A Viganò-ügy harmadik felvonása és önellentmondásai – Miről is szól a „csönddel való összeesküvés”?

A Viganò-dosszié, azaz a politikai-médiabeli művelet, melynek során az Egyesült Államok ex-nunciusa és támogatói megpróbálták augusztus 25. óta a vádlottak padjára citálni  az egyházfőt, sőt lemondását is követelték, most, a harmadik ütemben Ferenc pápa vádlói kijelentéseinek hatásvadász kronológiai összefoglalását prezentálja. Ahogy arra néhányan már felhívták a figyelmet, a harmadik kirohanás hangneme – nem pedig tartalma – egy kissé eltér az előbbi kettőtől. Carlo Maria Viganò érsek ugyanis azokról a motivációkról beszél, amelyek őt a nagy vihart kavaró gesztusához vezették, ezt pedig „hívő” indoklásokkal teszi meg.

Az USA ex-nunciusa azt írja, igyekezett meggyőzni Péter utódját, hogy adja fel hivatalát: „Teljes tudatában voltam annak, hogy amit mondok, az sok magas rangú emberben aggodalmat és nagyfokú rémületet kelthet: egyházi személyekben, püspöktestvéreimben, kollégákban, akikkel együtt dolgoztam és imádkoztam. Tudtam, hogy sokan megsebzettnek és elárultnak érzik majd magukat. Láttam előre, hogy néhányan majd megvádolnak engem, és kérdőre vonják szándékaimat. És mind között a legfájdalmasabb az volt, hogy tudtam, sok ártatlan hívőt összezavar majd, és csalódást okoz, látni, hogy egy püspök bűntettekkel, szexuális visszaéléssel és a kötelességük iránti hanyagsággal vádolja a testvéreit és a feletteseit.”

Pontosan ez az, ami történt. Viganò művelete, a próbálkozás, hogy Theodore McCarrick bíboros ügyének helytelen kezelését illető minden felelősséget a jelenlegi egyházfőre hárítsanak, egy olyan Egyházban emelte még magasabbra a feszültség szintjét, amely már amúgy is elcsigázott az egymást követő, jobbára a múltra vonatkozó botrányoktól, amelyek számos püspököt a vádlottak padjára idéztek, mert nem helyesen kezelték a papjaik körében elkövetett, kiskorúakkal szembeni visszaélések ügyeit. Ha Ferenc pápa szükségesnek tartotta, hogy minden hívőt felhívjon a rózsafüzér imádkozására Mária októberi hónapjában az ördög támadásai alatt álló Egyházért, leporolva emellett Szent Mihály arkangyal régi imádságát, akkor ez azt jelenti, hogy ami folyik, kezd különösen drámaivá válni.

Ezért ki kell emelnünk Viganò harmadik „közleményének” most következő sorait: „Mindazonáltal azt hiszem, hogy a kitartó hallgatásom – folytatja az ex-nuncius – sok lelket veszélybe sodort volna, és nekem is kárhozatomra vált volna. Jóllehet több ízben is a feletteseim elé, végül pedig a pápa elé vittem McCarrick fajtalan tetteinek ügyét, már sokkal előbb is nyilvánosságra hozhattam volna azokat az információkat, amelyeknek a birtokában voltam. Ha ez a késés az én felelősségem, elnézést kérek érte. Okként az előttem álló döntés súlyosságát tudnám felhozni, és lelkiismeretem hosszas vívódását. Azzal vádoltak meg engem, hogy a tanúságtételemmel zavart és szakadást okoztam az Egyházban. Ez a kijelentés csak azok számára érdemelhet hitelt, akik úgy gondolják, hogy hasonló zavar és szakadás 2018 augusztusa előtt egyáltalán nem volt megfigyelhető. Bármely tárgyilagos megfigyelő számára világos lehetett volna ezek hosszadalmas és döntő jelenléte, amely ugyanis szükségszerűen be kell hogy következzen akkor, amikor Péter utóda nem hajlandó legfőbb küldetésének eleget tenni, vagyis megerősíteni testvéreit a hitben és az igaz erkölcsi tanításban. Amikor aztán önellentmondó és kétes magyarázatok miatt elmérgesedik a krízis, a zavar még súlyosabb lesz.”

Tehát Viganò most először fedi fel, hogy az, ami őt politikai-médiabeli műveletének elindítására és a pápa lemondatásának sürgetésére ösztönözte, nem csak McCarrick ügyének kezelése volt. A volt nunciust csak azért nem aggasztotta, hogy botrányt, illetve zavart kelt és szakítást okoz az Egyházban – ő maga fejti ki –, mert, ahogy ő fogalmazott, már zajos kirohanása és a jelenleg uralkodó pápának, az emeritus pápának, szent elődjüknek és néhány diplomata kollégájuknak megvádolása előtt is egyértelműen zavar és megosztottság uralkodott. Mire utal itt Viganò, ami alapján Ferenc pápa nem teljesítette volna a testvéreit hitében megerősítendő küldetését? Talán a szinódus utáni apostoli buzdítás, az Amoris laetitia megjelenését követő vitára gondol? Vagy a bizonyos sajtóorgánumok által folyamatos és kínzó refrénként szajkózott, a pápa és a püspökök 99 százaléka ellen irányuló támadásokra, ami zavart kelt, majd bejelenti, hogy az Egyházban zavar uralkodik?

Íme a magyarázat: Viganò megírta, amit írt, és nyilvánosságra hozott, miközben a pápa a családkonferencián vett részt Dublinban, szorgalmazta Róma püspökének lemondását, anélkül, hogy aggódott volna, hogy ezzel botrányt és szakadást kelt. Anélkül, hogy törődött volna azzal, hogy ez a gesztusa mekkora jelentőséggel bír majd a hívők döntő többségének szemében, mint támadás az Egyház keblén, a pápa megvádolásával. A volt nuncius feloldozta saját magát, mert meg van győződve róla, hogy a zavar már előtte is létezett.

„Tehát – írja továbbá harmadik »közleményében« – megszólaltam. Mert a csönddel való összeesküvés az, ami óriási károkat okoz és fog okozni az Egyházban, sok-sok ártatlan lélekben, fiatal papi hivatásokban és általában sok hívőben.” Viganò kifejti: azt tette, ami az Egyház javát szolgálta, és meggyőződése, hogy az általa mozgásba lendített politikai-médiabeli művelet helyes döntés volt – hála a támogatók jól szervezett hálózatának, akik már mindennapi gyakorlattal rendelkeztek abban, hogy a honlapjaikon és a közösségi oldalaikon a pápára mindenféle vádat szórjanak. Sőt, azt mondja, azért kellett volna félnie az isteni ítélettől, ha nem szólal meg, nem pedig azért, mert megtette azt, amit megtett. Ez az önigazoló, misztikus-vallásos mentegetőzés tehát a legújabb mozzanat az érsek részéről, aki nem hátrál meg az általa vezényelt műveletet látván. Miben is áll pontosan a „csönddel való összeesküvés”? Abban, hogy McCarrick püspöki, érseki, végül pedig bíborosi kinevezése hiba lett volna?

Ami az akkurátus kronológiai áttekintést illeti, fontos, hogy megpróbáljuk különválasztani a tényeket az erőltetett interpretációktól és a nyilvánvaló hazugságoktól. Eszköztárában nyilvánvaló helyet foglal el a módszer, hogy minden bűnt Ferenc pápának ró fel McCarrick ügyének helytelen kezelése miatt. Hogy e célt elérje – amely egyértelmű módon az egyetlen célja műveletének kezdete óta –, Viganò kénytelen feltételezett tényeken lovagolni, melyek nem mások, mint leginkább fake news-ok. Ezek között a legelső ahhoz a városi legendához kapcsolható, amely szerint McCarrick bíborost arra kötelezték volna, hogy nem utazhat, és hogy visszavonultan éljen XVI. Benedek pápa pontifikátusa alatt, míg Ferenc pápa pontifikátusa alatt „felelősséget és feladatokat” kapott volna.

Az Egyesült Államok volt nunciusa és társai továbbra is hangoztatják ezt a hazugságot, és közben úgy tesznek, mintha nem látnák azt a tekintélyes méretű dokumentációt – bárki számára hozzáférhető  –, amely ennek pontosan az ellenkezőjét bizonyítja: McCarrick soha nem hagyott fel az utazásokkal, világkörüli útjaival, különféle küldetések teljesítésével (egyszer sem a Szentszék megbízatásából), melyek során államfőkkel és vallási vezetőkkel találkozott Afrikában, a Közel-Keleten és Ázsiában. A három pontifikátus alatt, majd utána is kapott olyan kéréseket (amelyek sohasem váltak valódi és tulajdonképpeni szankciókká), melyek arra ösztönözték, hogy hagyjon fel az utazásokkal és éljen visszavonultan. Viganò azt sejteti, hogy Ferenc pápa megváltoztatta Benedek pápa (soha valóra nem váltott) instrukcióit, ami szintén hazugság. Ellenben igaz, hogy elődjével, Pietro Sambival szemben Viganò mint wasingtoni apostoli nuncius nem tűnt túl serénynek a tekintetben, hogy McCarricket megállítsa. Az egész világot bejárták azok a Viganòról készült felvételek 2012-ből (még Ratzinger pápasága alatt), amelyek bemutatják, hogyan gratulált az egyesült államokbeli bíborosnak és hogyan üdvözölte.

A művelet egyetlen célja pontosan abban áll, hogy vád alá helyezze és a lemondását követelje annak az egyházfőnek, aki valódi szankciókat – mégpedig elég súlyosakat – vetett ki McCarrickre, amikor bizonyítottnak tűnt a vádpont egy kiskorúval szemben elkövetett visszaélést illetően (a kánonjogi per még most sem ért véget), amely vád először 2017 szeptemberében merült fel. Azt képzelni, hogy – még ha a volt nuncius emlékeit hihetőnek vesszük is – az, hogy csak egyszer mondott egy mondatot a pápának az akkor már nyolcvan év feletti (és már hét éve nyugdíjas) McCarrick bíboros múltjáról, anélkül, hogy személyesen hozott volna el vagy továbbított volna bármilyen jelentést, és hogy bármilyen további vádpontot vagy észrevételt kommunikált volna, már elég ahhoz, hogy a pápa lemondását követelje, mutatja, milyen mélyen romlott a felfogása azt illetően, hogy mi is az Egyház.

Egy másik pont, amit most már szinte biztosra vesznek anélkül, hogy valaha is megtörtént volna: a királycsináló szerep, amit elvileg McCarrick töltött be néhány egyesült államokbeli püspökkinevezéssel kapcsolatban. Viganò ezt ismételgeti, mint ahogy már előtte is tette néhány weboldal és blog, amelyek támogatják őt, anélkül, hogy bizonyítékot mutatnának fel tézisük alátámasztására. Továbbá az Egyesült Államok egykori nunciusa kész tényként kezeli azt, hogy bizonyos kinevezések néhány észak-amerikai pozícióra változást mutatnak az Egyháznak a homoszexualitásról és a pedofíliáról alkotott tanításában. Ez is nyilvánvaló tévedés. Annál is inkább, mivel Viganò elfelejtkezik két vitathatatlan tényről: az első, hogy mindegyik egyházfő, akit megválasztottak, bizonyos kinevezések és püspöki székek betöltése alkalmával úgy döntött, hogy nem követi mindig és minden körülmények között a nuncius és a püspöki konferenciák javaslatait; a másik, hogy a két egyesült államokbeli bíboros, akiket Ferenc pápa kreált és Viganò célpontjaivá váltak, Blase Cupich Chicagoból és Joseph Tobin Newmarkból, nem az aktuális pápa alatt lett püspök, illetve érsek, hanem a két előző pápa ideje alatt.

Ugyanígy vitatható az az egyhangú vélekedés, amelyben Viganò támogatói szintén követik az ex-nunciust, és úgy állítják be a klérus homoszexualitását, mintha az lenne a kiskorúak ellen elkövetett visszaélések gyökere. Ez az elmélet azonban nem igaz, mert minden sebezhető kiskorú vagy nagykorú ellen papok által elkövetett visszaélés elsősorban a klerikusi hatalommal és a lelkiismerettel való visszaélés.

Harmadik „közleménye” végén Carlo Maria Viganò az alábecsülés régi sebét hánytorgatja fel, amely ahhoz vezetett, hogy McCarricket bíborossá nevezték ki, majd nem szankcionálták nagyobb erélyességgel. Egy olyan problémáról van szó, ami a múltra és a püspökök kiválasztásának folyamatára vonatkozik. II. János Pál pápa 27 éves pontifikátusa alatt több ezer püspököt nevezett ki, akik között volt egy-két „mellényúlás”: elég megemlíteni Hans Hermann Gröer, Patrick O՚Brien és McCarrick nevét vagy Julisz Paetz és Jozef Wesolowski érsekek esetét. A pápák nem tévedhetetlenek, amikor egy új püspököt vagy bíborost neveznek ki azon információk alapján, amelyek az adott pillanatban a rendelkezésükre állnak. Karol Wojtyla életszentségét nem kérdőjelezi meg néhány vitatható és vitatott döntés. A pápa kanonizációja nem jelenti azt, hogy a glória fénye az udvartartására, a munkatársaira és a döntéseire is tovább kell, hogy terjedjen.

Mint ahogy szintén helytelen lenne Benedek pápát – a klerikális pedofília jelensége elleni könyörtelen, nehéz és bátor döntésekkel együtt járó harc egyik nagy elindítóját – okolni azért, mert nem vetett ki keményebb szankciókat McCarrick ellen azután, hogy 2006-ban elfogadta a lemondását az egyházmegye vezetéséről. Mivel abban az időben nem érkeztek jelzések kiskorúak ellen elkövetett visszaélésekről (a bíboros ellen szóló első ezt illető feljelentés először csak, ahogy már említettük, 2017-ben futott be), és mivel egy már kiérdemesült bíborosról volt szó, Ratzinger pápa munkatársai úgy döntöttek, inkább igyekeznek meggyőzni arról, hogy éljen visszavonultságban és ne utazgasson. Anélkül, hogy ennél keményebben felléptek volna a látványosan engedetlen bíboros ellen. Ugyanilyen helytelennek tűnik egész grandiózus szervezettségével együtt az a próbálkozás, hogy azt a Ferenc pápát tegyék vád tárgyává, aki akkor foglalta el a pápai trónt, amikor a McCarrick-kérdés már lezártnak volt tekinthető. Az aztán befutó, kiskorú ellen elkövetett visszaélésről szóló feljelentés újranyitotta az ügyet, és a pápa meg is tette a szükséges lépéseket, mégpedig olyan keménységgel, amelyre az Egyházban 91 éve nem volt példa: Washington emeritus érsekét megfosztotta bíborosi méltóságától.

Mondhatjuk, hogy az ügy kezelése a lehető legjobban folyt? Természetesen nem. A pápa, aki Chile esetében felismerte saját felelősségét abban, hogy nem adott kellő hitelt Karadima atya áldozatai vádjának Barros püspök bűnrészességét illetően, McCarrick esetében egy mélyrehatóbb vizsgálatot rendelt el. De a megoldás nem abban áll, hogy azokra hallgatunk, akik vádlókként lépnek fel, aki a felsőbbrendű bíró székébe ülteti magát, aki belelovalja magát a szálka keresésébe a mások szemében, miközben elfelejtkezik a gerendáról, amely a sajátjába fúródott. Az Egyház nem alakulhat át egy nagy bírósággá, amelyet a nagy politikai-médiai lobbik széttépnek, hogy ők diktálhassanak. Kétségtelen, hogy alkalmasabb eljárásmódra van szükség a püspöki kinevezések terén, és egy sokkal éleslátóbb felvételi rendszerre a szemináriumokban azzal együtt, hogy csak olyan férfiakat szentelnek pappá, akik képesek cölibátusban élni, még ha a botrányok mindig megmaradnak, mert amíg világ a világ, a bűn soha nem tűnik el teljesen. De elsősorban fel kell fedeznünk a keresztény üzenet lényegét, hogy az Egyház nem a lelkipásztorok és a hívek talpraesettségén alapszik – beleértve mindenkit, a pápától a legutóbb megkereszteltig –, és nem mentesek a szervezetekre jellemző bevált gyakorlatoktól annak szemében, aki mint multinacionális cég tekint rá. Akkor marad meg és terjed az evangélium, ha azok, akik tagjai az Egyháznak, valaki Másra néznek, önmagukat esendő bűnösöknek tartják, akiknek szükségük van a végtelen irgalomra. Mindenki: a pápától az utolsó hívőig.

Fordította: Koszoru Péter

Forrás és fotó: La Stampa/Vatican Insider

Magyar Kurír