Az Egyház kinyújtott karja – Születésnapi beszélgetés Cserháti Ferenc püspökkel

– A Szatmár megyei Túrterebesről származik. Ez egy alig kétezer-ötszáz lelkes romániai település, amely tizenhét év leforgása alatt három püspökkel ajándékozta meg az Egyházat. Ennyire áldott hely a szülőföldje?

– A Jóisten biztosan letekintett Túrterebesre, mert néhány esztendő alatt három püspököt is meghívott onnan erre a szolgálatra: Reizer Pált, a rendszerváltás utáni első szatmári püspököt, majd Schönberger Jenőt, a jelenlegi szatmári püspököt, és úgy látszik, engem is megtalált a nyugati végeken a Szentlélek. Túrterebes egy hagyományosan vallásos falu, sváb származású magyar családokkal. A vallás nagyon meghatározó volt gyerekkoromban, az egyházközségben és a családokban is. Nagyon jó papjaink voltak.

– Mesélne a családjáról?

– Egyszerű fölművescsaládból származom, a nagyszüleim nyolc gyereket neveltek. Nagyapám a kétezer tőkéből álló szőlősét gondozta, nagyanyám  a gyerekeket nevelte otthon. Közülük aztán nem mindegyik akarta folytatni a földművelést, egyik nagybátyám és egyik nagynéném is tanulni szeretett volna. A nagynéném szatmári irgalmas nővér lett, a  háború után Ukrajnában rekedt, a nagybátyám pedig papként szolgált Magyarországon. Amikor felhúzták a szögesdrótokat a közeli hármashatáron, a családunk tagjai hirtelen három különböző országban találták magukat. Apám is tanulni akart, Szatmárban szerezte meg a hentes-mészáros mesterlevelet. Hentesként aztán feljött Budapestre, itt dolgozott. Nagy tervei voltak: vendéglőt akart nyitni, de álmainak a második világháború véget vetett, hazatért Túrterebesre. Édesanyám szülei is földművesek voltak. Örülök az egyszerű származásomnak, mert így megtanultam azt, amit egykori földim, Bakócz Tamás, hogy mindenért meg kell küzdenem. Otthon nem éltünk nagy lábon. Enni mindig volt mit, fázni nem fáztunk, de luxust sohasem engedhettünk meg magunknak.

– Hányan voltak testvérek?

– A családban én vagyok az elsőszülött Cserháti, az elődeimet Czumbiloknak hívták. Öten voltunk testvérek, az utánam következő testvérem már meghalt. Két fiú és két lány maradtunk, s mind a mai napig összetartó, jó testvérek vagyunk. Amikor a család összejön, nálunk most is két-három órán át tart egy ünnepi ebéd, annyi mondandónk van egymásnak. Az öcsém Szatmáron, az öntödében dolgozott, egy lánya és egy fia van. A kisebbik húgom Temesváron tanult informatikát, két szép kislánya született. A nagyobbik húgom kijött utánam Münchenbe, amikor ott szolgáltam, őt gyerekkel nem áldotta meg a Jóisten.

– A gimnázium elvégzése után jelentkezett Gyulafehérváron a teológiára. 1971-ben Márton Áron püspök szentelte pappá, aki akkor már élő legenda volt. Mennyit éreztek Önök ebből?

– Büszke vagyok arra, hogy ismerhettem Márton Áron püspök atyát; szent ember volt. Roppant szerényen élt, sosem láttam kapkodni vagy idegeskedni, nagyon méltóságteljes volt. Eleinte csak messziről láttuk, ahogy sétál a kertben és rózsafüzért imádkozik. Amikor felvételiztem a teológiára, ő elnökölt a tanári karban.

Volt egy hosszú fülű kutyája, a lábánál ült. A felvételin énekelnem is kellett. Bátran elkezdtem szülőfalum közkedvelt énekét: „Jézus, az ég s a föld dicső királya”, de a kutya belevonított. Valahányszor újrakezdtem, ő újra kinyilvánította a nemtetszését. Nagy derültséget keltett… Ez volt a bemutatkozásom Márton Áron kegyelmes úrnál.

Kispapként előszeretettel jártunk hozzá reggelenként ministrálni. Később tanított is minket, hodegetikát, amolyan lelkipásztori útmutatást és szociológiát oktatott nekünk. A teológiáról mi jártunk át  hozzá a püspöki palotába, mert ő nem jöhetett ki az épületből, házi őrizetben volt. Egy idő után a ceremonáriusa lehettem.

–  Milyen feladatai voltak ceremonáriusként?

– A püspöki misék előtt a szobájában püspöki díszbe öltöztettem, aztán átkísértem a székesegyházba, ahol a kispapok és a tanárok már sorfalat álltak és várták. A püspöki széknél átöltözött a szentmiséhez. Az albát szépen ráncba szedtem a háta mögött, ő szó nélkül, alázatosan tűrte, ha jól megrángattam rajta, aztán meghúzta a cingulust a derekán. A mise után visszakísértem szobájába, és segédkeztem a püspöki díszruhák levételénél. Ilyenkor magammal vihettem egy kispaptársamat, és ő mindkettőnket meghívott egy ünnepi uzsonnára, amit a mellette szolgáló két „szürke” nővérnek kellett előkészítenie. Kápolnájához kulcsom volt, hogy a liturgikus könyveket bármikor elérhessem, és a szertartásokat megfelelően előkészíthessem. Abban az időben Romániában semmiféle egyházi kiadvány nem jelenhetett meg, de a kegyelmes úr különféle csatornákon keresztül mégis hozzájutott ilyenekhez, például a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaihoz és a szertartáskönyvekhez. Ezeket rendszeresen a rendelkezésemre bocsátotta, hogy átnézhessem őket. Ő szentelt pappá, és erre büszke vagyok. Nagy reményekkel várom a boldoggá avatását, imádkozom érte.

– Olvastam Önről, hogy szeret nótázni.

– Főleg káplán és kispap koromban sok nótát megtanultam. Gyulafehérváron, a nagy séták idején a Tolvaj-kútnál a négy egyházmegye kispapjai, a temesváriak, a váradiak, az erdélyi székelyek és a szatmáriak megtanítottuk egymásnak a nótákat. A teológián persze nem nótáztunk, legfeljebb farsangkor vagy szilveszterkor, a színpadi előadásokon. Később Kaplonyba kerültem káplánnak, ahol az egyházi esküvők után a lakodalmakba is be-benéztem, és mindig örömmel csatlakoztam a nótás kedvű, jó hangú legényekhez.  Sok szép nótát tanultam tőlük. Később, külföldi szolgálatom során sok magyar papi konferenciát szerveztünk, ilyenkor esténként a papi testvériséget is ápoltuk. A paptestvérek között mindig akadt néhány jó énekes. Volt idő, amikor harmincan-negyvenen is összegyűltünk, és éjfélig nótázgattunk. Persze hozzám a szatmári nóták állnak a legközelebb, azoknak van egy sajátos, egyedi stílusuk, ami nagyon kedves a szívemnek.

– Korábban egyszer úgy fogalmazott, hogy amikor a Nyugatra vándorlást választotta, „a fegyverekkel és tövises drótokkal őrzött határon Isten segítségével jutott át”. Mesélne erről, hogyan történt?

– Borsnál léptem át a határt. A tövises drótok árnyékában nőttem fel, ami rettegett dolog volt számunkra. Németországba kerülve nem menekült státuszban részesültem, hanem a sváb származásom miatt „hazatérőnek” ismertek el. Így nagyon hamar, alig két hónap elteltével megkaptam a német állampolgárságot, és fél éven belül már utazhattam is Magyarországra, a nagybátyámhoz. Nem sokkal később édesanyám és a húgom is átjöttek ide, így találkozhattunk egymással.

Amikor Mindszenty bíboros hamvait hoztuk haza 1991-ben, a buszra felszállt egy kiskatona a határellenőrzéskor. Kérdezte, honnan jövünk. Amikor megtudta az utazásunk célját, szalutált, és nem kérte el az útleveleket. Máig emlékezetes az a felszabadultság, amit akkor éreztünk.

A korábbi évek tortúrái után végre így léphettük át a magyar határt, mégpedig Mindszenty bíboros nevének említésére, ami azelőtt komoly veszéllyel is járhatott.

– Mindszenty egykori mariazelli sírja felett ez olvasható egy márványtáblán: „aggastyánként lett a világban szétszórt magyarság hű pásztora és igaz atyja”. Ön átvette Mindszenty vándorbotját, és folytatja az ő nyugati szolgálatát...

– A munkát, amit a nagyvilágban végzek, ő kezdte el. Amikor Mindszenty ’71-ben Nyugatra kényszerült, sokan szívesen vették volna, ha meghúzza magát a Vatikánban a János-toronyban, teljesen elszigetelve a külvilágtól. A diktatórikus magyar államnak az volt az érdeke, hogy Mindszenty külföldre kerülve fogja be a száját és hallgasson. Egy hónap után azonban Rómából visszatért Bécsbe, a Pázmáneumba, és felvállalta a külföldi magyarok lelkipásztori szolgálatát. Járta a világot, felkereste a „hulló faleveleket” – ahogyan ő nevezte a külföldre szakadt magyarokat –, és igyekezett megerősíteni őket hitükben és magyarságukban. Halála után Irányi László piarista püspök folytatta a munkáját Washingtonból. Őt követte Torontóból Miklósházy Attila SJ püspök, akit aztán én váltottam ebben a szolgálatban.

– A Németországban töltött éveiből mi az, amit kiemelne?

– Mindent. Külföldön mi egyszerre ápoltuk a magyarságunkat és a hitünket, röviden úgy szoktam mondani: Szent István örökségét. A müncheni Hétvégi Magyar Iskolában igyekeztünk a gyerekeknek magyar irodalmat, földrajzot és történelmet tanítani. 1956 után Kastlban létrejött a magyar gimnázium azoknak a külföldi magyar diákoknak, akik le akartak érettségizni és egyetemen továbbtanulni. A Kastli Magyar Gimnázium, Fiú- és Leányinternátus mintegy kétszáz-kétszázötven tanulóval működött, az intézmény fenntartó testületében magam is részt vehettem. A kultúra és a hit teljesen összefonódott a külföldi tevékenységünkben. Münchenben mindig volt húsz-huszonöt egyházi csoportom. A ’80-as években ifjúsági gitáros énekkart szerveztem, még Máramarosszigeten megtanultam gitározni. Orgonálni már korábban tanultam, most is játszom orgonán. Ebből a szempontból nekem a koronavírus-járvány is jót tett, mert ismét volt időm sokat gyakorolni a kis elektromos házi orgonámon. Münchenben bibliakört, taizéi csoportot, senior klubot szerveztünk, a Külföldi Magyar Értelmiségi Mozgalom keretében rendszeres előadásokat tartottunk, egy idő után már hazai és külföldi előadókkal. München amolyan kapu volt a nyugati világ felé, ahol valóban sok értelmiségi megszólalhatott és megoszthatta a gondolatait. Zarándoklatokat szerveztünk a németországi, főleg bajorországi magyar vonatkozású történelmi helyszínekre. Nyugatra érkezésem után végre aktívan és szabadon végezhettem papi szolgálatomat, hiszen otthon mindenhol csak korlátokba, megszorításokba ütköztem. Szatmári ordináriusom annak idején figyelmeztetett: „Megmondtam neked, fiú, hogy csak a temetőben és a gyóntatószékben szolgálj.” Tettre kész fiatalemberként ezt annak idején odahaza csak nagyon nehezen tudtam elviselni. Münchenbe kerülésem után csodálatos, felemelő érzés volt számomra, hogy mindenféle korlátozás nélkül láthattam el lelkipásztori szolgálatomat. Ez sosem jelentett terhet nekem, sőt örömömre szolgált, ha fiatalok között lehettem. Katakomba Klubot is létesítettem a magyar menekülteknek, akik nem tudták, hogyan kezdjék el az életüket az emigrációban. Biztosítási, jogi, egészségügyi és más információkkal láttuk el őket.

–  Megmaradtak ezek a kapcsolatok?

– A barátságok, amelyek ez idő alatt szövődtek, máig élnek, pedig igazán szétszóródtunk a nagyvilágban. Szerettem az emberek, a híveim között élni, a szabadidős programokat, akár a kötélhúzást, a lepénysütést vagy a pingpong- és a sakkversenyeket is kedveltem. Püspökként ma is járom a világot, és sokfelé múzeumokat, kiállításokat, látnivalókat akartak mutatni nekem nagyon szíves és kedves vendéglátóim, de én mindig előnyben részesítettem a találkozást az emberekkel, a csoportokkal, az egyesületekkel. Számomra a találkozás mindig fontosabb volt a világ látványosságainál. Arra törekedtem és törekszem, hogy külföldön élő magyar testvéreim megérezzék, bárhol éljenek is a nagyvilágban, az Egyház mellettük áll és segíti őket. Az Anyaszentegyház általam is kinyújtja feléjük szerető jobbját.

–  Nemrég ünnepelte a 75. születésnapját. Mik a tervei a jövőben?

– Ameddig a Jóisten erőt ad, amíg megfelelek az elvárásoknak, és szolgálatomat elöljáróim is elfogadhatónak, jónak látják, addig szívesen dolgozom. Az egyházjogi előírásoknak megfelelően a 75. életévem közeledtével a Szentatyának benyújtottam a lemondásomat. Egyelőre, amíg más döntés nem születik, lelkesen végzem a munkámat. Nem érzem magam fáradtnak, de persze nem tagadom, hogy elmúltam már tizennyolc… 

– Itthon is van olyan közösség, ahová tartozik, ahol megélheti a találkozások örömét?

– A Központi Szemináriumban élek, kispapok között. Vannak jóságos, hozzám közel álló paptestvéreim, de nagy baráti köröm Budapesten nincsen. Ne felejtse el, hogy jószerével már az ötödik országban élek, és ez nem feltétlenül kedvez a nagy és tartós barátságoknak.

A szatmári gyökereim máig megvannak, nekem a világ közepe még mindig Túrterebes, akkor is, ha csak nagy ritkán, évente egyszer-kétszer jutok haza.

Németországban is halványulnak a kapcsolataim, bár hivatalosan még oda is tartozom. Püspöki kinevezésem óta tizenöt esztendő telt el, és tíz éve, hogy hazánkba szakadtam, ahol korábban huzamosabb ideig sohasem éltem. Sokfelé jártam, sok szépet láttam, és sokfelé szolgáltam. De egyre inkább be kell látnom, hogy a mi hazánk valóban a mennyben van (Fil 3,20).

Szerző: Bencze Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 3-i számában jelent meg.