Boldogok, akik sírnak

Egy pszichológus a napokban azokról a gyermekekről mesélt, akiket a szülést követően a kórházban hagynak, s több hónap után sem tudnak szülőknél vagy nevelőszülőknél elhelyezni. A legfájdalmasabb tapasztalat az, amikor már fel sem sírnak: amikor „kórtermeikben” a csend és a hallgatás válik uralkodóvá. Ez azt jelzi, hogy a gyermekek megtanulták: hiába sírnak, „kiáltanak”, nincs, aki válaszolna igényeikre. Nincs, mert nem tartoznak senkihez; azoknak pedig, akikre rábízták őket, a leterheltség miatt alig van idejük foglalkozni velük. Ez a hallgatás egy drámai és hosszan tartó, az egész életet meghatározó sebzettség első jele lehet.

Bartimeus, a vak ember, akit a vasárnap evangéliuma elénk állít, sok nehézség, nélkülözés és fájdalom ellenére még képes felkiáltani. Ez életmentő számára. Akkor sem mond le róla, amikor „jólneveltségre” hivatkozva csendre intik őt. A szabadító, a gyógyító, Dávid Fia után vágyakozik. Még képes kiáltani. Még remél. Még hiszi, hogy lesz, aki válaszol igényeire. Boldogok, akik hisznek.

Boldogok, akik sírnak, akik még fel tudnak kiáltani. Mert a reménytelenség és az Istentől való elszigetelődés egyik legsötétebb pontja az, amikor az ember már értelmét sem látja, hogy ostromolja az eget, hogy felkiáltson.

Elsőre talán távol áll tőlünk ez a gondolat. Nem a mi tapasztalatunk. Ha így van, azért önmagában hálát lehet adni. De sokan vádolják magukat, amiért neheztelnek Istenre, küzdelem van bennük, perlekednek vele. Istennel jó békében és harmóniában élni. De a valóságban ez nem mindig osztályrészünk. A tragédia mégsem ott kezdődik, amikor a tehetetlenség, az elveszettség, a neheztelés, az értetlenkedés vagy a fájdalom kiáltása szakad ki belőlünk. A baj az, ha már semmilyen szó, sírás vagy kiáltás nem születik meg bennünk. A vágy szintjén sem…

Bartimeus kiáltása a hit szava. Ő nincs elveszve, tudja, mit akar: „hogy lássak”. A Szentírás a hit és a látás között mélységes kapcsolatot ír le. A látás a hit szimbólumaként jelenik meg. Érdekes, hogy ebben a történetben a nem látó ember hittel szól, ezért testi látást kap. A testi látást elnyerve pedig hite megerősödik, így követi Jézust az úton.

A hitről sokszor úgy gondolkodunk, mint kívülről kapott ajándékról, amely vagy van, vagy nincs. Máskor érezzük, hogy ennél dinamikusabb valóság. Tudjuk, hogy tehetünk is érte. Mégis mélyen vágyunk arra, hogy az Úr „bizonyítsa magát”, megerősítve ezzel hitünket. Ez önmagában nem rossz vágyakozás. Bartimeus példája mégis azt mutatja, hogy

sokszor magának a hitnek a cselekedetét kell megtenni, amelyre válaszul Isten „bizonyítja magát”, megerősítve a hitünket.

Szerző: Dobszay Benedek OFM

Magyar Kurír