Az Egyház megtérők, keresők, újrakezdők közössége – Beszélgetés Bakos Rafael kármelita szerzetessel

– Hogyan találkozott a kármelita renddel, és mi vezette arra, hogy ezt a szerzetesi utat válassza? (…)

– A Kármelt elsősorban az imádság által ismertem meg. Fiatalként kezdtem el imádkozni, és egyre inkább megtapasztaltam az ima mélységét, az Isten jelenlétéből fakadó különleges vágyat. Ahogy elkezdtem mondani a rózsafüzért, egyre inkább éreztem, hogy Isten hív: legyek vele. Ez a találkozás, amely az imádságban kezdődött, egy hosszú folyamatot indított el bennem. Egyre mélyebben vágytam arra, hogy ez az Istennel való kapcsolat ne múló pillanat legyen, hanem egész életemet áthassa. (…)

Számomra a kommunizmus idején vált még inkább világossá, hogy a hiteles tanúságtétel mennyire fontos. A nyolcvanas évek második felében léptem be a szemináriumba, amikor még mindig érezhető volt az Egyház elleni elnyomás. Akkor értettem meg igazán, hogy

az emberi életnek lehetnek üres, jelentés nélküli szavai, de léteznek mély, őszinte vallomások is, amelyek a hit igazi értelméről szólnak.

Családomban is tapasztaltam ezt: voltak, akik mély meggyőződéssel vallottak hitükről, és ez engem is arra ösztönzött, hogy keressem az igazságot. Mindez a Kármel felé orientált, mert a Kármel az Istennek ilyen tapasztalati megismeréséről szóló tanítás. (…)

– A kármelita rend jövőre ünnepli pápai jóváhagyásának 800. évfordulóját. Alapítása pedig még ennél is régebbi. Hogyan maradhat a rend lelkisége és küldetése ma is időszerű és inspiráló a világ számára?

– Idén a rend számára Lisieux-i Szent Teréz éve van, szentté avatásának 100. évfordulóját ünnepeljük, jövőre pedig Keresztes Szent János egyházdoktorrá nyilvánításának centenáriuma következik.

A rend lelkisége és küldetése ma is időszerű, mert arra hív, hogy ragaszkodjunk az imádsághoz és a lelki élet elmélyítéséhez. Nem az a célunk, hogy versenyezzünk más rendekkel vagy az egyházmegyés papsággal, hanem hogy sajátos karizmánk révén segítsünk másokat az Istennel való mélyebb kapcsolat kialakításában. Ez különösen a szentjeink művein keresztül válik érthetővé és kézzelfoghatóvá.

A kármelita lelkiség lényege, hogy minden apostoli tevékenységnek az Istennel való kapcsolatra kell épülnie – ha ez hiányzik, akkor hiteltelenné válik. (…)

– Hogyan lehet a hétköznapokban megélni a szemlélődő lelkiséget azok számára, akik családban élnek vagy világi hivatásuk van?

– Ez egy nagyon időszerű kérdés. A rendi lelkiségünk Avilai Szent Teréz tanítására épül, aki az imádságot barátságként határozta meg: egy minőségi szeretetkapcsolatként Istennel. Ez egy rendkívül fontos és aktuális üzenet. Miért? Mert rávilágít arra, hogy az imádság lényegéhez nem az elvonulás a legfontosabb. Az egyházi hagyomány gyakran hangsúlyozza a csend és a magány fontosságát az Istennel való kapcsolat érdekében – főleg a monasztikus rendekben. A kármelita rend azonban már a 12. század végén nem a monasztikus hagyományban, hanem a kolduló rendek között jelent meg, ami azt jelentette, hogy kolostoraink városokban épültek fel. Amikor Avilai Szent Teréz megreformálta a rendet, a Szentlélek által megértette velünk, hogy a lelki elmélyüléshez valóban fontos a csend és az elvonultság, de a leglényegesebb nem egy külső körülmény, hanem maga a kapcsolat minősége.

A szeretet az emberek közötti kapcsolatokban Isten jelenlétét tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a szeretetkapcsolatok intenzitása az egyik legfontosabb tényező abban, hogy az ember valóban megnyíljon Istenre.

Nem a csend az legelsődlegesebb eszköz a szemlélődéshez, hanem az, hogy milyen mély szeretetet élünk meg emberi kapcsolatainkban.

Semmi sem nyitja meg úgy az embert Isten felé, mint az igaz szeretet, amelyet a másik ember iránt érzünk és megélünk. (…)

– Ön sok helyen megfordult a világban. Milyen benyomásai vannak a mai Egyház állapotáról, különösen Európában? Hol lát reménykeltő jeleket?

– Be kell vallanom, hogy elsőre talán több negatív jel jut eszembe, mint pozitív, de fontos, hogy a remény jeleit is észrevegyük. Hiszem, hogy ezek mindig is léteztek, és ma is jelen vannak, csak meg kell látnunk őket, és ez is a reményre való megújulás egyik következménye számunkra.

Számomra az egyik reménykeltő jel az emberek egyre növekvő vágya, hogy hitüket ne csupán külsőségekben éljék meg.

Egyre többen vágynak a hit mélyebb megtapasztalására, lelkiséget keresnek – akár hívők, akár magukat nem hívőnek vallók is. Ez óriási kihívás az Egyház számára, mert nekünk kell hitelesen válaszolnunk erre az igényre. (…)

Ugyanakkor a digitális világ rengeteg pozitív lehetőséget is hordoz. Ma olyan lelki tartalmak érhetők el egyetlen gombnyomással, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Nemcsak a romboló, felszínes tartalmak vannak jelen, hanem a szépség, az igazság és a jóság is elérhetővé vált, és az Egyháznak hatalmas lehetősége van ezen a téren.

A legreménykeltőbb jeleket mégis a családokban látom. A házasságban élők ma egyre inkább felismerik, hogy Istennel kell megélniük a kapcsolatukat, nemcsak egymás mellett, hanem együtt is, elcsendesedve, imádkozva. A II. Vatikáni Zsinat előtt ez a szemlélet még ritka volt, de ma már egyre inkább megerősödik. Ez hatalmas lehetőség az Egyház számára. (…)

Az elmúlt pápák mind egy-egy sajátos ajándékot hoztak: II. János Pál karizmájával ragadott meg minket, milyen élő tanúságtételt élt meg. XVI. Benedek a mély teológiai igazságokra irányította figyelmünket,

Ferenc pápa pedig az irgalmasság nagy apostolává vált. Ő arra hív, hogy ne csupán jogi és erkölcsi kategóriákban gondolkodjunk például a szentgyónás során, hanem vegyük figyelembe az emberek belső küzdelmeit, szégyenérzetét, és legyünk irgalmasak velük.

A gyóntatóknak nem ítélőbíróként kell viselkedniük, hanem testvérként, akik segítik a másikat az üdvösség felé vezető úton.

– Mit üzenne azoknak, akik úgy érzik, hogy eltávolodtak az Egyháztól, de valamiért mégis keresnek valamit, ami visszavezetheti őket?

(…)
– Az Egyház nem zárt klub, hanem a megtérők, a keresők, az újrakezdők közössége. A szentek közül sokan jártak hosszú és göröngyös utat, mielőtt visszataláltak volna Istenhez.

Az első lépés mindig az, hogy őszintén feltegyük magunknak a kérdést: mi az, amit keresek? Mi az, ami hiányzik az életemből? Ha valaki ebben a keresésben őszinte, Isten biztosan utat nyit számára. (…)

Cantalamessa atya egyik gondolatát idézném, amely mélyen megmaradt bennem. Bár nem emlékszem a pontos megfogalmazásra, a lényege így hangzott:

az Egyház szemmel nem látható határai sokkal tágasabbak, mint a szemmel is láthatóak.

Ez azt jelenti, hogy sokkal többen tartoznak a Katolikus Egyházhoz, mint ahogy az első ránézésre látszik. Ugyanakkor ennek az ellenkezője is igaz: sokan vannak, akik láthatóan az Egyház tagjai, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban annak szellemében élnek és gondolkodnak.

Ez arra hív minket, hogy észrevegyük: a Szentlélek működhet minden jó szándékú ember szívében, aki a lelkiismeretét követve él – függetlenül attól, hogy más vallású, vagy esetleg egyáltalán nem tartozik egyetlen vallási közösséghez sem.

Mit tanácsolhatok azoknak, akik keresik az utat? Azt, hogy keressék azokat a hiteles tanúságtevőket, akik példát mutatnak. Ahogyan VI. Pál pápa írta az Evangelii nuntiandi apostoli buzdításában: „A mai embernek nem tanítókra van szüksége, hanem tanúkra.” Ez ma különösen igaz. Ha valaki valódi tanúk életét olvassa vagy hallgatja, előbb-utóbb felismeri, milyen közösségben találhatja meg élete valódi alapjait. Nem pusztán elméleti igazságok, hanem hiteles, az igazságra megnyíló tapasztalatok révén jut el oda, hogy az Egyház látható közösségében is megtalálja helyét. (…)

A teljes interjú IDE KATTINTVA olvasható.

Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír