Az Eucharisztia ünneplése 165/8c

A férfi és a nő kapcsolatát sok szempontból vizsgálhatjuk, egy dimenzió mégis sokszor hangsúlytalanná válik: Ábrahám Sára, Izsák Rebeka vagy Jákob Ráhel iránti szerelmének elbeszélései, a felek egymáshoz való viszonya, szerelme, egymás iránti hűsége. Az ősatyáktól kezdődően a Szentírásban nyomon követhető ez a szempont, de kiemelkedők azok a szövegek, amelyekben Isten és népe viszonyáról van szó. Jézus a házasságról szóló tanításában a kezdetek egyik legfontosabb ősparancsára hivatkozik (vö. Mt 19,6.8), és ez lesz Jézus követőinek alapeszménye.

Az eddig elmondottak fényében megállapíthatjuk, hogy a házasság intézménye nem az Egyház által kitalált intézmény. Annyit elmondhatunk, hogy az első keresztények úgy kötöttek házasságot, ahogyan az a környezetükben szokás volt, anélkül viszont, hogy bármiféle különleges szertartáshoz folyamodtak volna; igaz ugyan, hogy elhagyták azokat az elemeket, amelyek a kereszténységtől eltérő kultusz részei voltak. Ugyanakkor a keresztény közösségben a kezdetektől fogva fontosnak tartották a házasságot, olyannyira, hogy Szent Pál kijelenthette: „Férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette Egyházát” (Ef 5,25).

A korai évszázadok funerális ikonográfiája arról tanúskodik, hogy a keresztények in Christo házasodtak. Nem egy olyan szarkofág, pixis vagy tál maradt fenn, amely Krisztust ábrázolja, amint megkoronázza a házastársakat, és a kezük összefonását az evangélium könyve fölött vezeti. 

A konstantini békét követően csak lassan alakult ki a sajátosan keresztény liturgia. Szent Ágoston idején a püspök részt vett az esküvőn, ellátogatott a házhoz, ahol a házasságkötést ünnepelték, és megáldotta a házasfeleket. Nolai Szent Paulinusz beszámol olyan szertartásról, amelyben az ifjú pár az oltár elé járult, és a püspök elmondta fölöttük az áldást. Akkoriban már létezett a házasságkötés szentmiséjének sajátos formulája. Gallia és Spanyolország területén a papot gyakran hívták meg, hogy az ifjú párra a nászszobában mondjon áldást. A XI. században és a középkorban a házassági szertartást in facie ecclesiae, vagyis a templom kapujában tartották, majd az oltárnál ünnepelték meg a misét. A Tridenti Zsinat 1563-ban első ízben vezette be a házasságkötés liturgikus formáját, amelyet a szentmise előtt tartottak.

A II. Vatikáni Zsinat koronázta meg ezt a hosszan tartó fejlődést azzal, hogy a házasság szentségi megkötését a szentmise keretében, az igeliturgia után, de a hívek könyörgése előtt ünnepeli, továbbra is lehetőséget biztosítva a szentmisén kívüli szertartásra is.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír