Bruck Edith a római zsidók elhurcolásának napján: „Éheztessük halálra a bennünk lévő gyűlöletet”

Az AgenSIR olasz katolikus hírügynökség azon a napon készített interjút Bruck Edith írónővel, amelyen több mint ezerkétszáz római zsidó lakos Auschwitzba deportáltálására emlékeznek. 1943. október 16-án történt, 81 év telt el azóta.

– Idén is megtartják a megemlékezést, de 2023. október 7-e után minden megváltozott. Számított erre?

– Nem mondom, hogy számítottam rá, de egyáltalán nem lep meg, mert ez az emberi tragédia vég nélkül zajlik, amióta élek. Soha nem ér véget. A világ egyre kiábrándítóbb. A múlt nem tanított nekünk semmit: ez a probléma. Az antiszemitizmus, a rasszizmus, a diszkrimináció visszatér.

Az egész nagyon kétségbeejtő. Nincs rá szó, már nem tudjuk, mit mondjunk. Elnémultunk.

– Mi értelme van akkor a megemlékezésnek?

– Az emlékezés alapvető fontosságú. 64 éve az emlékezésnek szentelem az életemet. Nemrég jelent meg egy könyvem Az emlékezet gyümölcsei címmel. 1959-től, amióta Olaszországban élek, szüntelenül mesélem a történeteket. A mai napig ezt tettem, és holnap, holnapután is ezt fogom tenni. Folytatni fogom, mert láttam, hogy van eredménye a soha véget nem érő tanúságtételemnek.

Mindig érdemes beszélni. Soha ne maradjatok csendben, mert az emberek, különösen a fiatalok valahogy sok mindent megértenek.

– Az emberek ma nagy félelemmel néznek Izraelre. Aránytalan védekezésről beszélnek. Hogyan fogunk túllépni ezen a nehéz történelmi időszakon?

– Minden gyűlölet úgy fordult vissza, mint egy bumeráng. Azért is, mert palesztinok több generációja úgy nőtt fel, hogy gyűlölet élt bennük. És így a palesztinok és az izraeliek, és következésképpen az egész világon élő zsidók között egyre rosszabb lesz a kapcsolat. Az antiszemitizmus ma is tovább növekszik, a palesztinok és az izraeliek közötti kapcsolat miatt is, akik nem találnak kiutat. Amíg nem tudják létrehozni a „két állam, két népet”, addig folytatódik a játék, hogy ki gyilkol többet. Valamiképpen létre kell hozni egy palesztin államot, mert különben állandósul a kölcsönös mészárlás. Ez hátborzongató. Olyan lett az, mint egy mészárlásjáték.

– És ebben a mészárlásban mindig a civil lakosság az áldozat…

– Az áldozatok mindig a gyerekek, a nők, az ártatlanok. Ennek véget kell vetni. Abba kell hagyni a bombázást. Abba kell hagyni a fegyverkezést, amiből jó üzlet lett, miközben a háború folytatódik, soha nem ér véget. Mindenki fegyverkezik. A halállal játszanak. Mivé lettünk? Kik vagyunk?

Minden élet szent, minden élet egyedi, minden életet meg kell védeni. Én tudom ezt, mert a legkisebb mezei fűszálba is belekapaszkodtam, hogy túléljek.

Tudom, mit jelent az élet. Most azonban teljesen leértékelődött, ahogy a halál is leértékelődött. Az értékek is leértékelődtek. Még a békét is megfosztották a lényegétől. Békéről beszélünk, de hol van a béke?

– Hogyan lehet megszakítani ezt az ördögi kört?

– Az embernek mindenekelőtt önmagával kell békét kötnie. A minap jöttek interjút készíteni velem a szentév kapcsán, és akkor azt mondtam, hogy

a szívem egy szent kapu, mert nem érzek gyűlöletet senki iránt. Úgy jöttem vissza a koncentrációs táborból, hogy nem éreztem gyűlöletet egyetlen ember iránt sem.

– Azt mondta, hogy kétségbeesett tekintettel néz körbe. Mégis folytatja a tanúságtételét. Miért teszi?

– Mert nem hiszem, hogy már nincs remény. Én még a legteljesebb sötétségben is találtam reményt. Egy emberi pillantás is elég. Egy lyukas kesztyű is elég, amit egy német kidobott. Nem igaz, hogy mindig minden koromsötét.

Még akkor is, amikor nem látsz kiutat, még a náci koncentrációs táborokban is elég egy apró gesztus, egy kimondott mondat, hogy reményt adjon, és élni akarást.

Ezekbe az apró dolgokba kell kapaszkodni a félelmetes helyzetekben.

Forrás: AgenSIR

Fotó: Avvenire

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Magyar Kurír