–56) tanúsága szerint még le akarta hívni a villámokat az égből, amikor egy szamaritánus elutasította Jézust, később azonban már arról írt, hogy „aki azt állítja, hogy őbenne él, annak úgy kell cselekednie, ahogy ő cselekedett” (1Jn 2,6). Pál, a népek apostola így elmélkedett: „ugyan testben élünk, de nem test szerint harcolunk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek” (2Kor 10,4), máshol pedig a „béke evangéliumának” hirdetésére való készségre buzdított (Ef 6,15), az annak a Jézusnak a nevében végzett igehirdetésre, aki „eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távollevőknek, és békét a közelieknek” (Ef 2,17).

Jézus békéjének nem evilági jellege végsősoron az ő megváltói tettében nyilvánul meg, aki ezáltal „békeszerzővé”, „a mi békességünkké” vált (vö. Ef 2,14–16).

A béke üzenete ezért a tanítványság kritériuma, ami nem lehet vita tárgya, legfeljebb megvalósításának módját kell folyamatosan kutatnunk.

A keresztények természetesen kidolgozták az igazságos háború erkölcstanát Szent Ágostontól kezdve, elmélyítve azt a barokk skolasztikában. A háború lehetősége melletti erkölcsi érvként Keresztelő János szavait szokták felhozni, melyben az őt kérdező katonákat így buzdította: „Senkit se bántsatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal” (Lk 3,14). János tehát nem utasította el a fegyverek használatát, hanem mintegy erkölcsi korlátokat fogalmazott meg a fegyverviseléssel kapcsolatban. Szavai később a háborúra vonatkozó realista erkölcsi érvelés alapjává váltak. Azonban a keresztények mindig is jól tudták, hogy a háború nem Isten akarata szerinti állapot, és annak elkerülhetetlensége okán fogalmaztak meg bizonyos erkölcsi elveket a fegyveres harc kapcsán.

Várandós anyák menekítése a mariupoli kórházat ért bombatámadás után

Pápák a békéről

A Katolikus Egyház Katekizmusának 2307. pontjában olvassuk: „A minden háború által okozott bajok és igazságtalanságok következtében az Egyház nagyon kér mindenkit, hogy imádkozzon és tegyen meg mindent azért, hogy az isteni Jóság szabadítson meg bennünket a háború ősi rabszolgaságától”. Már X. Piusz pápa – akiről ritkán említik, hogy az 1908-a messinai földrengés után megnyitotta az Apostoli Palotát a hontalanná vált menekültek előtt – az I. világháború kitörésekor, röviddel a halála előtt hangosan szót emelt a háború ellen, sürgetve a katolikusokat, hogy imádkozzanak a békéért. Így fogalmazott: „Ezért arra buzdítunk, hogy mindenkit, hogy forduljon a kegyelem és az irgalmasság trónjához. Erre buzdítunk minden katolikust a világon, elsősorban a papság tagjait, továbbá a püspököket, hogy nyilvános könyörgéseket végezzenek minden egyes plébánián, hogy az irgalmas Isten, elfogadva a jámborok imáit, vegye el a háború pusztító lángjait – minél előbb, annál jobb –, és hogy jótékonyan adja meg azoknak, akik a polgári ügyek felett befolyásuk van, hogy a béke és nem a szenvedés megoldásait keressék.” Utóda, XV. Benedek fáradhatatlanul dolgozott a háború megfékezésén. Első enciklikájában (Ad Beatissimi Apostolorum) szinte elődje szavait visszhangozta. Hangsúlyozta, hogy amennyiben van remény a békére és a megnyugvásra, akkor annak a keresztény elvek teremtik meg az alapját. A körlevél 8. pontjában írta le a mondatot, amely egész pápaságának alapmondata is lett: Jézus Krisztus szeretete uralkodjék az emberek között! 1917. augusztus 1-jén a pápa levelet írt a háborúban álló felekhez (Dès le début apostoli buzdítás), melyben a leendő béke alapjairól írt. Ebben beszélt a területek visszaadásáról és a fegyverletételről is. A szöveg akkor is maradandó értéket képvisel, ha Wilson elnök Tizennégy pontja, amely egyébként merített ebből a szövegből, beárnyékolta e buzdítás üzenetét. Ez a buzdítás volt az első olyan szöveg, amely a békére épülő, és a háborútól és értelmetlen konfliktusoktól mentes jövőről szólt. XV. Benedek rövid, Qud iam diu kezdetű enciklikájában a béke megszilárdítása érdekében nemzetközi összefogást sürgetett. Utóda, XI. Piusz már nemzetközi fórumokról beszélt, amelyek előmozdítják a béke és annak megőrzésének ügyét.

A pápa jól látta, hogy a nemzetek közötti béke megteremtése elakadhat, mert a népek a háború utáni sérelmekre nem találtak megnyugtató orvosságot. (Tegyük hozzá, hogy manapság az ukrán háború kapcsán még mindig ilyen, évszázados sérelmek munkálnak.)

Lényegében ezeket a félelmeit foglalta össze az Ubi arcano Dei consilio kezdetű enciklikában. XII. Piusz pápa az első enciklikájában (Summi Pontificatus, 1939. október 20.) elítélte a diktátorokat, a szerződések megszegőit és a rasszizmust, miközben felhívta a figyelmet a háborús viszályok elharapódzásának veszélyeire. A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója (1965) szerint

az igazságos háború egyetlen formája a védekező háború lehet, amely kizárólag jogtalan aggresszió esetén lehetséges, és az is csak akkor, ha nincs olyan kompetens és hatékony nemzetközi tekintély, amely képes lenne megakadályozni a fegyveres konfliktust. Mert ez utóbbi esetben sem lehet jogos az egyes államok háborús önvédelme.

A zsinati atyák arra is kitértek, hogy a modern fegyverek felfoghatatlan és eddig ismeretlen pusztításra képesek, ezért alkalmazásuk hatványozottan erkölcstelen. Éppen ezért a háborút ma egészen más szempontok szerint kell megítélnünk, mint korábban. A II. Vatikáni Zsinat kezdetét a kubai rakétaválság árnyékolta be, amikor XXIII. János pápa komoly békeüzenettel fordult a szembenálló felekhez, elsősorban Kennedy elnökhöz és Hruscsov pártfőtitkárhoz. Rádióüzenetében így fogalmazott: „Könyörgünk minden kormánynak, hogy ne maradjanak süketek az emberiség e kiáltására. Tegyenek meg mindent, ami hatalmukban áll a béke megmentése érdekében. Így megkímélik a világot egy olyan háború borzalmaitól, amelynek rémisztő következményeit senki sem tudja megjósolni”. A zsinat megnyitásakor, 1962. október 11-én „borúlátás, a végzet profétáiról” beszélt, melyet később XVI. Benedek (a szeminaristáknak 2013. február 8-án) és Ferenc pápa (Evangelii gaudium 84.) is idéztek. Így fogalmazott akkor: „Néha sajnálatos módon olyan emberek hangját kell hallgatnunk, akik bár lángolnak a buzgalomtól, de nincs érzékük a megfontoltsághoz és a mértékletességhez. Ebben a modern korban ők nem látnak mást, csak a kitérést és a pusztulást... Úgy érezzük, hogy nem értünk egyet azokkal a végzet prófétáival, akik mindig katasztrófát jósolnak, mintha a világvége közeledne.”

Újra oda kell figyelnünk a pápák szavára, akik következetesen a béke mellett köteleződtek el.

XXIII. János pápa 1963-ban tette közzé a korszakalkotó Pacem in terris kezdetű körlevelét, melynek kulcsfogalmai az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság, és amely körlevél egészében a békéről és nemzetek közötti egyetértésről szól, olyan témákkal, mint az alapvető emberi jogok, az államok közötti békés kapcsolatok és a közjó. Békét a földön, az Istentől alapított rend szent megtartásával! – szólított fel minden jóakaratú embert körlevelében a pápa. VI. Pál 1965. október 4-én, elsőként a pápák közül felszólalt az ENSZ-ben. Része volt ez a II. Vatikáni Zsinat tanítását szimbolikusan megvalósító utazásainak a Szentföldre, illetve Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkához. VI. Pál mondatai visszhangoztak New York-i székházában: „Elég, ha emlékeztek arra, hogy emberek millióinak vére, számtalan és példátlan szenvedés, haszontalan mészárlás és rettentő pusztulás a megalapozója annak a szövetségnek, amely titeket egy olyan ünnepélyes fogadalomban egyesít, amelynek meg kell változtatnia a világ jövőbeli történelmét:

Nincs több háború, soha többé háborút. A béke, a béke az, amelynek irányítania kell a népek és az egész emberiség sorsát.”

II. János Pál 1979. október 2-án röviddel a megválasztása után ugyancsak az ENSZ közgyűlés előtt mondott beszédet. Ez a megnyilatkozás egy átfogó békeüzenet volt, amely általánosan elutasította a háborút, és támogatta az egyetemes békét. II. János Pál elődei, XXIII. János és VI. Pál béketörekvéseire hivatkozott ekkor, a béke és a hozzá szorosan kapcsolódó emberi jogi kérdéseket teológia összefüggésbe helyezve. Ez a teológiai összefüggés a keresztények természetfeletti céljaira mutat. Az ENSZ előtti beszédében XVI. Benedek is követte elődei tanítását, az emberi jogok és a béke alaptémáinak felemlegetésével.

Manapság sokan Iraknak az Egyesült Államok általi megtámadására hivatkoznak, mint precedensre, amelyet akkor a világ közvéleménye jóváhagyott, szemben a mostani orosz intervencióval. Emlékeztetnünk kell azonban arra is, hogy II. János Pál pápa – sokak neves ellenvéleménye ellenére is – következetesen elítélte az iraki beavatkozást, Pio Laghi bíborost, a Bush család barátját küldve az amerikai elnökhöz a háború kitörése előtt. Laghi világosan kifejezte a pápa hozzáállását: ez a háború igazságtalan és jogtalan. Miközben pedig az amerikai püspökök levélben ítélték el a beavatkozás tervét, az amerikai keresztény közvélemény – köztük például a nagy tekintélyű Richard Neuhaus – nem állt a pápa mellett ebben a kérdésben, és megkérdőjelezte annak hozzáértését az igazságos háború hagyományos tanítását illetően. Később II. János Pál ezt írta Bush elnöknek: „Könyörgöm Istenhez, hogy inspirálja Önt és mindazokat, akiket a legmagasabb polgári hatalommal bíztak meg, hogy találják meg a tartós békéhez vezető utat, az emberi törekvések legnemesebbikét.”

A pápa fáradhatatlanul, újra és újra megismételte, hogy a háború mindig az emberiség vereségét jelenti, és emlékeztetett arra, hogy a történelemben minden megváltozhat, semmi sem elkerülhetetlen.

Fontos tehát látnunk, hogy az iraki háború kapcsán fel sem merült a katolikus tanítástól eltérő elismerés vagy jóváhagyás. 2000. március 12-én, nagyböjt kezdetén a nagy jubileum keretében II. János Pál pápa bocsánatot kért az Egyház, a keresztények bűneiért is. Az általános bűnvallomást az igazság szolgálatában elkövetett, a Krisztus Testének egysége ellen elkövetett, az Izraellel, a zsidósággal kapcsolatos, a szeretet, a béke, a népek jogai, a kultúrák és vallások tisztelete ellen elkövetett, a nők méltóságát és az emberi nem egységét sértő, legvégül pedig a személy alapvető jogai elleni bűnök megvallása követte akkor. Ebben

a bűnvallomásban benne foglaltatott a keresztények háborúkban – köztük a keresztes hadjáratokban – való felelősségének elismerése és az erőszakos tettekért való bocsánatkérés is. Ez nem a múlt tagadása volt, de annak az evangélium szemüvegén keresztül történő értékelése.

Utolsó útjára kísérik katonatársak az elhunytat (Lviv)

Napjaink tapasztalata

Ferenc pápa a Fratelli tutti kezdetű, 2020 októberében megjelent, harmadik enciklikájában újra és egyértelműen elítélte a háborút. A körlevél hetedik fejezetében a háborút állandó fenyegetésnek, minden jog tagadásának, illetve

a politika és az egész emberiség kudarcának nevezte, amely szégyenteljes behódolás a gonosz erőinek.

Azt is leszögezte, hogy a nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek miatt ma gyakorlatilag nem gondolhatunk már az igazságos háború lehetőségére, és keresztényként el kell köteleződnünk a béke mellett. Soha többé háborút! – írja. Emellett elköteleződött az atomfegyverek teljes felszámolása mellett, amit erkölcsi és humanitárius követelménynek nevezett, és javasolta, hogy a fegyverekre költött pénzből humanitárius alapot hozzanak létre az éhezés felszámolására. A katolikus erkölcsi tanítás megadja az önvédelem erkölcsi jogát és megteremti ennek lehetőségét, ami az igazságos háború elméletének kialakulásához vezetett a múltban, a katolikus alapállás ennek ellenére mindig a béke melletti radikális elköteleződés volt. Ferenc pápa tanítása tehát szerves következménye a hagyományos morálteológiának, és annak helyes értelmezése a korunkra kialakuló feltételek között.

Az amerikai jezsuita, John Courtney Murray 1959-ben fogalmazta meg, hogy a korai keresztény tanítás alapján egyedül a békére irányuló akarat lehet mércéje a háború erkölcsi értékelésének. Ez persze szélsőséges esetben a békeparancs akár fegyveres kikényszerítését is magában hordozhatja, a keresztény érvelés azonban következetes maradt a háború mint alapvetően rossz megoldásforma elítélésében, a háború okozta károk korlátozásának szándékában és a hadviselés humanizálásában. Murray hozzátette, hogy

a nemzetközi élet változásai és a technológiai fejlődés az igazságos háború elméletének szavahihetőségét és alkalmazhatóságát is megváltoztatták.

A Gaudium et spes 79. pontjában említett, a békét szavatolni hivatott „nemzetközi tekintély” létrehozásának és tiszteletben tartásának lehetősége ilyen új körülmény lehet. Constant csupán a fejlődés következtében kialakult változások okán beszélt a régi háborús megoldások idejétmúlt voltáról, ez az értelmezés pedig a keresztények számára meglehetősen szűkös. Ugyanakkor a II. világháborút követő békepárti törekvések a világban mára részben elcsendesedni látszottak, és egy realista érvelésmód megerősödésének lehettünk tanúi.

Az orosz–ukrán háború árnyékában tehát megújuló bizalommal kell tekintenünk a béke melletti érvekre.

Ferenc pápa 2019 februárjában Abu Dhabiban aláírt nyilatkozata a békéért való közös ima lehetőségének szimbóluma lehet. Az aláíró felek, Ferenc pápa és a szunnita al-Azhar nagymecset és egyetem főimámja ugyanis kinyilvánították, hogy közösen szándékoznak munkálkodni és imádkozni a békéért.

Abu Dhabi lelkisége nem idealista álmodozás, hanem egy a béke lehetősége melletti tudatos döntés.

E gondolkodásmód jellemzi az először Szent II. János Pál pápa által 1986-ban Assisibe összehívott békeimádságokat is, ahol a pápa a világ vallásainak vezetőivel együtt imádkozott a békéért. Amikor 2019. november 24-én Nagasakiban, az atomtámadások helyínén Ferenc pápa a béke mellett érvelve az atomfegyverek teljes leszerelésére szólított fel, így fogalmazott: „A béke és a nemzetközi stabilitás összeegyeztethetetlen a kölcsönös elpusztítás félelmére vagy a teljes megsemmisítés fenyegetésére építeni akaró minden kísérlettel; ezek csak a szolidaritás és együttműködés globális etikája alapján lehetségesek, mely egy olyan jövő szolgálatában áll, melyet az egymástól való függőség és az együttes felelősség jellemez, ma és holnap, az emberiség egész családjában.” Ugyanezen a napon Hirosimában a pápa a békéről mint reményről beszélt. És ez a gondolat lett aztán annak a 2020-as béke világnapjára írt üzenetének kulcsfontosságú mondanivalója is, melynek címe A béke mint a remény útja. A cím beszédes: a béke a remény tárgya, vagyis a jövőben van, és mindig megújuló bizalommal kell építenünk azt.

Az igazságos háborúra vonatkozó erkölcsi elméletek sok szempontból új fénybe kerültek a mai technológiai lehetőségek, a fegyverek minősége és ereje, illetve a lehetséges atomháború és a globalizált világban pillanatok alatt világháborúvá eszkalálódó konfliktusok lehetőségének árnyékában.

Az igazságos háború erkölcse helyett ezért ma a béke morális üzenetéről beszélünk, mert az erkölcsi helyzetek körülményei végérvényesen megváltoztak az említett okok miatt.

Mi, keresztények az emlékezet ébren tartása és a békéért való konkrét cselekvés útján akarunk járni. A hegyi beszédben Jézus arról beszélt, hogy „ha az egyik arcodat megütik, tartsd oda a másikat is” (Mt 5,39). Ezek a szavak egyfajta erőszakmentességre biztatnak bennünket annak tudatában, hogy az utolsó vacsorán megígért béke reménybeli, de egy evilági béketörekvés lehetőségét is reálisan magában hordja.

Imádkozzunk Oroszország és Ukrajna kiengesztelődéséért és a teljes béke megvalósulásáért!

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír