Az Úr vezeti az egyházat – egy éve választották meg Ferenc pápát

Milyen érzésekkel fogadta Benedek pápa lemondásának hírét és várta tavaly ilyenkor a konklávé eredményét?

Amikor XVI. Benedek lemondott, éppen a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen voltam egy jogi konferencián, ahol De Paolis bíboros volt a meghívott vendég. Ott közölték telefonon, hogy lemondott a pápa és menjek vissza, hogy követhessem a híreket. Nagy meglepetést okozott mindenkinek, de tudjuk: a hit, az egyház iránti szeretet, az alázat gesztusa volt. Benedek pápával kétszer találkoztam személyesen nunciusként, és ő volt az, aki Magyarországra küldött. Mindig nagy hatást tett rám embersége, kedvessége, atyai tekintete. Hitbéli, teológiai tanítása biztos pont az egyház számára. Ugyanakkor jól érzéklehető az alázatossága: már a lemondásakor mondott beszédében engedelmességéről és tiszteletéről biztosította az új pápát. Tükröződött ebben belső szabadsága, hogy számára valóban Krisztus az egyház feje és központja, nem pedig a saját személye.

Az egyház életében a konklávé mindig különleges idő. Nem külsődleges, politikai szempontból fontos, hanem azért, mert az Úr különleges jelenlétének ideje. Jelentősen más konklávé volt Benedek pápa lemondása miatt is. Nem voltak konkrét várakozások bennem, hiszen ahogyan a mondás is szól: aki pápaként megy be a konklávéra, az bíborosként jön ki. Bergoglio neve természetesen ismert volt ebben a környezetben, de nem a legesélyesebbek között tartották számon. Amikor Tauran bíboros kijött és elkezdte mondani az ismert mondatot: Annuntio vobis gaudium magnum: habemus papam… Jorge Bergoglio, akkor nagy öröm lett úrrá mindenkin. Van pápánk, a bíborosok két nap alatt döntésre jutottak. A következő fél óra sokatmondó volt: ahogyan az új pápa megjelent, ahogyan üdvözölte az embereket, ahogyan Róma püspökeként mutatkozott be, aki Róma és a világ egyházával együtt akar járni az úton, amelyet az Úr mutat nekünk. Újfajta légkört teremtett. A konklávé eleve imádságos légkörben zajlik, az egyház hagyománya szerint is. És akkor a pápa azt mondta: maradjunk egy percig csendben és imádkozzatok értem. Nagy hatást gyakorolt rám, és azt hiszem, mindenkire az a teljes csend, ami betöltötte a Szent Péter teret az öröm pillanatában. Érzékelhető volt az Úr jelenléte.

XVI. Benedek pápa lemondása megrendítette a katolikus világot. Az idő múlásával pedig azt látjuk, milyen szép kapcsolat, együttműködés, kapcsolat van Benedek pápa és Ferenc pápa között. Mit gondol erről?

Nagy tanítás a két pápa jelenléte. Egyszer amikor Ferenc pápának feltették a kérdést, hogy milyen kapcsolatban van Benedek pápával, azt válaszolta: olyan mint egy nagyszülő a családban, hordozza a hagyományt, és bölcsességet is hordoz, a szeretet frissességét hozza el. Nem zavaró, hanem gazdagító jelenlét az övé. Nagyon szép ez a példa számunkra, miközben új dolog is, hiszen az utóbbi évszázadokban nem volt ilyen. A történelem során is csak egészen más kontextusban, konfliktushelyzetben fordult elő, hogy két pápa volt egyszerre. Kettőjük között most nagy egyetértés van, annyira, hogy Ferenc az első enciklikájában felhasználta, amit Benedek már elkezdett.

Ferenc pápa nagy hatással van az emberekre, nem csak a katolikusokra, nem is csak a keresztényekre. Mi a különleges abban, ahogyan és amiről beszél? Mi az a titok, amiért az egész világ odafigyel a szavára?

Személyes tapasztalatából fakad a titka: ő mindig is pásztor volt, aki a nép között élt, villamossal járt, kapcsolatban volt az emberekkel, közel állt gondjaikhoz, ismerte reakcióikat. Nem egy szerepet ölt magára, hanem valóban ilyen. Közben pedig a jezsuitáknál nevelkedett, olyan képzésben volt része, amely nagy komolyságot és lelki odaadást igényel. És ezzel párhuzamosan emberi közelségben maradt: valóban a világ plébánosa. Nem oktatni akar, hanem beszélni az emberekhez, átadni egy pozitív üzenetet. Az irgalmasság üzenetét közvetíti, az egyházat frontkórházhoz hasonlítja, ahol cselekedni, bátorítani kell, reményt adni az embereknek, nem pedig ítélkezni, vizsgáztatni. A szívhez szól. És arra hív, hogy legyünk jelen mindig, hiszen a frontkórházban nem lehet megpihenni. Mindig készségesnek, figyelmesnek kell lenni. Erről mutat példát ő maga is, amikor az általános kihallgatás alkalmával több mint egy órát tölt azzal, hogy megálljon az emberek mellett és üdvözölje őket. Magához hívja a gyermekeket, közel áll mindenkihez, emberi közelségben, és ez jól érzékelhető. Fantasztikus!

Ferenc pápa arra buzdítja a keresztényeket, hogy induljanak el a létezés peremvidékei felé. Mit jelent ez számunkra?

A nagyböjt napjaiban Jézusnak azokat a mondatait olvassuk, amelyekkel arra hív, hogy vegyük fel keresztünket és kövessük őt. Ez a radikalizmus tehát alapvető fontosságú, bele van írva az egyház DNS-ébe. És amint látjuk, mindenki a maga módján éli meg. A pápa folyamatosan újra és újra ezt a példát állítja a keresztény ember elé. Személyesen is érint ez az üzenet. Volt egy olyan pillanat az életemben, amikor hívást éreztem, hogy hagyjam el a diplomáciát és misszióba menjek: tizenkét évet töltöttem Afrikában. Ott közvetlenebbül megéli az ember Krisztusnak ezt az üzenetét: menjetek, ne zárkózzatok be, hirdessétek az evangéliumot! Ha az első apostolok nem indultak volna el a Szentföldről, nem érkeztek volna el Rómába és onnan nem mentek volna szerte Európába, Magyarországra is, akkor nem lenne az egyház sem. Ha nincs meg bennünk ez a misszionárius lelkesedés, akkor nem értünk valamit. Be akarjuk zárni azt a hatalmas szeretetet, amelyet az Atya táplál a világ iránt, holott meg kell újítani, ki kell tárni mások elé. A pápa ezt tanítja nekünk.

Az egyház mindig missziós egyház volt, Ferenc pápa idején ez különös hangsúlyt kap. Mit jelent a mai, rendkívül összetett világban misszionáriusnak lenni?

Egy másik világba, egy másik kultúrába menni áldozatot jelent, amit csak az Úr támogatásával lehet megtenni nap mint nap. Hamvazószerdán azt mondta a pápa, hogy őrizzük meg mindig élő módon az evangélium hívását. Ne szokjunk hozzá, hogy a világ ideálokat mutat nekünk, megmondja, hogyan éljünk, és ezt meglehetősen nagy könnyedséggel kezeljük. Az egyháznak megvan a prófétai küldetése, ajándéka, hogy mindig ellenőrizze: ezek az értékek összhangban vannak-e az evangéliummal. Hozzászokunk bizonyos cselekvési módokhoz. Hozzászokunk, hogy a bankok úgy működnek, ahogy…, és akkor jön a pápa és azt mondja, hogy ez a bankrendszer szemben áll az emberséggel. Misszionáriusnak lenni a világunkban azt jelenti: megőrizni ezt a képességet, hogy fény legyünk. Fontos, hogy tudjunk önkéntes feladatokat vállalni, tudjunk készségesnek lenni az iránt, aki a segítségünket kéri. Tudjunk olyanok lenni, mint az irgalmas szamaritánus, aki képes volt megállni és adni az idejéből. Nem azon gondolkodott, hogy pénzt, időt veszteget. Mi sokszor ilyenek vagyunk. Emlékszem, amikor Afrikából hazatértem, az első nap sokkhatásként ért a változás. Ott természetes volt az emberek közelében lenni, itt pedig nagy jövés-menés, rohanás volt. Az ember könnyen elveszíti a lelki békéjét olyan dolgok miatt, amelyek nem fontosak. A pápa segít megérteni, milyen a keresztény ember, akivé válni akarunk.

Ferenc pápa mindennap szól az emberekhez Isten szaván elmélkedve, prédikációival, és megírta apostoli buzdítását is.

Isten szava gazdagság. A pápának megvan az a képessége, hogy nagyon közvetlen módon tudja megragadni, és közvetíteni tudja Isten szavát. Valóban lelkiatya, aki vezet, felhívja a figyelmet a veszélyekre.

Nagyon szép az apostoli buzdításának már a címe is: Az evangélium öröme. Volt olyan időszak az egyházban, amikor inkább óvatosak voltunk, a botrányok miatt meglehetősen magunkba fordultunk. A pápa most bátorságra ösztönöz. Azt mondja, hogy el kell ismerni a hibákat, változni kell, meg kell térni, de különleges kincs van a kezünkben. Fontos, hogy lelkesedéssel és örömmel hirdessük az evangéliumot. Nagyon megragadott, amikor azt mondja, hogy ez a világ olykor az értékek sivatagának látszik – legyünk benne amfora-emberek, akiknek van tartaléka, akik képesek inni adni másoknak.

Már egy év telt el Ferenc pápa megválasztása óta. Alkalom ez számunkra, hogy köszönetet mondjunk az Úrnak, imádkozzunk és folytassuk az utunkat. Azt mondják: az Úr olyan pápákat küld az egyháznak, akiknek a karizmájára az adott időben szükség van. Ferenc pápa megválasztása után az egyik bíboros elmondta, milyen különleges lelki élményben volt részük: másfél nap alatt mindannyian egyetértésre, egységre jutottak, és érezték a fényt, érezték az erőt, amely a döntéshez vezetett. Igen, az Úr vezeti az egyházat.

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír