Ahol kézzelfoghatóan jelen van Isten – Interjú Hegyi Margittal, aki 34 éve szolgál börtönmisszióban

Amikor sorsfordulókkal teli életéről és küldetéséről kérdeztük, nem magáról, hanem egy fogvatartottról kezdett beszélni...

– Jelenleg is kapcsolattartója vagyok egy negyven év börtönbüntetésre ítélt embernek, sőt, a fogadott anyja, ő pedig a fogadott fiam. Hetente többször beszélgetünk telefonon. Tizenöt évet már ült, még huszonöt van hátra. Szerb származású. Amikor idekerült Magyarországra, nem volt semmije. Hajléktalan emberek befogadták a társaságukba, velük lakott valami erdei kalyibában, onnan járt el dolgozni, alig tudott valamit magyarul.  Egy alkalommal ebben a társaságban nagy veszekedés tört ki, ami aztán verekedéssé fajult. Ittak, drogoztak. A verekedésben három ember meghalt. A fogadott fiam negyven évet kapott, és másokat is hosszú évekre elítéltek. De hogy mi is történhetett ott valójában, azt már senki nem tudja.

A pártfogoltam eleinte alig talált magára a börtönben. De képzelje el, most boldog! Nincs egy rossz pontja sem, dicsérete annál több. Mondanom sem kell, hogy mindenki bolondnak nézi. Ő azt mondja, „egy olyan új életre születtem, amilyet azelőtt elképzelni sem tudtam”. 

– Hogyan lehet valaki boldog fogvatartottként a börtönben? 

– Tudja, az apja kamionsofőr volt, aki nyolcévesen magára hagyta. Az anyja utálta, s ezt meg is mondta neki. Az utcán nőtt fel Szerbiában. A haverjaival egy-egy kocsit biztosan feltörtek, de nagyobb vétséget nem követett el. Amikor itt, Magyarországon a hármas gyilkosság vádjával börtönbe került, eleinte nagyon elveszett volt. Aztán egy alkalommal  valaki azt mondta neki, menjen el a misére, addig sincs a zárkában.

Amúgy pravoszlávnak van keresztelve. Tudomására jutott, hogy van ott egy néni (én), aki tud szerbül. Akkor már nyolc éve volt börtönben. Szinte rohant hozzám a következő mise végén, majdnem felborultam a székemmel, még jó, hogy a fal mellett ültem a fogvatartottak között. – Néni, tényleg tud szerbül?! – kérdezte. Zokogni kezdett, hiszen azóta nem hallott szerb szót, amióta börtönbe került. Így kezdődött.  

Ez az ember aztán lassan megtanult magyarul, és eljutott odáig, hogy meggyónt, áldozott, s  immár harmadik éve olyan  kiváltságos kapcsolata van Jézussal, amiért szinte irigylem. 

Le is jegyzi a tapasztalatait. A többiek persze bolondnak titulálják. De ő azt mondja: „soha nem vagyok egyedül, Jézus mindig velem van”. Bárcsak nekem lenne ilyen szoros kapcsolatom az Úrral! Ferences szerzetes szeretne lenni, és tudom, bármit hajlandó volna megtenni, megtanulni ezért. Missziós társaim próbálnak segíteni neki, Rómában is érdeklődtek a lehetőségekről. Patrícia, aki egyébként krakkói egyetemi docens, csupa lélek asszony és egy nyolcgyermekes budapesti család, Gergőék is a kapcsolattartói. Teljesen befogadták őt, azóta vagyok nyugodt. Hihetetlen ez az egész, emberi ésszel fel sem fogható.

Mi, emberek senkinek az életében nem tudunk elérni ilyen változást, ilyesmire csak Isten képes!

– Küldetése volt, van ehhez az emberhez. De hogyan kezdődött a szolgálata? Mikor döntötte el, hogy belép a börtönmisszióba?

1990 januárjában láttam meg az Új Emberben a pici, alig háromsoros hirdetést, ami szinte kiugrott a szövegkörnyezetéből; felnagyítva láttam, olyan fontossá vált számomra, miközben olvastam: börtönmisszióra lehet jelentkezni civileknek.

Az Ó utcában gyülekeztünk, egy imateremben. Akkor már kapcsolatban voltam Kozma Imre atyával. Körülbelül másfél évvel később felvetettem neki: miért nem alapítunk mi is börtönmissziót?  Így hoztuk létre a Máltaiaknál a börtönszolgálatot – mi így nevezzük.

Visszatérve az Ó utcában történtekre, emlékszem, Kárász őrnagy úr vetített egy filmet a fogvatartottakról. Mondta, hogy a nevelőtiszteknek mindenre van idejük, csak arra nincs, hogy a fogvatartottakkal beszélgessenek, pedig a börtönélet nyugalma érdekében nagy szükség volna erre, ebben tudnának segíteni a civilek.  Pár nappal később találkoztunk a Gyűjtő [Budapesti Fegyház és Börtön] előtt, ott már csak huszonöten-harmincan lehettünk, akik az őrnagy úrral bementünk a börtönbe. Néhányan, amikor meglátták azokat a bizonyos függőfolyosókat, azt mondták a kísérőknek, hogy inkább szeretnének kimenni innen. 

– Margit nénit nem nyomasztotta a zord börtönkörnyezet?

– Tudja, azelőtt már voltam egy évig börtönben, a partizánoknál, Újvidéken. A háborús időkben. 1944-ben Budapesten laktunk, az Országház közelében. Az ostrom éppen szenteste ért el a házunkhoz, akkor lerohantunk a többi száztíz lakóval együtt az óvóhelyre, a pincébe. Februárban még mindig ott voltunk, mert folyton bombáztak. Édesapám többször kimerészkedett az utcára körülnézni, hogy mi a helyzet. Aztán egyszer nem jött haza – soha többé. Teltek a napok, február közepe is elmúlt, és édesapámról semmi hír nem érkezett. A pénzünk, az élelmünk is teljesen elfogyott. Ekkor édesanyámmal és a három testvéremmel felkerekedtünk, és elindultunk gyalog Újvidékre.

Korábban édesapám azt mondta nekünk, ő nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül annyi ember életét megmentette Újvidéken, hogy ha történik vele valami, nyugodtan térjünk vissza oda: „szentté avatnak” bennünket.

Nos, a szentté avatás helyett a partizánok azonnal börtönbe csuktak minket, aztán egy-két hónapra rá a nagymamámat és a nagypapámat is. 1945-ben még csak tizenöt éves voltam, a bátyám tizenhét, öcséim tizenkét és hatévesek, a kisebbik Down-szindrómás – mind együtt a zárkában.

Sok évvel később, amikor az Új Emberben olvastam azt a pici hirdetést, megelevenedett bennem egy emlék azokból az időkből.  

– Mi történt a zárkában? 

– Tudja, nem bántottak minket, ugyanakkor fogalmunk sem volt arról, hogy meddig leszünk ott, tehetetlenül gubbasztottunk a padlóra szórt szalmán, mint az állatok. Amit adtak, azt megettük, ha nem adtak, akkor abba kellett belenyugodnunk. Megadtuk magunkat, és állandóan féltünk. Sok idő telt el így, nem tudom felmérni, hogy mennyi. Egy napon aztán belöktek a zárkánkba egy embert, tele vérző sebekkel. Döbbenten bámultuk. Egy ideig lehunyt szemmel ült a szalmán, kifejezéstelen arccal. Meg se szólaltunk.

Aztán ez a megkínzott ember fölemelte ránk a tekintetét, elmosolyodott, és beszélni kezdett, magyarul. Mintha szószéken állt volna. Hatalmas erővel beszélt, és ott, a büdös zárkában, abban az elkeserítő helyzetben érezhetővé, jelenvalóvá tette számunkra Istent.

Órákkal később elvitték tőlünk, de bennünk megváltozott valami; amikor azt éreztük, hogy már nem lehetünk nyomorultabbak, szörnyűbb már nem jöhet, megkaptuk életünk legnagyobb ajándékát. Megint élni akartunk. Az a rövid idő, amit azzal az emberrel tölthettem, meghatározta az egész további életemet. Biztos, hogy pap volt. 

Már nem emlékszem, de talán decemberben lehetett, vagy inkább 1946 februárjában, hogy átvittek minket Szabadkára, majd két nappal később szekérre tettek, és Tompánál átdobtak a határon Magyarországra. Több mint két év elteltével tudtuk meg, hogy időközben édesapámat a szerbek Budapestről Újvidékre vitték, és ott kivégezték. 

Amikor 1990-ben beléptem a börtön falai közé, az a sok évtizeddel ezelőtt a zárkában átélt élmény elevenedett meg bennem, és úgy éreztem, mintha hazaérkeznék. Egyáltalán nem zavart a függőfolyosók, a cellák látványa.

– Milyen lélekkel indul és van jelen ott benn, amikor meglátogatja a fogvatartottakat?

– Hiszi vagy nem, ez egy meghívás. Életemben háromszor menekültem meg a biztos halálból: négyéves koromban gennyes mellhártyagyulladásom volt,  az egész  bensőmet elöntötte a genny, és mégis életben maradtam. A Jóistennek terve volt velem, terve van mindenkivel. Egy nem hívő ember csak nevet ezen, de szerintem azért lettünk teremtve, mert Isten feladatot adott. A börtönszolgálathoz erőt és küldetést csak a Jóistentől lehet kapni. Sajnos most kevesen vagyunk, többnyire idősek, napról napra  gyöngébb vagyok én is, de még tudok segíteni, intézkedni.

Biztatok mindenkit, aki érzi magában a küldetést, jöjjön! Mérhetetlen örömet ad, amikor az ember látja, hogy az, aki mindig összeroskadva ül, tud nevetni is. Szemlátomást képesek letenni a lelki terhüket, s attól a naptól kezdve már másképpen viselik a börtönt. 

Nemrég, Emiliáni Szent Jeromos ünnepén hallottuk a szent szavát: „Karoljátok fel a legmegvetettebbeket!”

Sokan kérdezik, hogyan csinálom. Soha nem gondolkodtam azon, hogy miről beszélgessek a fogvatartottakkal. Bemegyek és szeretem őket.

Tényleg ezen múlik. Megérzik. Nincs az az elvetemült ember, aki ne vágyna arra, hogy szeressék. Néha egyszerűen csak megnevettetem őket. Persze, nem minden nap lélekemelő…

– Több mint három évtized után sem fáradt bele? 

– Így visszatekintve, életem legnagyobb ajándékának tekintem ezeket az évtizedeket. Csak az időnket kell adni, és jelen kell lenni, figyelemmel a másikra. Ha egy picit fogékony valaki erre, akkor bele tud érezni a másik ember igazi, komoly bajába. Nem ígérek csodát annak, aki vállalkozik a börtönmisszióra, de azt igen, hogy gazdag, tartalmas élete lesz. Sokszor úgy érzem, megéltem azoknak az embereknek az életét is, akikkel ott bent találkoztam, mert teljesen befogadtam és megértettem őket. Ha a Jóisten irgalmas, akkor hogy jövök ahhoz, hogy én ne legyek az?! Bárcsak legalább még ketten-hárman jönnének segíteni a börtönbe, szükség lenne rájuk! De még valamit el kell mondanom, egy számomra nagyon megrendítő élményt. 

– Az életéből? A börtönből?

– Tudja, sehol nem érzem Jézust olyan közel magamhoz, mint a börtönben. Ez a történet is erről szól. 

A délszláv háború idején történt, akkor bomlott fel Jugoszlávia, a horvátok boldog-boldogtalant köröztek. A nemzetközi szinten zajló körözés miatt nagyon sok szerb tartózkodott itt akkor, a magyar börtönökben.

Egy Újvidéken élő szerb asszony keresett meg, hallotta valakitől, hogy a börtönökbe járok. Eltűnt a férje, s azt remélte, a segítségemmel megtalálhatja. Megmondta a férfi nevét, és kérte, nézzek utána. Nyomban felhívtam egy bv-s tisztet, aki utánanézett, és kiderült, hogy a Nagy Ignác utcában tartják fogva. Aztán az ottani evangélikus börtönlelkész értesített, hogy menjek az irodájába, ott találkozhatok a férfival. Mivel minden magyarországi börtönbe érvényes belépőm van, be is mentem a Nagy Ignác utcaiba.

Az őrség előállította a fogvatartottat. Behoztak az irodába egy emberi roncsot; összeesett rongydarabhoz tudnám hasonlítani, ahogy állt ott, szótlanul. Csak a szemeit láttam, félelem és düh volt a tekintetében, valamint teljes zavarodottság. Akkor felálltam a székről, odaléptem hozzá, megszólítottam, önkéntelenül is tegezve őt: Fiam, a feleséged Újvidékről megkért, hogy keresselek meg…

S akkor az az ember felnézett rám, tett két lépést, és a nyakamba borult. Úgy zokogott, de úgy, hogy alig tudtam tartani őt, és akkor világosan éreztem, hogy egy harmadik Valaki ölel át minket. A lelkész kiment, s mi másfél órát vagy még többet beszélgettünk, és ez az ember tökéletesen megnyugodott.

Addig azt sem tudta, hogy Pesten van, vagy Szegeden, ahol elfogták. Kérem szépen,

az az ember, aki úgy jött be a szobába, mint egy összeesett rongyhalom, kihúzta magát. 

A felügyelőnek, aki érte jött, még a szája is tátva maradt, amikor látta, hogy a fogvatartott egy fejjel magasabb lett, ahogy kiegyenesedett, sőt mosolygott, integetett. Biztosítottam arról, hogy minden héten meglátogatom. 

Tudja, nagy ajándék, hogy ezt a csodát is megélhettem. Erre mondom azt, hogy a börtönben szinte kézzelfoghatóan, tapinthatóan jelen van az Isten. 

A börtönszolgálatra Diószegi Lászlónál lehet jelentkezni. E-mail: dioszegil47@t-online.hu 

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.