Az én papom: Tájmel Antal

Hosszú utat tettem meg a magam egyéni kereszténységéig, mivel 39 évesen keresztelkedtem meg. Évek óta éreztem Isten hívó szavát, alakult bennem a kegyelem, de még mindig „a küszöbön toporogtam”.

A lányom születésekor eldöntöttem, ő kezdettől fogva megkapja az útravalót, amihez én csak később, felnőttként jutottam el, és amikor iskolásként rendszeressé vált számára és számomra is a szentmise, új pap érkezett templomunkba: Tájmel Antal. Mindig is olyan papra vágytam, mint Néri Szent Fülöp, akinek az alakja számomra romantikusan egybeforrt a Legyetek jók, ha tudtok című film főszereplőjével. Hogy a Jóistennek van-e humora? Bizton állíthatom, van. Tájmel Antal, úgy tűnt, semmiben sem hasonlít az én kedves, öreg, joviális Néri Fülöpömhöz. Vizsgálgattam, mint afféle kétkedő ember: vajon tényleg Isten hiteles embere-e.

Két év elteltével minden bátorságom összeszedve – szigorú embernek látszott – jelentkeztem nála katekumenátusra. Csupán négyen voltunk, így jutott idő rengeteg kérdésre és válaszra. Ez alatt az egy év alatt jobban megismertem őt, és rádöbbentem, mindig is ilyen papot szerettem volna.

Időközben azt is megtudtuk tőle, hogy az ő útja sem volt egyszerű. Szeminarista korában az Állami Egyházügyi Hivatal eltávolította a főiskoláról, ez idő alatt mentősként dolgozott.

Karizmatikus egyéniség, aki elveiben, hitében bátor és kérlelhetetlen. Kiváló tanár és szónok hatalmas tárgyi tudással, s mindezt oly végtelen hittel és lélekkel, melyért cserébe Isten rendkívüli előadó-képességgel ajándékozta meg. Hetente tart órákat; harminc-negyven társammal együtt ámulva hallgatjuk, mi minden is van benne a Szentírásban. Irigylésre méltóak azok, akik korábban a hittudományi főiskolán diákjai lehettek, nekünk ma be kell érnünk a Hitvallásban (a Győri Egyházmegye havilapja – a szerk.) megjelenő cikkeivel. Rendszeresen tart lectio divinát, s mindezen munkájáért múlt évben a város Szent László-díjjal ismerte el kiemelkedő tevékenységét.

Magam is tanítok, s állítom, igazi pedagógus. Mindezt a gyónáskor is érezni lehet. Tudja, hogy ő csupán eszköz Isten irgalmában, de szavai vigaszt, megkönnyebbülést jelentenek annak, aki nem sokkal előbb szorongva lépett be oda, ahol aztán leteheti bűneit és lelke terhét az Isten és a pap vállára. Minden szentmisén ugyanazzal a szolgálattevő alázattal, alapossággal és hitelességgel áll az oltár előtt, mentesen minden fáradt rutinosságtól.

Keresztelésemkor éreztem, hogy különleges pillanatot élek meg; mikor a szenteltvíz a homlokomon csorgott, Antal atya keze megremegett a misztériumban. Nemcsak nekem, neki is fontos volt, hogy egy elveszett bárányt vezethet Jézushoz.

Zűrzavaros világunkban megnyugtató érzés olyan tartóoszlopot tudni a környezetünkben, akiről mindig ez jut eszembe: „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

Szalóki Krisztina