Böjte Csaba Szíriából hazatérve: Szerencsétlen emberek nappalijában vívják a harmadik világháborút

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Egy éve Irakban, tavaly novemberben Egyiptomban voltak hasonló úton a Duna Televízió forgatócsoportjával kiegészülve. Mi volt ennek a szíriai látogatásnak a célja?

– Ahogy Julianus barát annak idején elment, és megkereste a vér szerinti rokonokat, úgy indultunk el mi is, és ha nem is vér szerinti rokonokat, de hitbeli rokonainkat kerestük meg, akik ugyanazt a Jézus Krisztust hiszik és szeretik, mint mi. Ez alkalommal az antióchiai pátriárkának voltunk a vendégei. Öt nagy keresztény patriarkátus van, Szent Péter és Szent Pál alapításai, az ő szempontjuk alapján az első a jeruzsálemi, majd az antióchiai, a konstantinápolyi, az alexandriai és a római következnek. A keresztény egyházak hosszú évszázadokig békében, testvéri egységben éltek, az első ezredfordulón azonban sajnos ez megfordult és egymást ki is közösítették. Közel ezer év után VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka pont Damaszkuszban, Szent Pál megtérésének a helyén – ahol egy nagyon szép ferences templom épült –, írták alá, hogy békében és jó testvérekként fogják folytatni az életüket.

A magyar vendégek Aleppóban részt vettek II. Ignác Efrém szír ortodox pátriárkával és az ország valamennyi keresztény felekezetének képviselőivel együtt a város öt éve elrabolt két szír ortodox püspökéért tartott imádságon

A keleti keresztényeket testvéreinknek tekintjük, ezért éreztem úgy, fontos, hogy szenvedéseik órájában meglátogassam őket. Ha valaki egy beteget meglátogat, tisztában van vele, hogy nem orvos, nem tudja meggyógyítani, de a részvétet kinyilvánítani is nagyon lényeges. Éreztem, hogy ők ezt a látogatást nagyon sokra tartották, erőt adtunk nekik.

– Hogyan élnek most ott a keresztények, a sokszor rommá lőtt városokban?

– Az a szörnyű, hogy mindent meg lehet szokni, és már hét éve folyik náluk a háború. Damaszkusz utcáin is ott ültek a kávézókban, az iskolák nyitva vannak. Annak ellenére, hogy rengeteg pont van, ahol az embert ellenőrzik, egy nagyon normális országban – barátságos emberek között – jártunk, ahol jól éreztem magam. A damaszkuszi kapun besétálni, az apostolok nyomába lépni nagyon nagy élmény, és ez a hatezer éves kultúra nagyon érezhető mindenütt.

Malulai rombolás

Jártunk Malulában, amely egy keresztény szentély Damaszkusztól 45 kilométerre, Máriapócshoz hasonlít leginkább. A településen olyan kegyhely is van, amelyben Tamás apostol is járt. Nyugati arámiul beszélnek, ami olyan közel áll Jézus Krisztus nyelvjárásához, hogy ha most gyermekként futna egyet a főtéren, tudna beszélgetni az emberekkel. Ezt a várost is bevették az Iszlám Állam harcosai. Mintegy tíz éve kezdődött azzal, hogy egy idegen országból muszlim lelkipásztorok felkeresték az ottani legszegényebb réteget, felszerelték őket mobillal, motorbiciklivel – emlékezett vissza a helybeli plébános. Mindenki azt hitte, ez pasztoráció, kizárólag vallási céllal történik. Aztán kiderült, hogy valójában fegyverekkel is felszerelték az embereket. Amikor pedig megkapták a jelet, akkor mindent elfoglaltak a lázadók. Jöttek a zsoldosok, a helybeli muszlim férfiak pedig mutatták, hogy hol laknak a keresztények, s ha éppen otthon találtak valakit, ki is végezték. Voltunk is egy családnál, amelynek három férfi tagját ölték meg; kézigránátot is dobtak a lakásukba – az egyik nőnek, aki elbújt, a karját tönkretette a pokolgép.

Döbbenetes ilyen helyeken járni. Ferenc pápa világosan ki is mondta, hogy a harmadik világháború elkezdődött. Hogy miért éppen szerencsétlen embereknek a nappalijában, erre nem merek, nem is tudok válaszolni, s azt sem tudom, Isten előtt a bűnösök erre milyen választ fognak adni.

Homsz

A kormányerők próbálták Malulát megtisztítani a felkelőktől. Több mint kétszáz katona vesztette életét azért, hogy felszabadítsák e szentélyt. Nekünk, keresztényeknek tudnunk kell, hogy a mostani szíriai rendszert mindenki egyhangúlag dicséri. A ferences atyák Damaszkuszban elmondták, hogy a háború előtt és a háború alatt sem fizettek víz- és villanyszámlát, mert ezt a kormány átvállalta. Iskolát nyithatnak. Szíriában az egészségügyi ellátás több mint harminc százaléka keresztények felügyelete alatt van. Nekünk nagyon nagy szeretettel oda kell állnunk ezek mellé az emberek mellé, akik úgy gondolják, ha ez a mostani rendszer megbukik, akkor a keresztényeknek nincs tovább életük, jövőjük abban az országban.

Azok, akikkel beszéltünk, úgy vélik, egy hónap alatt a felkelők minden állását fel tudják számolni, s utána béke lehet. Hogy a nagyhatalmak ehhez mit szólnak, azt azonban nem tudjuk. Mindenki tisztában van vele, hogy nem ott, helyben dőlnek el a dolgok, hanem nagyon gazdag emberek irodájában, akik dönthetnek bárhogy. Imádkozzunk, hogy a szeretet győzedelmeskedjen az ő szívükben is, az ő íróasztaluknál is!

– Ha ennyire képlékeny a béke lehetősége, tudnak bízni a jövőben a szíriai keresztények?

– Damaszkusz központjától nem messze még a napokban is voltak csaták, és ennek ellenére, hét esztendő keserű levese után is ezek az emberek még mindig reménykednek. Amikor kérdezték tőlem, mit hoznék haza szuvenírként, azt feleltem: az ottani emberek béketűrését, optimizmusát, reményét. A hétévnyi háború után sajnos nincs olyan plébánia, amelyiknek ne lenne vértanúja, ezt a ferences atyák hiteles elbeszéléséből tudom. Homsz városában, amelynek a hetven százaléka szét van lőve, a görögkatolikusoknak közel ezer vértanújuk van.

Frans van der Lugt sírjánál

A jezsuiták közül egy Ferenc nevű idős szerzetes atyát öltek meg ott 2014-ben. Frans van der Lugt negyven évvel ezelőtt érkezett Szíriába Hollandiából, és széles körű tevékenységet folytatott maga körül: nemcsak plébániát vezetett, hanem farmot is létesített, „párbeszédházat” működtetett. Amikor jött a háború, és rengetegen elmenekültek, ő Homszban maradt. „Mostanáig is a muszlimokkal éltem együtt, imádkoztam” – mondta. A harcosok betörtek a kolostorba, és magukkal akarták vinni, ő pedig jól tudta, hogy kivégezni viszik, de mivel inkább a templomban akart meghalni, nem ment velük. Ott helyben le is lőtték. Csodálatos módon a halála után két nappal felszabadult a város, az idős jezsuita temetésén pedig helybeli muszlimok és keresztények együtt sírtak.

– Ha jól értem az elbeszéléséből, akkor azért nem egyöntetűen ellenséges a muszlimok és a keresztények viszonya.

– A külső hatalmak, bizonyos muszlim csoportokhoz tartozók izgatták fel a híveket, ahogy Malulában, másutt is. A helyiek, akikkel beszéltünk, azt mondták, hogy a keresztények és a muszlimok között együttélés van, de nincs párbeszéd. Az is kiderült, hogy a különböző muszlim felekezetek között még kevesebb a dialógus. A mostani konfliktus nem keresztény–muszlim, hanem muszlim–muszlim konfliktus. Ahmad Badreddin Hasszun szíriai főmufti, aki egy búcsúi szentmise prédikációjának is beillő beszédet tartott ottlétünk alatt, nagyon jól tudja, hogy nemcsak az ottani keresztények tűnhetnek el a háború miatt, hanem az ő felekezetük is adott esetben.

Ahmad Badreddin Hasszun szíriai főmuftival

– Erőt ad az ottani keresztényeknek, hogy az apostolok lába nyomában járnak, ősi gyökerekkel rendelkeznek?

– Többször is elmondták, hogy nemcsak magukért akarnak kitartani ezen az ősi földön, hanem értünk is. Mostanáig az Anyaegyház fogalmát nem éreztem át. Amikor azonban az egyik székesegyházban részt vettünk egy Szent György-búcsún, és Szabolcs atyával együtt miséztünk az ottani görögkatolikus papokkal, hasonlót éreztem, mint mikor Magyarországra megyek, s azt mondom: anyaország. A damaszkuszi ferenceseknél járva az egyik atya megmutatta Szent Pál megtérésének a helyét, az akkori római kori utat, amit kiástak. Ahogy a pálforduló helyén lévő kis kápolnában imádkoztunk, megfogva egymás kezét, az az érzésem volt: hazajöttünk az Anyaegyházba.

Mario Zenari szíriai nunciussal

– Arról már beszélt, hogy mit tudnak adni a szíriai keresztények nekünk, de mi mit adhatunk nekik?

– Magyarországról nagyon sokan segítettek már az ottani keresztényeknek, például Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita is vitt támogatást Szíriába. Ha a Duna tévés film elkészül, szeretnénk egy gyűjtést szervezni az újjáépítéshez, mert úgy gondoljuk, hogy ha ezek az emberek újjá tudják építeni otthonaikat, akkor van esély, hogy a reménytelenség ellenére is otthon maradjanak. Nagyon szeretnénk legalább tíz-tizenöt fiatalt Magyarországról kivinni, hogy kétkezi munkát végezzenek, lapátoljanak. A repülőjegy árából biztos lehetne bérelni gépeket, amelyek hamarabb elvégeznék a munkát, de nekünk fontos lenne, hogy így is melléjük állunk. A beteg gyógyulásához az a csokor virág, amit viszünk, édeskevés, de mégis megvan az értelme.

Jean Arbach homszi görögkatolikus pátriárka elvitt minket egy olyan helyre, ahol két kilométeres körzetben csak romok voltak. Amikor Homszot visszafoglalták, tél volt, a visszatért emberek eltüzeltek mindent, ami éghető volt, de a betontörmelék, vasdarabok, harci kocsik maradványai megmaradtak. Egy helyt azonban el volt seperve az út. Felnéztem, és láttam, hogy ruhák száradnak a harmadik emeleten. Mondta is a püspök, hogy már vannak családok, akik visszaköltöztek, többet közülük fel is kerestünk. Elcsodálkozva láttuk, hogy nemcsak a romokat takarították el, de szépen kimeszelték a falakat, és egészen lakható kis otthonok jöttek így létre. Az első lakásban, ahová bementem, csak a belső szoba volt rendbe rakva, abban lehetett lakni; a nappalinak, amely elölről nyílt, nem volt fala. Egy asztalon gőzölgött a kávé, s én megvettem életem legdrágább kávéját, hiszen ami pénz csak a zsebemben volt, azt mind odaadtam. Mert az a kávé nemcsak koffeint tartalmazott, hanem nagy-nagy adag reményt is.

Fotó: Lambert Attila; Marossy Géza, Böjte Csaba OFM, Hölvényi György és Sajgó Szabolcs SJ Facebook-oldal

Agonás Szonja/Magyar Kurír