Az Egyház az öröm helye – A Shalom közösség brazíliai központjába látogatott Monostori László

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

László atya szeptember második felében kereste fel a mozgalom központját és képzési helyeit a dél-amerikai országban.

– Mi volt a látogatásának célja?

– Mivel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye részéről én vagyok a mozgalom segítője, kapva kaptam a közösséget alapító Moysés Azevedo meghívásán, hogy keressem fel központjukat Fortalezában, Brazília északkeleti részén. Moysés részt vett a mozgalom első európai szintű nyári fesztiválján, amelyet hazánkban, Révfülöpön rendeztek meg idén augusztusban. Ekkor hívott meg, és mivel Erdő Péter bíboros úr is támogatta, hogy a születési helyén szerezzek tapasztalatot a Shalom közösségről, így nem is váratott magára sokat az út.

– Mielőtt rátérnénk az útra, elmondaná röviden, mit jelent a gyakorlatban a shalomosok lelki asszisztensének lenni?

– Egyrészt jelenti a gyakorlati segítséget a magyar bürokrácia útvesztőiben és egyéb formában is, másrészt évente néhányszor szentmisét mutatok be nekik, előadást tartok a fiataloknak, gyóntatásban segítek, illetve kapcsolatot tartok a misszionáriusokkal.

Mindennek a hosszabb háttértörténete az, hogy a Katolikus Shalom Közösség tagjai 2009-ben érkeztek Magyarországra Erdő Péter bíboros meghívására, aki – az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) vezetőjeként – részt vett a Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CELAM) találkozóján, és megismerkedett ennek az új közösségnek az alapítójával. A főpásztor meglátta a fantáziát a közösségben, hogy rejlenek benne olyan lehetőségek, amelyek jól jönnének a budapesti fiataloknak is. Sok helyütt beváló központi módszerük ugyanis az, hogy indirekt missziót folytatnak. Nyitnak egy kávézót, szendvicsbárt vagy más vendéglátó-ipari egységet, ahová a fiatalok szívesen beülnek meginni egy kávét vagy megenni egy süteményt; s ott aztán különböző érdekes elnevezéseket adnak az ételeknek: Jeruzsálem szendvics és hasonlók. Akár ennek kapcsán is megindulhat egy beszélgetés azokkal, akik a kávézóban dolgoznak, ők ugyanis nem alkalmazottak, hanem maguk a misszionáriusok, akik ezt a helyzetet kihasználva megpróbálnak beszédbe elegyedni a betérőkkel, melléjük ülnek, kérdezgetik őket, nagy nyitottsággal meghallgatják őket. S ez sokaknak tetszik. A kávézóból nyílik egy belsőbb terem, ahol még nyugodtabb körülmények között lehet beszélgetni, esetleg kisebb csoportokat fogadni, és itt tartja a közösség egyébként az imaórákat is. S van még egy belsőbb szoba, a szentségi kápolna, ahová már konkrét imádság céljával lehet betérni.

Budapesten nem olyan régen nyitottak egy új szendvicsbárt a józsefvárosi plébánia utcáról nyíló alagsorában, ahol minden délután és este várják a vendégeket. Nagy érdeklődés tapasztalható a fiatalok körében: mindennap vannak új betérők. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy közülük később sokan eljönnek a közösségbe, és rendszeres templomba járókká válnak. Reméljük, mindez Budapesten is hatásos lesz. Nálunk is óriási érdeklődést keltett például, amikor latin táncesteket szerveztek, ráadásul a magyaroknak eleve nagyon szimpatikus, hogy a shalomos misszionáriusok brazil létükre megtanulják a mi nehéz nyelvünket.

Ezt a módszert volt most módom Brazíliában jobban megismerni és a mögötte levő lelkiséget jobban átélni.

– Mi rajzolódott ki ebben a bő egy hétben?

– Nagyon fiatal alapítású közösségről van szó, és a tagok is túlnyomórészt fiatalok, furcsa is volt a magam harmincöt évével az idősebbek közé számítani. Az életközösség tagjai nem szerzetesek, de életüket a Jóistennek szentelik. Jellemzően két-három évig valamennyien egyedülállóként élnek, hogy a szerelem és a párkapcsolat ne befolyásolja a döntésüket, és egyfajta megkülönböztetési folyamat után, sokat imádkozva, elmélkedve döntenek a cölibátus vagy a családos élet mellett. A házasok is a közösségben maradnak: a közös étkezésekben és imádságokban ők is részt vesznek, ha egyébként külön is élnek.

Az apostoli éven résztvevőkkel Pacajusben

A központjukban, Fortalezában lenyűgöző volt látni, hogy milyen nagy szervezetről van szó. Az irodaházukban százötvenen dolgoznak, ami a Vatikánnal nyilván nem vetekedhet, de például a mi főegyházmegyei hivatalunkban dolgozó harminc főhöz képest mégiscsak hatalmas. Az egész világra szóló programszervezéstől kezdve a közösségi hálózatok menedzselésén át a promóción keresztül a gazdasági részlegig nagyon sok minden megtalálható. Önálló kiadójuk van, hírleveleket szerkesztenek, videókat készítenek, foglalkoznak az egyes misszionáriusok személyi, egészségi ügyeivel, illetve a misszionáriusok szolgálati helyét, mozgatását is különböző bizottságok végzik. Az itt dolgozók is mind misszionáriusok, akik jelenleg központi szolgálatot látnak el. A központban dolgozók ott is élnek, kisebb közösségekben, külön házakban a fiúk és a lányok, de közös tereket alakítottak ki az étkezésekhez, imádságokhoz, közösségi programokhoz. Ettől független helyen zajlik a munka, így a munka és a magánélet el tud különülni, mert mindezt a Shalom közösségben teszik, de mégis más-más emberekkel.

– Ez az elköteleződési forma jobban megfelelne a mai kornak, mint mondjuk a szerzetesség?

– A számok azt mutatják, hogy a Jóisten áldása nagyon rajta van a Shalomon: évente kétszázan lépnek be világszerte ebbe az 1982 óta létező közösségbe. A csatlakozók együtt készülnek két-három éven keresztül – egy képzési házat is meglátogattam Pacajusben, ahol egy éppen képzésben részt vevő magyar lányt, Johannát is felkerestem. (Rajta kívül Csabai Barnabás tartozik még a szorosabb életközösséghez magyarként, ő éppen az alapító-vezető személyi titkáraként dolgozik Fortalezában.) Itt a szerzetesi noviciátushoz nagyon hasonló úgynevezett apostoli éven vesznek részt: aránylag nagy zártságban a fiatalok teljesen Istennek és a közösség megismerésének szentelik ezt az időt. Nem használnak telefont, nem interneteznek, családjukkal csak havonta beszélnek telefonon, tehát olyan, mintha egy nagy lelkigyakorlaton vennének részt. Életre szóló élmény ez, amiből később is lehet táplálkozni – mondják. Jó volt látni-érezni a csillogó szemeket, szíveket, a Szentlélekkel eltelt tekinteteket.

A magyar különítmény Pacajusben

Ami a liturgiát illeti, kilenc éve jártam Ruandában, és Brazíliában is ahhoz mérhető élmény fogadott: amikor a szentmisében a pap felemeli az evangéliumoskönyvet, ezt a hívek kitörő örömmel, tapssal fogadják. Az is hihetetlen volt, amikor Aparecidában, az ottani legnagyobb Mária-kegyhelyen jártunk, és egy hétköznap délelőtti szentmisét húszezer ember közt ünnepelhettünk. Az allelujánál komoly, harmincas-negyvenes férfiak és nők egész testükkel lelkesen imádkoztak. Olyan formák ezek, amelyek tőlünk, európaiaktól talán elég távol állnak, de én mégis nagyon szépnek és mélynek látom ezeket.

– Mit tud Laci atya ezekből a tapasztalatokból itthon kamatoztatni?

– Egyrészt azt, hogy a templommal kapcsolatban ne az legyen az elsődleges üzenetünk, hogy ott hogyan kell viselkedni, hanem hogy valóban az öröm és az Istennel való találkozás helye lehessen. Ezért is kezdjük a Lehel téren, ahol plébániai kormányzó vagyok, a kicsik hittanóráját a templomban, ott éneklünk és játszunk velük, hogy megtapasztalják: a templomban jó együtt lenni Jézussal és egymással, itt itthon érezhetjük magunkat. Az imádság komolyan vétele is nagyon fontos a Shalom közösségben: a délelőttöt mindig erre szánják, és csak ezt követi délután a munka. Ezért nagyon örülök, hogy januárban a Lehel téren is bevezettük a napi szentségimádást hétfőtől szombatig a reggeli hetes szentmisét követően. S természetesen a Shalom közösség támogatását is már kicsit más szemmel tudom végezni.

Fotó: Monostori László, Lambert Attila, Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír