A zene fölemel Istenhez – Beszélgetés Szilas Imrével, a világ első beatmiséjének szerzőjével

– Ön hívő katolikus családból származik, gyermekkorától kezdve zeneiskolába járt, majd konzervatóriumba, zeneszerző szakra, emellett kántorképzőbe is. Mindez így együtt adta, hogy tizenhat évesen, a világi beat ős- és fénykorában megalkotta a földkerekség első beatmiséjét?

– A hatvanas években mi, fiatalok teljesen a hatása alatt voltunk az új hangzású beat- vagy rockzenének, de engem mint hívő fiatalt erősen foglalkoztatott, hogy a szent szövegekre kellene beat hangzású dallamot írni. Hozzám hasonlóan a barátaim közül is sokan forgolódtak egyházi körökben, és ők biztattak, hogy csináljam meg. Különösen Széll Vince volt az, aki naponta érdeklődött, elkészült-e már a mű. Én a világi és az egyházi zenét egyaránt szerettem, főleg az orgonára íródott szerzeményeket. A kettő ötvözetéből született meg a Húsvéti mise. Mindenképpen idetartozik, hogy Zöldi Sándor abonyi plébános magyar szöveget írt egy amerikai spirituáléra, „Örvendjetek, vigadjatok!” kezdettel. A barátaim megmutatták, hogy valami ilyesfélét kellene írnom. Egyébként az egyházi zene művelése mellett volt egy világi zenekarom is, a Zenit. A Majakovszkij utcában játszottunk egy tánciskolában. Zenésztársam voltak többek között Ullmann Ottó és a 2017-ben elhunyt Kékes Zoltán.

– Tudatában volt annak, hogy tizenhat évesen megalkotta a világ legelső beatmiséjét?

– Nem. Nem gondoltunk mi ilyesmire akkor, csak arra, hogy szépen szóljon a mű. Nem írtunk saját szöveget, mert a Szent vagy, Uram szövegeit gyönyörűnek találtam. Ebbe nem tudott a rendszer belekötni. A hivatalos liturgikus szövegekre építettünk.

– A Húsvéti beatmisét 1967-ben Abonyban, majd egy év múlva a budavári Mátyás-templomban is bemutatták. Hogyan fogadták ezt az egyházi, illetve a világi illetékesek?

– Nem túl jól. A Népszabadság és a Népszava gúnyosan, lekicsinylően írtak róla, hogy ez nem komoly dolog, néhány héten belül már senki nem fog emlékezni rá. Az egyháziak közül is sokan ellenezték, de hál’Istennek voltak, akik mellénk álltak, így az előbb említett Zöldi Sándor abonyi plébános, aki megengedte, hogy bemutassuk a darabot a templomában. A Mátyás-templomban Tóth János plébános támogatott bennünket, ő mondta Tardy Lászlónak, hogy kezdjen el dolgozni velünk. Tardy akkor került a Mátyás-templomba, fiatal karnagyként, betanította és az előadást is vezényelte, sőt, énekelt is benne. Sokat segített nekünk. Nem sokkal a bemutató után Tóth Jánost el is helyezték a Mátyás-templomból. Tardy viszont maradhatott, mai napig karnagya a templomnak.

– Konzervatóriumba járó tinédzserként lett-e valami hátránya abból, hogy beatmisét szerzett, amit bemutattak?

– Az abonyi bemutató után stoppal jöttem vissza Budapestre. Nem sokkal korábban igazgatócsere volt a konzervatóriumban, Fasang Árpád helyett új vezető került az intézmény élére. Ő vett fel a kocsijába, de ezt akkor még nem tudtam, soha nem láttam azelőtt. Kérdezgetett, hogy mit csinálok, mivel foglalkozom. Naivan elmeséltem, hogy Abonyban jártam, játszottam az általam szerzett beatmisében, egyébként konzervatóriumba járok, zeneszerzést tanulok. Ő csak hallgatott, bólogatott, hümmögött, egyetlen szóval nem mondta, hogy kicsoda valójában. A következő hét keddjén behívattak az igazgatói irodába, és akkor, legnagyobb megdöbbenésemre, felismertem a kocsiban utazó emberben az új igazgatót. Nagyon megszidott, a kinézetem miatt is, mert farmernadrágot viseltem, de azért is, mert egyházi zenét szereztem. Azt mondta, mi kitanítunk benneteket ingyen, ti meg az ellenségeink, a haladás ellenségeinek a kedvét keresitek. Arra használjátok a tudásotokat, hogy templomban énekeltek, játszotok, utána pedig disszidáltok. Nekem akkor még eszem ágában sem volt külföldre menni, de hiába próbáltam meggyőzni erről. Követelte, hogy változzam meg, bár konkrétumokat nem mondott, így azt sem, hogy hagyjak fel a beatmisék komponálásával. Örülhettem annak, hogy nem zárt ki.

–1972-ben azonban mégis disszidált. Mi volt ennek az oka?

– Ennek is megvan az előzménye. Itt, a közelünkben (Szilas Imre Zuglóban, a Sabrák utcában, egy kis családi házban nőtt fel, itt beszélgettünk – B. D.) lakott egy ismerősöm, akinek az apja rendőr volt. Sok újság hevert előttem, és a kezembe került egy rendőrújság. Belelapoztam. Az egyik oldalon megláttam a nevemet. A cikk a beatmisékről szólt, és le volt írva benne, hogy az ilyen elemeket, mint Szilas Imre, ki kell irtani a társadalomból. Ez engem nagyon megdöbbentett. Az újságot szépen visszatettem a helyére, nem szóltam senkinek, az ismerősömnek sem. Akkor gondoltam először arra, hogyha alkalmam lesz rá, ki kellene mennem ebből az országból, mert elképesztőnek tartottam, hogy így vélekedjenek valakiről, akinek egyetlen „bűne” az, hogy templomban zenél. Nem értettem, mi volt ebben a kriminális. A hatalom azonban félt a tömegtől, a Mátyás-templomi bemutatón például ezrek gyűltek össze.

Az alkalom aztán gyorsan elérkezett, bár eleinte még akkor sem gondoltam disszidálásra. 1971-ben a Hunnia nevű, négytagú zenekarban játszottam, és Afrikába (Szudánba) kaptunk szerződést fél évre. Engem nem nagyon akartak kiengedni, a katonaság miatt, és mert korábban a nővérem és a bátyám is disszidáltak Amerikába. Volt egy ismerősöm, akinek voltak összeköttetései. Elpanaszoltam neki a gondomat, és megnyugtatott: ne tarts semmitől, kimehetsz. Így is történt, de azzal a kikötéssel, hogy hat hónap múlva visszajövök, és megkezdem a katonai szolgálatomat. Tovább maradtunk azonban Afrikában, utána pedig az NSZK-ba mentünk játszani. Ott a zenésztársaim magamra hagytak, disszidáltak, és akkor én is elhatároztam, hogy nem jövök haza. Megkértem a bátyámat, hogy vitessen ki az USA-ba. Ez meg is történt, egy katolikus szervezeten keresztül. Így kerültem a Chicago melletti kisvárosba, Edisonba. Alighogy megérkeztem, orgonálni kezdtem egy katolikus templomban, amit persze örömmel tettem. Később elvégeztem az egyházzenei szakot az egyetemen és ledoktoráltam.

– Az Egyesült Államokban sokféle keresztény irányzatú templomban orgonált. Miként hatott ez az Ön katolikus hitére?

– A Bosnyák téri katolikus templom előtt már itthon is jártam a rákosfalvai református templomba, gyakoroltam az orgonájukon, a vacsorával egybekötött istentiszteletükön is részt vettem, nem volt tehát idegen számomra a protestantizmus. Amikor a bátyám 1976-ban öngyilkos lett, főbe lőtte magát, komoly teológiai kérdések nyomasztottak, elemeztem a történteket, kérdezgettem, hogy mi volt ebben Istennek a szerepe. Akkoriban éppen olyan neoprotestáns vallási vezetők – pásztorok – voltak körülöttem, akik nem tartoztak egyik hagyományos keresztény felekezethez sem. Gondolkodásukat erősen meghatározta a kálvinizmus, és nekem ekkor éppen erre volt nagy szükségem, segített abban, hogy feldolgozzam a tragédiát. Kálvin ugyanis azt tanította, hogy a sorsunk előre meg van írva Isten által, ezért minden úgy jó, ahogyan van. Játszottam katolikus, hagyományos protestáns, de baptista templomokban is. Mivel egyetemre jártam, pénzre volt szükségem, hogy fedezzem a tandíjat, a megélhetésemet, és az orgonajátékomért éppen a presbiteriánus egyházak ajánlották azt a pénzt, amire szükségem volt. Harmincöt éve ugyanabban a presbiteriánus templomban játszom, a kaliforniai Pasadenában. Közvetlenül mellette van a magyar Szent Erzsébet katolikus templom, itt is gyakran orgonálok. Katolikus kereszténynek tartom magam.

– Ön szerint a keresztény vallás intellektuális és spirituális egyszerre. Hogyan kell ezt érteni?

– Ha végiggondoljuk, elemezzük a Szentírás tanításait, sokkal elmélyültebben tudunk hinni. Meg kell értenünk a lényeget. A kereszténységben egyensúlyban van a hit és a ráció. Mindkettőre szükség van.

– Zenéjében a lényeghez, Istenhez szeretne eljutni. Hogyan lehetséges ezt megvalósítani?

– A zenének vannak olyan tartományai, amiket a szavak nem tudnak kifejezni. A zene olyan eszköz, ami felemel, közelebb visz az Istenhez. Erre egyetlen más művészet sem képes. A zene a legspirituálisabb művészet, első a művészetek között. Elementáris erővel, mélyen tud ránk hatni. A Bibliában is vannak erre példák: olvashatjuk, hogy az ifjú Dávid a hárfajátékával mekkora hatást váltott ki Saul királyban, vagy Salamon templomában Izrael népe miképp zengte Isten dicsőségét. Különösen alkalmas erre az orgona. Ez az a hangszer, amely a legjobban felemeli a lelkünket Isten felé. Olivier Messiaen francia zeneszerző is azt mondta: az orgona tudja azt a betekintést, érzést adni a zenében, ami van, de szemmel nem látható, szavakkal nem kifejezhető, nem látjuk, de ami lesz, amit majd meglátunk egyszer. Ezért lettem orgonista.

– Nagyon keveset tudunk arról, hogy folytatta-e a zeneszerzést Amerikában is.

– Igen, sokat írok, egyházi énekeket, kantátákat, dzsesszes hangzásban is. Mindig azt kell írni, ami az ember lelkéből fakad. Soha nem erőltettem, hogy olyan stílusban írjak, ami divatos, amiben sok pénz van. Amerikában több szerzeményemet kiadták, Magyarországon azonban egyelőre nem ismerik ezeket.

– Mit szeretne a zenéjével elérni?

– Az egyházi zene célja, hogy Istent dicsőítsük és örömet szerezzünk a léleknek. Amikor zenét írok, mindig elgondolkozom a szövegen, hogyan házasítsam össze a zenével. Legtöbbször a zsoltárokhoz nyúlok vissza, és hozzáteszem a magamét. Instrumentális zenét írok, és gyakran a Jelenések könyve az alap. „Az angyal megmutatta az élet vizének tiszta folyóját…” Az ilyesmiket nagyon szeretem, elmélkedni ezeken a szövegeken, és zenét szerezni hozzá. A most itthon bemutatott, 1967-es Húsvéti miséhez írtam három új tételt. Az elsőt a Victimae paschali laudes témájára, ami gregorián dallam. A közepéhez János evangéliumából Az Isten Lélek címmel, ami egy zenei párbeszédből áll az Atya és a Lélek között. A harmadik szintén gregorián, Jesu dulcis memoria. Nagyon szeretek gregorián dallamokat feldolgozni, használva a rockhangszereket: dobokat, basszusgitárt, és az orgonát. Tudom, hogy sok vita van arról, miként fér össze a szentmisén a gregorián a dicsőítő gitáros zenével, de szerintem megvan mindkettőnek a helye. Számunkra 1967-ben nagy öröm volt újszerűen előadni egyházzenét. Nincs elfogadható érv arra, hogy ne szerepelhessen a liturgiában a beatzene. Amikor én ilyen zenét írok, semmi más nincs a fejemben, csak az, hogy az embereket a zenével közelebb vigyem az Istenhez. 

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír