Az őszinteséget állítsuk munkánk középpontjába! – Marton Zsolt püspök a családok világtalálkozójáról

– Ezzel a találkozóval világszerte véget ért az Amoris laetitia-családév. Milyen események és hatások kapcsolódnak ehhez az esztendőhöz a magyar egyházban?

– Elődömtől, Bíró László nyugalmazott katonai ordináriustól 2020 őszén vettem át az MKPK Családügyi Bizottságának vezetését. Ekkorra a koronavírus-járvány elérte Magyarországot is, így 2021 végéig élő események nem is nagyon voltak. Erdő Péter bíboros úrral ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy szimbolikusan országosan megnyissuk az Amoris laetita-családévet. Erre tavaly tavasszal, Szent József ünnepéhez kapcsolódóan került sor Budapesten, a józsefvárosi Szent József-plébániatemplomban. A pandémia miatti szigorú lezárások okán talán, ha tízen lehettek ott a templomban, a többiek csak online tudtak bekapcsolódni az ünnepi szentmisébe. Egyházmegyei szinten is megnyitották az esztendőt, így például a püspöki konferencia elnöke, Veres András megyéspüspök is Győrben. A lehetőségekhez mérten egyházmegyei kezdeményezések is voltak. A járványidőszak alatt online találkozót tartottunk a családreferensekkel, így ismerkedtem meg velük. Azokon a helyeken, ahol aktív családpasztoráció zajlik, ebben a merőben új helyzetben is jobban megtalálták a programlehetőségeket, és az egyházmegyék módot kerítettek arra, hogy bekapcsolódhassanak a családnak szentelt évbe.

Idén januárban aztán Vácott végre összegyűlhettünk, személyesen találkozhattunk a családreferensekkel, majd a családpasztoráció iránt kiemelten érdeklődő atyáknak tartottunk lelkinapot a püspöki konferencia irodaházában. Összekapcsoltuk az Amoris laetitia-családévet a korábbi, részben párhuzamosan futó Szent József-évvel. Előadás hangzott el a Pécsi Egyházmegye kiváló kezdeményezéséről, a férfikörökről. Egy, az Esztergom-Budapesti Egyházmegyéhez tartozó atya, aki maga is érintett az örökbefogadás szempontjából, az adoptálásról és a nevelőszülőségről tett tanúbizonyságot. Emellett életvédelmi témákról is szó esett.

A hagyományos máriabesnyői családkongresszus kétszer is elmaradt, de idén tavasszal már megrendeztük. Ez korábban a Szent József-évre esett volna, és döntően az apaság, illetve a Patris corde (Apai szívvel) kezdetű apostoli levél lett volna a témája, de a családévben már inkább a Szentatya Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítására és a család egészére fordítottuk a tekintetünket. Kiemelt figyelmet kapott a férfinevelés is, de kitértünk a genderkérdés nagy kihívásaira, és különböző fakultációk voltak a gyermeknevelés témájában, például arról, hogy a digitális felületeken megjelenő pornográf tartalmaktól miként tudjuk megvédeni a fiatalokat. Bíró püspök atya a korábbi milánói családtalálkozó témáját fölelevenítve az ünnepről és a munkáról tartott előadást. Nagy öröm volt számomra, hogy a családok jelenlétében találkozhattam vele, és valamifajta lelki átadás-átvétel valósulhatott meg közöttünk a családpasztoráció terén.

Az Amoris laetitia-családév sajátos ajándéka, hogy az Európai Katolikus Családegyesületek Szövetsége (FAFCE) strasbourgi közgyűlésén ősszel részt vettem egy kisebb küldöttséggel, melynek tagjait meghívtuk Magyarországra. Idén tavasszal Vácott volt a FAFCE konferenciája, így az európai társszervezeteknek lehetőségük nyílt arra, hogy némileg megismerjék a magyar családpasztorációt.

A családév csúcspontja azonban kétségtelenül a családok mostani római világtalálkozója volt. Számomra azért is különleges ez az alkalom, mivel először vettem részt ilyen eseményen családreferensi minőségben. A kongresszus egyébként is újszerű volt stílusában, struktúrájában egyaránt.

– Hogy tetszett az új megközelítés, például az, hogy ezúttal az előadók között is a családok voltak többségben?

– Nagyon életszerű volt. Már a nyitófesztivál is egy jó családi rendezvény benyomását keltette, a gyerekek ott szaladgáltak a színpadon a pápa körül. Úgy vélem, fontos a családpasztoráció tudományos feldolgozása, de ez egy találkozó, ahol meg kell jeleníteni, hogy a család nem elméleti valóság. A gyermekekkel érkező családok mellett természetesen papok is részt vettek az eseményen. A szívemnek kedves volt, hogy tanúságtételek hangzottak el, melyekből ki-ki példát és erőt meríthet a saját életéhez. Azt láttam, hogy tulajdonképpen mi is hasonló módon végezzük a családpasztorációt, mint mások, vagyis egyfajta megerősítést kaptunk, hogy jó úton járunk a munkánkban. Jó volt látni, hogy más országokban is szépen működnek a nálunk is virágzó lelkiségi mozgalmak, mint például a Chemin Neuf, a Fokoláre, az Équipes Notre-Dame (END) katolikus házastársi mozgalom, vagy a MÉCS családközösség, amely éppen Magyarországról jutott el a Fülöp-szigeteki Manilába.

A nyitófesztiválon öt család tett tanúságot. Nagyon tetszett, hogy már itt előkerültek olyan valós problémák, amelyek nálunk is teljesen életszerűek. Itthon is előfordul például, hogy a gyermekek meg vannak keresztelve, de a szülők csak most kötnek majd szentségi házasságot a gyerekek hatására vagy azért, mert találtak egy olyan befogadó közösséget, amely így is elfogadta őket. Nálunk is kihívást jelent, hogy egyes zárt közösségekbe egyáltalán nem egyszerű kívülállóként belépni. Egy házaspár a férj hűtlenségéről és a feleség fájdalmáról, majd megbocsátásáról tett tanúságot. Szó esett arról a teljesen valós élethelyzetről is, amikor szülők elveszítik a halálos betegségben szenvedő gyermeküket, vagy életüket adják a gyermekükért, akár olyan fájdalmasan szépen, mint a tíz évvel ezelőtt elhunyt Chiara Corbella, aki magzata megmentése érdekében várandóssa alatt nem vállalta a kemoterápiát. Egy ismert diplomatának, Luca Attanasiónak, Olaszország tavaly megölt kongói nagykövetének özvegye, aki muszlim vallású, arról beszélt, hogy a vallási különbségek dacára milyen csodálatos családi életet éltek. Egy ukrán menekülteket befogadó olasz nagycsalád is valódi, életszagú történetet hozott a VI. Pál terembe. Az fogott meg igazán, hogy nem a kesergésről szóltak ezek a megnyilatkozások, hanem őszintén feltárták az igazságot, és azt is, hogy Isten milyen vigaszt, szeretetet és megbocsátást ad. A tanúságtételekhez kapcsolódva Ferenc pápa azt hangsúlyozta, hogy

mindig az élet valóságából kell kiindulni, és az Egyháznak az irgalmas szamaritánus szerepét kell vállalnia, hiszen Isten stílusa a közelség, a gyöngédség, az együttérzés.

Ilyen közeli volt ez az esemény, akár a Szentatyával találkoztunk, akár egymással.

– A világtalálkozón egy kis magyar küldöttség is jelen volt. Milyen tapasztalatokkal térnek vissza az otthoni családpasztorációs munkához?

– Az idei a találkozó szűkebb körű volt, mint a korábbiak, a koronavírus-járvány miatt is, meg azért is, mert a pápa azt szerette volna, hogy „sok Róma legyen a világban”: minden egyházmegye helyet adjon a világtalálkozónak, és az idei év kiemelt eseménye legyen a világeseménybe való bekapcsolódás. A legtöbb helyen ez így is történt. A Veszprémi Főegyházmegye például egész hetes programot dolgozott ki, emellett a püspöki konferencia döntése értelmében országszerte levetítették a Váratlan élet című filmet, amely egy abortuszklinika vezetőjének életpártivá válásáról szól az élet védelme, az élet kultúrája melletti tanúságtételként.

Magyar részről egy kis létszámú delegáció utazott a Vatikánba, nem egy busznyi küldöttség, mint tíz évvel ezelőtt Milánóba, vagy húsz-egynéhány ember, mint legutóbb 2018-ban Dublinba. Nem jöhetett mindenki, akit szívem szerint meghívtam volna. A magyar Egyház színeiben négy házaspárral vettünk rész a találkozón. Közülük az egyik az országos családpasztorációs munkámat segíti, kettő a MÉCS családközösséget és a Fokoláre közösséget képviselte, a Nyíregyházi Egyházmegye családreferens házaspárja – egy pap és a felesége – pedig a Görögkatolikus Egyházat. Velünk volt továbbá az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója, Fábry Kornél atya és a Magyar Kurír tudósítója. Így is bővítettük kicsit a Vatikán által javasolt létszámot, eredetileg ugyanis egy püspökből, egy papból és három házaspárból álló küldöttséget vártak minden országból. Úgy tapasztaltam, hogy a találkozó ideje valóságos kis családdá kezdtünk formálódni.  

Fontos üzenet számunkra, hogy

a család valóságáról őszintén kell beszélni, ezt szolgálják az egyházmegyei és a helyi családcsoportok. Munka, ünnep, kihívások, próbatételek, gyász, fájdalmak és örömök – ezt így, komplexen merjék felvállalni, az őszinteség álljon egy-egy csoport munkájának középpontjában, gyógyító, segítő, fölemelő, örömteli alkalmaink legyenek.

Nem valamiféle protokollt kell megvalósítanunk, hogy csak az örömökről és a jó dolgokról essen szó. Természetesen ezek is lényegesek, hiszen megerősítik az embert. De ha szeretetteljes és diszkrét a légkör, akkor megnyílnak a résztvevők, és a család- vagy házascsoportban őszintén beszélhetünk a nehézségekről is.

A római találkozón példát láthattuk arra, hogy érdemes elmondani, mi az, ami megvalósult, és mi az, ami még kihívást jelent. Egy egyházmegyei családpasztorációs találkozón is jó, ha elhangzik, hogy az egyik egyházközségben valami így működik, a másikban meg amúgy.  A minták lelkesíthetnek másokat, erőt adhatnak ahhoz, hogy ők is megtalálják a maguk útját, ráadásul így azt is tudják, hogy van kihez segítségért fordulni. A Rómában megtapasztaltak megerősítettek bennünket abban is, hogy a találkozóink valódi találkozások legyenek. A családkongresszusunkon idén újdonság volt, hogy a résztvevőknek segítségképpen gyermekfelügyeletet biztosítottunk. Nagyon komoly, színvonalas előadások és tanúságtételek hangzottak el korábban is, de egy ilyen esemény attól szól igazán a családról, ha nemcsak a szülők, hanem az egész család részt vesz rajtuk. Itt, Rómában is nagyon szépen megoldották ezt. Ez a pár nap arra is rávilágított, hogy a programok között a szünet is fontos, mert ilyenkor történnek meg a tényleges találkozások. Mi is szerveztünk egy külön összejövetelt azokkal a püspökökkel, akik hozzám hasonlóan a Fokoláre lelkiséghez kötődnek.

– Családi szeretet: hivatás és az életszentség útja – ez volt a világtalálkozó témája. Miként tud segíteni a magyar családok szentebbé válásában ez az esemény? Hogyan lehet feldolgozni ezt a témát a későbbiekben?

– A sok, kincset érő gondolat között az is elhangzott, hogy a családnak mint az Egyház legfontosabb sejtjének élete is ritualizálható. A bevezető előadásban rámutattak, hogy nem két élete van a családnak: a templomi meg az otthoni, hanem kettő egy. Az Istennel való ünnepélyes, szentségi találkozás természetesen kiemelt szerepet tölt be a család életében, de az Úristen jelen van az otthonunkban is. Ezért jó, ha egyfajta szeretetteljes rítusa van az otthoni hétköznapi és szabadidős tevékenységeknek is.  A közös kirándulás éppúgy, mint az imádságnak. Istent így lehet tudatosan, természetesen, örömtelien és nem feszélyezetten bevinni a családba mint kis egyházba.

Lényeges üzenet volt az is, hogy a papok és a család együtt haladnak az úton, kiegészítik egymást. Kölcsönösen nagy szükségük van egymásra ahhoz, hogy nyilván nem tökéletes, de szeretetteli családok élhessenek a társadalmakban.

A papság és a család nem két külön világ, hanem kétfajta életállapot, amelyek, ha összetalálkoznak, óriási áldást jelentenek egymás számára. Ugyanígy fontosnak találom a különböző generációk közötti szoros kapcsolatot: igenis vegyük komolyan azt, ami Rómában is elhangzott, hogy milyen nagy kincset jelenek a nagyszülők.

Merjünk támaszkodni a bölcsességükre, amíg még köztünk vannak, és gondoljunk arra, hogy akik most szülők, idővel nagyszülők lesznek, akik most gyerekek, majd szülőkké, nagyszülőkké válnak. Vonjuk be a nagyszülőket is a családba, mert minél tágabb körű a család, annál több áldás és öröm fakad belőle.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Lambert Attila; Bókay László

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 3-i számában jelent meg.