Az evangelizációs, közösségi, örömteli Egyházért – Fábry Kornél kinevezett püspökkel beszélgettünk

– Ha megkérem, felidézi azokat a pillanatokat, amikor arról értesült, hogy a Szentatya püspökké nevezte ki?

– Hívtak a nunciatúráról. A titkár úr azt kérdezte, mikor tudnék felmenni, mert nuncius úr szeretne beszélni velem. Olyan sűrű volt a napom, hogy csak másnapra tudtam ígérni az érkezésemet. Akkor a titkár úr azt válaszolta, jó volna, ha mégis aznap tudnék időt szakítani erre a találkozóra, „nem lesz hosszú”. Elmentem a nunciatúrára, és végül is csak háromnegyed órát késtem egy megbeszélésről.

A nuncius úr kedvesen fogadott, és elmondta, hogy Ferenc pápa kinevezett püspökké, azután megkérdezte, elfogadom-e a kinevezést. Mielőtt válaszoltam volna, azért megkérdeztem tőle, lehet-e visszautasítani pápai kinevezést. A válasz elég egyértelmű volt... Azt gondoltam magamban, ha a Szentatya bízik bennem, akkor igent kell mondanom.

Meglepetésként ért a kinevezés, hiszen nemrég szentelték Martos Levente Balázs püspököt,  Mohos Gábor atyát pedig megbízták a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásának koordinálásával, tehát úgy tűnt, hogy „minden kerek”. 

Ráadásul nem sokkal korábban kaptam az egyházmegyémből dispozíciót: Varga László kaposvári megyéspüspök kinevezett a nagykanizsai Jézus Szíve-templom kisegítő lelkészévé, valamint evangelizációért felelős püspöki helynökké augusztus 10-től. Ezután jött a hívás, és gyorsan kellett döntenem.

Most azt gondolom, az a tapasztalat, amit az elmúlt huszonhárom évi papi szolgálatom ideje alatt szereztem, talán képessé tesz arra, hogy megfeleljek ennek a megbízatásnak, és hála Istennek, azóta

nagyon sokan jelezték, hogy imádkoznak értem. Köszönöm nekik!

Szoktam mondani, hogy ez jó befektetés, mert rendszerint arra kérem Istent, hogy az értem vagy papokért, kispapokért, püspökökért mondott fohászokat sokszorosan fizesse vissza a „feladóknak”.  

– Ferenc pápa guardialfierai címzetes püspökké is kinevezte. Hallott már erről a településről?

– Megkerestem a térképen. Az olaszországi Campobasso megyében található, kedves, alig több mint ezer lakosú kis település. Egy nevezetessége van: a temploma.

Régi szokás, hogy minden olyan püspök, akinek nincs egyházmegyéje, amelyért felelős lenne, kap egy másik országban levő egyházmegyét. Nincs ott konkrét feladata, ezért „címzetes” püspök.

– Ellátogat Guardialfierába?

– Szándékomban áll. Nagyon rokonszenves település, egy tó is található a közelében. Nincs messze tőle Puglia, ami nagyon szép hely, egyszer, ha már kicsit nyugodtabb lesz körülöttem az élet, szívesen ellátogatok oda.

– S most mi lesz a kaposvári egyházmegyei megbízatásokkal?

– Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyének lettem a kinevezett segédpüspöke, a kaposvári szolgálatok betöltéséről Varga László püspök atyának kell gondoskodnia.

Sajnálom a nagykanizsai híveket, akikről tudom, örültek, hogy megyek hozzájuk, s azt is tudom, hogy sok a tennivaló a Kaposvári Egyházmegye legnagyobb – élő közösségekkel teli – plébániáján.

– Papi életútján sok éven át meghatározó állomáshely volt Kaposfüred. Mi jellemezte a lelkipásztori szolgálatának ezt a szakaszát?

– Minden pap életében izgalmas az első plébánosi szolgálati helye. Itt lesz először felelős a plébánián zajló életért, a plébánia területén élő hívekért és az ott lakókért. Ez a lehetőségek ideje, a szárnypróbálgatás tere. Nagyon szerettem Kaposfüreden lenni. Elődöm, a nyolcvannyolc éves Zalai Ferenc atya negyvennégy évig volt ott plébános. Már amikor pappá szenteltek, akkor elhatároztam, ahová helyeznek, ott szeretnék az elődömmel közösen celebrált misében bemutatkozni, és elbúcsúztatni őt. Így is történt. Sok mindent meghatároz az új plébános fogadtatása. Engem szeretettel fogadtak a helyiek, amiért azóta is hálás vagyok. Sokak önkéntes munkájának is köszönhető, hogy élő és növekvő közösség jött létre nem is hosszú idő alatt. A munka a plébánia felújításával és kibővítésével kezdődött, valamint azzal, hogy a templom egy félreeső terében létrehoztunk egy fűtött mellékhelyiséget, aminek nagyon örültek elsősorban a kisgyermekesek és az idősek.

Később teljesen felújítottuk a templomot, hőszivattyús padlófűtést alakítottunk ki. Innentől kezdve hétfőtől péntekig reggel héttől az esti miséig folyamatosan nyitva volt a templom, és minden órában imádkozott valaki a kihelyezett Oltáriszentség előtt. Hét év alatt tizennégy Alpha-kurzust tartottunk, ami evangelizációs vacsorasorozat nem hívők számára. Közel négyszázan végezték el, és nagyjából négyszázra nőtt a templomba járók száma.

Fontosak voltak a közösségek: hat rózsafüzér-társulati csoport alakult, a tiniklub az elsőáldozás után segítette tovább a kiskamaszokat, és ott volt a férfikör, az ének- és zenekar, a ministránsok, a bérmálkozók, a karitászcsoport, az imacsoportok…

Nagyon élveztem a közösségi programokat: a zarándoklatokat, majálisokat, farsangi bálokat, parkolópartikat és a többit. Ezek mind azt szolgálták, hogy a templomba járók barátságokat kössenek, egyre jobban megismerjék egymást, hiszen a szentmisén csak egymás hátát látják, itt viszont alkalmuk nyílt a találkozásra.

– Élményekben gazdag, lelkileg gyümölcsöző időszak lehetett, amelyet azután egy nagy kihívás követett.

– 2016 március első péntekén jött a telefonhívás Erdő Péter bíboros atyától: felkért a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) főtitkári feladatainak ellátására. Már tavasztól meg kellett volna kezdenem a munkát. Kértem néhány napot, hogy imádkozhassak, hiszen bíboros úr elmondta, hogy ezt a feladatot Budapesten kell végeznem. Egy szentségimádásban megerősítést kaptam Jézustól, hogy ezúttal a fővárosban van a helyem.

– Mit gondol, miért éppen Önre esett a választás?

– Bíboros úr azt mondta, hogy mindenki engem ajánlott. Utólag megtudtam, hogy Mohos Gábor atya (a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori titkára – a szerk.) egészen biztosan közéjük tartozott.

– Kaposfüredi tevékenységéről sokan hallhattak az egyházmegyén kívül is, abban az időszakban az Új Ember is interjút közölt Önnel a lelkipásztori szolgálatáról.

– Nem tudom, lehet, hogy már sokan ismertek. Egy biztos, az Eucharisztia számomra nagyon fontos, és örülök, hogy a 2011-ben megkezdett szentségimádás azóta is folytatódik, hogy eljöttem Füredről.

– A hívek hogyan engedték el?

– Fokozatosan. Bíboros atyát kértem, hogy ne kelljen már tavasszal Budapestre mennem, hiszen tanítottam két egyetemen, gimnáziumban, s még három településen szolgáltam. Abban maradtunk, hogy kezdetben heti két napot töltök Pesten. Amikor ezt elmondtam a híveknek, már érezték, hogy az út a főváros felé vezet. Végül is szeptemberben búcsúztam el tőlük.

– Az elmúlt években országosan is ismert pap lett, ez a NEK vezető-szervező teamjében betöltött szerepéből is adódott. Jelenleg az Országos Lelkipásztori Intézetet (OLI) igazgatja, s a karizmatikus közösségeket összefogó személyi plébánia vezetője. Legújabban pedig vatikáni kapcsolattartó a 2025-ös szentév előkészítésében. Milyen feladatai lettek ezen a téren?

– Egyelőre csak annyi történt, hogy részt vettem egy zoom meetingen, amelyen a világ összes kijelölt delegációja képviseltette magát. A vatikáni szervezőkkel tárgyaltunk a tervekről, a kiadványokról, a lelki felkészülésről: 2024 lesz az imádság éve, 2025 a jubileumi év. Egyelőre az a tisztem, hogy tájékoztassam a magyar püspöki konferencia tagjait arról, mi zajlik Rómában a szentévvel kapcsolatosan. Mérlegelni kell például, hogy a sok programból mit lehet nálunk megvalósítani, de elkezdődik majd a zarándokcsoportok szervezése is. 

– Hogyan alakul az OLI vezetése, és mi lesz a karizmatikus személyi plébánia sorsa?

– Nézzük sorban. Korábban a terézvárosi plébániára voltam kinevezve kisegítő lelkésznek, gyakorlatilag a Lehel téren vállaltam szolgálatot Monostori László atyánál azóta, hogy Várnai Péter atya betegsége miatt szükség volt segítségre. 

Amikor véget ért a kongresszus, egyrészt az OLI vezetésére kaptam kinevezést, másrészt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságához delegáltak, emellett pedig bíboros atya rám bízta a karizmatikusokat összefogó személyi plébániát. A karizmatikusokhoz 1994 óta tartozom, amikor elvégeztem a Szentlélek-szemináriumot, majd két évvel később beléptem az Emmánuel Közösségbe. A személyi plébániához kapcsolódó szolgálatom jövője természetesen bíboros atya döntésétől függ.

Az OLI vezetésére öt évre kaptam kinevezést 2021-ben. Azt látom, hogy ezen intézményen keresztül sokat lehet segíteni a lelkipásztoroknak.

– Eddigi tapasztalataira alapozva, illetve a jelen kihívásaira tekintettel milyen Egyházat képzel el vagy szeretne látni a mai Magyarországon?

– Azt hiszem, sokkal fontosabb az, hogy a Szentlélek milyen Egyházat képzel el. De nem kerülöm meg a kérdését.

Olyan Egyházban gondolkodom, amely a krisztusi parancsot teljesíti.

Be kell látnunk, hogy a kereszténység a kezdetektől üldözésnek volt kitéve, és ennek köszönhetően terjedt el a keresztény hit, máskülönben talán csak egy kis vallási csoport maradt volna Jeruzsálemben. Az Egyház ma is az üdvösség jele és eszköze, ez kell hogy legyen, azért is szokás a nyolcadik szentségnek nevezni. Elsődleges feladatának a missziót és az evangelizációt tartom. 

Sokszor felmerül plébániai szinten a kérdés: mibe fektessünk több energiát, az Egyházban lévők megtartásába, vagy mások megszólításába? Úgy tűnik, mindinkább arra kell törekednünk, hogy képesek legyünk megszólítani az embereket, mert a templomba járók átlagéletkora egyre magasabb. Az idősek elengedhetetlenül fontosak az Egyházban, de el kell érnünk a fiatalabb generációkat is. 

Tudom, hogy ez egyre nehezebb, mert nagy a konkurencia, de az Egyháznak élnie kell a mostani lehetőségekkel, amelyeket az internet és a social media kínál. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az online-ról mindig térjünk át az offline-ra, a személyes találkozás terébe. Hiteles módon kell megszólítanunk a ma emberét.

Joseph Ratzinger már 1969-ben megfogalmazta, hogy a jövő Egyháza nem lesz nagy. Kicsi, de erős, lelkibbé vált Egyház lesz. Egyre sürgetőbb az igény az Egyházban az újak befogadására való nyitottságra. A híveket bátorítani kell, hogy vegyék ki a részüket az evangelizációból. Ferenc pápa azt mondja, a hívek többet tehetnek az evangelizációért, mint a papok. Emlékszem, még a Piarista Gimnáziumban az osztályfőnököm azt mondta nekünk: fiúk, úgy viselkedjetek, hogy egyikőtök magatartásáról az egész iskolát megítélik. A hívek felelőssége hasonló. Tudatosítaniuk kell, hogy az egyes hívő magatartásából, hozzáállásából, viselkedéséből az emberek az egész Egyházat ítélik meg.

Olyan Egyház lenne a legjobb, amelyben világiak és papok együtt tudnak dolgozni az evangelizáció ügyéért. Hála Istennek, az Emmánuel Közösségben ez például már működik. A Krisztus-hívők e nyilvános társulásában különféle életállapotú emberek együtt munkálkodnak a közös célért.

Összefoglalóan tehát azt mondanám, hogy evangelizációs, közösségi, eucharisztikus, örömteli Egyházat képzelek el. 

– Mi lett a püspöki jelmondata?

– Nem kaptam sok időt arra, hogy ezt kitaláljam. Azt terveztem, majd egy lelkigyakorlat keretében... De ez nem adatott meg. Ugyanakkor hamar egyértelművé vált számomra, hogy

a NEK jelmondatát választom: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7).

A kongresszus ugyan véget ért, de ez az igazság továbbra is igazság marad, és számomra nagyon sok minden fakad az Eucharisztiában jelen lévő Jézus Krisztusból: béke, öröm, jóság, türelem, hűség – a Szentlélek gyümölcsei.

– Mikor szentelik püspökké, és kik lesznek a szentelők?

Szeptember 2-án 10 órakor lesz a szentelés Budapesten, a Szent István-bazilikában.

Erdő Péter bíboros atya szentel, és két társszentelőt kértem meg: Varga László kaposvári megyéspüspököt, illetve Michael Wallace Banach nuncius urat.

– Hogyan készül erre az ünnepi alkalomra?

– Sok idő eltelik még addig, több nyári táborban jelen leszek, a lisszaboni ifjúsági találkozón is szeretnék részt venni. Be kell még szereznem a szentelési eszközöket, kiküldenem a meghívókat, lelkileg pedig ötnapos lelkigyakorlattal készülök augusztusban.

– S milyen most az Úrral való kapcsolata?

– Jó, nagyon jó. Igyekszem sokat imádkozni nemzetünkért, a békéért, Egyházunkét. Alapvetően béke van bennem, ami jó jel. 

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július  9-i számában jelent meg.