Csak egy a szükséges – Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait

Isten mindenütt velem van

Több száz fiatal várt a sorsára Porto San Giorgióban. Egy kosárból sorban húzták ki a neveket és az országokat. A sorshúzás a kolumbiai Parra Molina Adolfo Enriquének Magyarországot juttatta. Ő a Neokatekumenális út közösségének tagja, a Redemptoris Mater Egyházmegyei Missziós Szeminárium növendéke.  2016-ban érkezett hazánkba. Megtanulta a nyelvünket, elvégezte Egerben a szemináriumot, most pedig pappá szentelik.

„Szinte semmit nem tudtam Magyarországról. Nem volt egyszerű elszakadni otthonról, elhagyni a családomat, és elindulni az ismeretlenbe. Nagy a kontraszt a két ország kultúrája között már akkor is, ha csak azt nézzük, hogy szemben az ezeréves magyar kereszténységgel, a kolumbiai kereszténység ötszáz éves. Készültem a mentalitásbeli különbségre. Az elmondások alapján arra számítottam, hogy ridegebb emberek élnek itt. Ez nem igazolódott be. Már az első találkozáskor sokan megöleltek, viccelődtek velem. Szeretek itt lenni.”

Enrique 2013-ban részt vett a Rio de Janerió-i Ifjúsági Világtalálkozón. Ott érezte először, hogy Isten papnak hívja. Akkor ez még nem hozott változást az életébe. „Egy voltam a középiskolás fiatalok közül, én is barátkoztam, szórakoztam, sportoltam. A Neokatekumenális út közösségében azonban egyre erősödött bennem a hívás. Lassan eljutottam a felismerésre: Isten ezen az úton irányít engem. Azóta érzem Isten hűségét az életemben. Bárhol jártam, Isten velem volt. Örülök, hogy megtapasztalhatom Isten gazdagságát, ezt az élményt szeretném közvetíteni az embereknek. Remélj az Úrban, bátran cselekedj, légy erős! – az Úr biztatásával kezdem a papi életem.”

Enrique egy Egernél kisebb, vidéki városban nőtt fel, Kolumbiában, szép környezetben. A szomszédban lakott a rokonság, nagyszülei, unokatestvérei. Enrique sokat segített a nagyszüleinek. Elkísérte őket a telkükre, ahol állatokat tartottak, gyümölcsfákat gondoztak. Banán, mandarin, édesburgonya termett a kertben. A család erősen kötődött a valláshoz, főként Enrique édesanyja, aki már születésétől kezdve a Neokatekumenális út közösségének tagja volt. „Fontos volt számára, hogy átadja nekünk a hitet. Vitt minket misére, bibliai történeteket mesélt nekünk” – emlékszik vissza a gyerekkorára.

Egy meghatározó élményét is megosztja velünk: „Egy alkalommal kettesével útnak indítottak bennünket, hogy hirdessük az örömhírt. Nem vihettünk magunkkal semmit, sem pénzt, sem ruhát. Egy zsolozsma és egy rózsafüzér volt nálunk. A társam, aki orvos, szintén a közösség tagja. Ketten mentünk egy számunkra idegen városba, Szegedre. Isten gondoskodott rólunk. Nem maradtunk éhen, volt hol aludnunk. Egy parkban kezdtük megszólítani az embereket; szenvedéseikről, nehézségeikről számoltak be. Szép beszélgetéseink voltak. Találkoztunk egy férfival, aki zaklatott lelkiállapotban volt, kiderült, sok nehézséggel kellett megküzdenie. Beszélgettünk Istenről, és ez annyira megérintette, hogy sírva fakadt. Kérdezte, mire van szükségünk, és elvitt minket egy tanodába, ahol kaptunk szállást. Isten gondoskodott rólunk.

Számomra minden egyes nap arról szól, hogy felfedezzem Isten jelenlétét az életemben.”

Szeretném szolgálni az Urat 

Gyarmati Valentin az évfolyamukat dicsérve kezdi a beszélgetést: „A hét szentelendőből négyen együtt kezdtük a szemináriumot. Hasonló utat jártunk be, hasonló helyekről érkeztünk, és mindannyian érettségi után voltunk. Nemcsak az tart össze minket, hogy egy évfolyamba járunk, hanem már a barátság köteléke is. Bármilyen nehézségünk adódik, egymáshoz fordulhatunk, merünk segítséget kérni egymástól. Bízom benne, hogy ez a szeminárium befejezése után is így marad, mert a barátság a papságban nagyon fontos. Összetartozunk, ugyanaz a motivációnk: Krisztus ügyét akarjuk szolgálni az Egyházában.”

Valentint kisgyerek korában a nagymamája vitte el a templomba. Korán elkezdett ministrálni. Dicséri plébánosát, Utassy Vilmos atyát: „Végigkísérte az utamat, most nagy lázzal készül a szentelésre. Jó példa előttem. Kedves az emberekhez, ha valakit régen nem látott a templomban, rákérdez, mi történt vele. Egyszerű, imádságos élete megerősítés számomra. Én is ilyen pap szeretnék lenni.” Valentin jó úton halad efelé. Ő fogadott minket, összefogta a hét főből álló csapatot, mindenben készséges és szolgálatkész volt, és az interjúk végén kávézni invitált bennünket. 

Valentin gyöngyöspatai származású. „Vallásos a település, jó közösség volt mögöttem, ez máig megmaradt. Bármilyen templom körüli munka adódott, rögtön voltak rá jelentkezők, és az összetartás az imádságban is megmutatkozik” – meséli.

Valentin Gyöngyöspatán kezdte az általános iskolát. Ötödik osztályos volt, amikor az Egri Főegyházmegye átvett egy iskolát Gyöngyösön. „A falunkban ellehetetlenült az oktatás. Ekkor már a szívemben volt a papi hivatás gondolata, így szüleim támogatásával átjelentkeztem ebbe a gyöngyösi iskolába. Jó káplánok foglalkoztak velünk.” A gimnáziumot Esztergomban végezte, a ferenceseknél. Szeretett odajárni: „Sokrétű lelki programot nyújtott nekünk az iskola” – dicséri. Megfordult a fejében a szerzetesség is, de nem arra érzett hívást. „Kötődtem az egyházmegyémhez, hiszen alsós koromtól itt vettem részt a ministráns- és az ifjúsági találkozókon, már ekkor kialakult, hogy én ide tartozom.” 

Hivatása születésére visszatekintve azt mondja, nyolcévesen ébredt fel benne a papság utáni vágy. Arra gondolt: „milyen jó ott lenni az oltárnál, de jó volna úgy ott lenni, mint az atya”. Valentin megerősítő jelre várt: „Ezt meg is kaptam. Imádkoztam azért, hogy Isten mutassa meg nekem az utam. Álmomban Mária képe előtt álltam és imádkoztam. A Szűzanya egyszer csak kilépett a képből, és azt mondta: legyél pap! Ma is elevenen él bennem ez. Úgy érzem, jó helyen vagyok, ezt élem meg nap mint nap. »Szólj, Uram, hallja a te szolgád!« Ez lesz a papi jelmondatom, Sámuel könyvéből.

Engem is álomban szólított meg Isten. Mindig Sámuelhez hasonló készséggel szeretnék odalépni hozzá.

A papság szolgálat számomra, azért adjuk oda az életünket, mert szolgálni szeretnénk.”

Aki lelkesít, támogat, megtartja az erőt bennem

Kubik Zsolt huszonnégy éves fiatalember. Magyarország legészakibb, közvetlenül a határnál fekvő falujából, Hidvégardóból származik. Cigánylakta környék, Zsolt is cigány származásúnak mondja magát. Csupa mosoly, miközben az életéről mesél: „Szerető családban nőttem fel. A nagyszülők is velünk éltek. Kiskoromban az egész család járt misére, de amikor dédi és utána nem sokkal papó meghalt, eltávolodott a család a templomtól. Aztán amikor elkezdtem a szemináriumot, újra megerősödött a család kapcsolata a templommal, még az öcsém is eljár időnként misére.”

Zsolt az alsó tagozatot a faluban végezte, a felsőt a szomszédos Bódvaszilason, onnan jelentkezett Edelénybe, a Szent János Görögkatolikus Gimnáziumba, ahol emelt szintű magyar és történelem szakos osztályba járt. „Míg az általános iskolában szinte kilencvenkilenc százalékban mi, cigányok tanultunk, addig Edelényben csak ketten voltunk cigány származásúak az osztályban. A dolog érdekessége, hogy a társam is papi hivatást választott, ő a görögkatolikus szemináriumban tanul. Egymást tartottuk meg, ebből a szempontból is nagy élmény volt az ottani élet.”

Zsolt naponta három órát utazott azért, hogy Edelényben tanulhasson. Reggel hat előtt tíz perccel indult, és délután ötre ért haza. „Télen hétköznap nem láttam napsütésben Hidvégardót” – mondja nevetve. Szerette a középiskolát. „Nagyon támogató szellemű volt a közösség, a tanárok, az iskolalelkész és a diákok is. Az osztályban nem éltem meg semmilyen megkülönböztetést. Mindenkinek volt valamilyen különlegessége, ez összehozott minket. Szeretve búcsúztunk el. Otthon, a faluban büszkék rám, először is azért, mert érettségiztem, most pedig, hogy pappá szentelnek és teológusi diplomám lesz, még inkább.”

Indulását nagyban segítette egykori plébánosa, Juhász János atya, aki az egyházmegyében Boxi atyaként ismert. Három éve hunyt el, szintén cigány származású volt. „Ez imponált nekem. Boxi atyát mindenki szerette. Sokat foglalkozott velünk, vitt minket az egyházmegyei találkozókra. Ha ő pap, miért ne lehetnék én is? – játszottam el a gondolattal már hatodikos koromban. Akkor ez még nem volt tudatos. Aztán sok jelet kaptam, amelyek megerősítettek abban, hogy Isten papnak hív. Sokan támogattak, és úgy érzem, jó döntést hoztam.” 

Az elmúlt évben Zsolt diakónusként belekóstolhatott a papi élet mindennapjaiba, s még inkább megbizonyosodott arról, hogy ami igazán élteti, az az Istennel megélt közelség mellett az emberekkel való kapcsolat, az, hogy segíthet másoknak. „Megszólítható akarok lenni, az már utat jelent a mélyebb kapcsolat felé, de nekem is nyitnom kell” – összegzi tapasztalatait.

„Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el” – papi jelmondata azt fejezi ki Zsolt számára, hogy Isten minden küzdelemben, nehézségben megtartotta.

„Ha éreztem magamban a gyengeséget, ő megerősített abban, amiben fejlődnöm kellett, és vitt előre. »Ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg« – szerepel Izajás könyvében. És valóban nem perzselt meg a láng, de megmaradt bennem a tűz. Isten lelkesít, támogat, megtartja az erőt bennem.”

Megtaláltam az irányt

Lestál Balázs a legidősebb a papszentelésre várók között. A szeminárium alatt egy évet a Szent Ferenc Kistestvérei szerzetesközösségben töltött. „Nagy élmény volt látni, ahogy a hiteles életre törekszenek ott. Éljük, amit hirdetünk. Ez váltja ki az emberekből a bizalmat. Úgy gondolom, Jézushoz sem elsősorban a csodák miatt csatlakoztak az emberek, hanem amiatt, ahogyan jelen volt az emberek között, ahogy bizalmat sugárzott” – fogalmaz. 

Balázsnak hosszú volt a papságig vezető útja. A Miskolc melletti Arnóton született. Ő a legidősebb az öt fiú közül. A családban kapta meg a hitbeli alapokat. Érettségi után az egészségügyben dolgozott. „Egész életemben emberekkel foglalkoztam, kapcsolatba kerültem a társadalom különböző rétegeivel.” Korán elveszítette édesapját. „A veszteség eltávolított Istentől, az emberektől. Mindenkit hibáztattam a sorsom miatt. Mint legidősebb fiú, váratlanul én lettem a családfenntartó. Ez sok lemondással járt. A családunk nehéz anyagi helyzetben volt, nem láttam más megoldást, el kellett mennem Németországba dolgozni.” 

Balázs Németországban is az egészségügyben vállalt munkát. Elvarázsolta az anyagi függetlenség: „Kezdetben sok szórakozással akartam pótolni mindazt, ami otthon nem adatott meg. Kerékpároztam, kirándultam, buliztam. Egy év után azonban üresnek éreztem ezt az életet. Ennyi lenne? – kérdeztem magamtól.” Úgy látta, Németországban sokan arra vágynak, hogy „kimaxolják az életüket”; több a pénz, de lelkileg nem jobb ott, nagy törések vannak az emberek életében. Megerősödött benne, hogy az anyagiak nem oldják meg az életet, csak a vallás adhat tartást az embernek, s aki hisz, az képes túllátni a saját érdekein. Elkezdett egy magyar misére járni. „Ott újra éreztem a hívást. Isten ugyanis már korábban is küldött jelzéseket, de nem voltam szabad élethelyzetben, támogatnom kellett a családomat. Úgy döntöttem, jelentkezem levelező tagozaton a teológiára. Egyre jöttek a megerősítések, és miután a családi helyzetünk rendeződött, kértem a felvételemet Egerbe, a szemináriumba.

A szeminárium adott irányt az életemnek. Feladatok állnak előttem: sok munka a papság.

Látok jó példákat, amelyek ösztönöznek, és igyekszem erősíteni az istenkapcsolatomat, ez a legfontosabb számomra.”

Az ujja köré csavart a Jóisten

Muhari Mátéban  már gyermekként felmerült a papi hivatás gondolata. Körüljárta, megvizsgálta, próbatételek közepette megérlelte a döntését. Huszonnyolc évesen ezzel az elszántsággal áll Isten elé: „Csak egy a szükséges. Az, hogy Jézus lábához telepedjek, hogy rá figyeljek. Bármit csinálok, az a Jóisten tetszése szerint legyen.”

Máté Jászberényben töltötte a gyerekkorát. Büszke a származására: „Nagyon sok minden köt a városhoz. Jász vagyok apai és anyai oldalról is, szeretem ezt hangsúlyozni. Minden évben emlékezünk a redemptióra, amikor a jászok önerőből visszavásárolták a szabadságukat és a kiváltságaikat.” Identitásának másik fontos eleme, hogy a családja, ahogy általában a jászok, katolikus. A család együtt járt szentmisére. Máté háromévesen kezdett ministrálni. „A legkisebb karing is nagy volt rám, ki sem látszottam az oltár mögül. A híveknek ez nagyon tetszett” – meséli. Ahogy nőtt, egyre több feladatot kapott az oltár körül. Érlelődésében jelentős mérföldkőnek számított tizenkét éves korában egy nyári hittanos tábor. Strandoltak, fociztak, este gitáros misén vettek részt. „Mi értelme van ennek az egésznek? Miért vagyok itt?” – tette fel magának a kérdést, elgondolkozott rajta, s végül elhatározta, ezután hétköznap is mindennap jár majd misére, és ministrál. Hetedikes volt ekkor. „Segített, hogy a káplánunk sokat foglalkozott velünk. Rövid idő alatt az ujja köré csavart a Jóisten. El sem tudtam képzelni, hogy ne járjak misére. Októberben imádkoztuk a rózsafüzért, és én később sem hagytam abba, minden lefekvés előtt elimádkoztam. Egy alkalommal este a szobámban térdeltem, daráltam a rózsafüzért, hogy minél előbb lefekhessek. Akkor merült fel bennem a gondolat: mi volna, ha pap lennék? A kérdéssel egy időben valami különleges jelenlétet éreztem a szobában. Egyszerre volt nagyon tiszteletteljes és félelmetes. Attól kezdve, ha kérdezték, örömmel mondtam: pap leszek.”

A középiskola Máté számára nagy próbatétellel kezdődött: autóbalesetben elvesztette tizennyolc éves bátyját. A család megrendült: „Miért engedi ezt a Jóisten? Miért a mi családunkban történik ez, hiszen templomba járók vagyunk?  Én akkor is igyekeztem mindennap elmenni misére, az aktív szentségi élet segített. A papságot aztán »jegeltem«, úgy gondoltam, nekem a lányokkal van dolgom.” Máté a középiskolában cserkészvezető lett, szeretett gyerekekkel foglalkozni. Osztályfőnöke hiteles példája arra indította, hogy tanárnak jelentkezzen. A történelem–hittan szakpárt választotta, a hit átadása továbbra is elsődleges fontosságú volt számára. 

Budapesten tanult. Az első évben a Chemin Neuf közösség kollégiumában lakott, azután a jezsuitáknál kapott helyet, cserébe azért, hogy besegített a templom körüli teendőkbe, programok szervezésbe. „Felbecsülhetetlen az a tapasztalat, amit ott szereztem négy év alatt. Rengeteg közös ima, beszélgetés. Mindeközben folyamatosan dolgozott bennem a hivatás kérdése. Mintha próbáltam volna ráerőltetni Istenre az akaratomat, de nem tudtam eldönteni, mi legyen velem. Dolgoznom kellett az istenképemen – magyarázza. –

Rá kellett jönnöm, a Jóisten számára az a legszebb kép az életemről, ha a papságot választom. Ez a felismerés nagyon jó érzéssel töltött el és felszabadított. Ma már tudom: ”

„A Te nevedben tárom imára kezemet" 

Novák Lajos élete jól példázza, hogyan egyengeti Isten az ember útját. „A Jóisten sokszor kis építőkockákból épít nagy dolgokat” – fogalmaz. Lajost a születése után katolikusnak keresztelték, de a családja nem volt vallásos. Amikor az iskolát, ahova járt átvette az Egri Főegyházmegye, édesanyja, aki egyébként reformátusnak volt keresztelve, úgy gondolta, jó volna, ha a hatodikos fia járna hittanra. Már elkezdődött a tanév, amikor egy vasárnap anya és fia elhatározta, elmennek misére. „Hátul ültünk le. Próbáltuk utánozni az embereket. Nagy volt bennünk a bizonytalanság, mert nem tudtuk, mikor mit kell csinálni. A miséről  kifelé menet anyával egymásra néztünk: Jöjjünk el a jövő héten is, nem is volt rossz!” A szülőben és gyermekében ekkor elindult valami, s elkezdtek vasárnaponként templomba járni. Lajosnak sokat jelentett a vallását gyakorló osztályfőnöke, hittanára és az iskolalelkész. Szerette a hittant: „Ráébredtem, hogy a hit és a hittan nem olyan, ahogyan elképzeltem, nem holmi életidegen befásultság.” 

Szavai szerint a következő »építőkocka« az elsőáldozás volt. Megfigyelte, hogy a szentmise egy adott pontján mindenki előremegy a templomban, szinte csak ő és az édesanyja maradnak a helyükön. Ekkor kezdett felébredni benne a vágy, hogy ő is a többiekkel mehessen. Hittanárától érdeklődött, s megtudta, az elsőáldozásra a felkészítés harmadik osztályban szokás, ő pedig ekkor már hetedikes volt. „Úgy éreztem, nagyon kellemetlen lenne hetedikesként beállni a harmadikosok közé. Ezért eldöntöttem, enélkül folytatom az életem. Aztán egyszer az egyik osztálytársam megkérdezte, nem szeretnék-e elsőáldozó lenni, mert ő igen, de egyedül nem mer. Boldogan mentem haza, megnyugodtam, hogy a nagy problémámra megvan a megoldás. Ketten beülni a harmadikosok közé már más volt.” Onnantól kezdve heti rendszerességgel jártak a szentségi felkészítőkre, s így lettek elsőáldozók, majd nyolcadikban bérmálkozók.

A ministrálás volt a következő lépés. „Hivatásom felismerésének útján ez az egyik legaranyosabb történet. A diákmisén általában az iskolalelkész misézett. A padok tele voltak gyerekekkel. Mi édesanyámmal mindig a hátsó padokat választottuk. Az atya rendszeresen megkérte a sekrestyés nénit, hogy hívjon gyerekeket ministrálni. Láttam, hogy a néni odamegy gyerekekhez, mond nekik valamit, aztán kézen fogja s viszi őket a sekrestyébe. Az egyik vasárnap észrevettem, hogy engem is kinézett. Kértem anyukámat, ha idejön a néni, mondja, hogy én nem mehetek. Jött is, és kérdezte: van-e kedvem ministrálni. Nincs! – suttogtam gyenge hangon. De ő biztatott: Gyere, jó lesz! Akkor talán még csak egy hónapja jártunk szentmisére, ijesztő volt számomra a gondolat, hogy kimenjek az oltárhoz. Vártam, hogy anyukám segítsen. Abban a pillanatban a két asszony egymásra nézett, két anyai szempár találkozott. Cinkosan összemosolyogtak. Anyukám bátorítóan megsimogatott, aztán a nénire – Kati nénire – bízott, ő pedig bevitt a sekrestyébe. Kaptam ministránsszoknyát, karinget. Egy volt osztálytársam eligazított, elmondta, mit kell csinálnom. Ebben is ott volt a Jóisten gondoskodása, mert így nem éreztem, hogy el lennék veszve. A végén pedig öröm volt bennem. A következő vasárnapig szereztem annyi bátorságot, hogy a második alkalommal már magamtól mentem.”

Lajos bekapcsolódott a ministránsok életébe. „Élveztem, hogy tanulok valamit, ami érdekel. Az iskolalelkész a szívén viselte a sorsunkat. Az idősek otthonába is elvitt minket ministrálni. Versengtünk, ki mikor tud vele menni.

Óriási élmény volt nekünk, hogy a szentmisén való szolgálatunkkal örömet szerezhettünk az idős embereknek.

Ezek az apró mozzanatok érleltek minket a keresztény életben. Otthonunknak éreztük a templomot, a plébániát” – tekint vissza a gyerekkorára, és hozzáteszi: a mai napig jó a ministránscsapat, és összetartó közösséget alkotnak a szüleik is.

Lajos szavaiból az is kiderül, milyen jó a kapcsolata az édesanyjával. „A megtérésünk együtt kezdődött, és fokozatosan haladt. Még mélyebb lesz a szülő-gyermek viszony, ha együtt fedezik fel, hogy van valaki, akiért érdemes útra kelni vasárnaponként.” Nem lehetett könnyű az édesanya számára, hogy a fia pap lesz. „Valóban nem, de ezt sosem mondta. A Jóisten áldása, ahogy elfogadta, ahogy örömmel készül a szentelésemre. Időközben a testvéremnek született három gyermeke. Ez is a Jóisten áldása. Édesanyámnak így van három unokája.”

Lajos az egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban tanult. Az érettségi felé közeledve egyre komolyabban foglalkoztatta a papi hivatás gondolata. Részt vett egy egyhetes csendes lelkigyakorlaton a jezsuitáknál. Erre így emlékszik vissza: „Égi jelet vártam, de hiába. A lelkivezető arra biztatott, tekintsek vissza az eddig megtett utamra. Lassanként felfedeztem azt a sok-sok apró részletet, ami a hit útján vezetett. Egy szentségimádásban aztán kimondtam az igent. Ezzel a bizonyossággal fejeztem be a gimnáziumot, és jelentkeztem a szemináriumba.”

„Neked mondok áldást, amíg csak élek. A Te nevedben tárom imára kezemet” – ez Lajos papi jelmondata; hálaadás azért, ahogyan Isten az eddigi útját egyengette, s hite szerint egyengetni is fogja.

Halló fül és nyitott szív

Szedmák Zoltán egy kis Heves megyei faluból, Vámosgyörkről származik. Elsőáldozás után plébánosa a hitoktatón keresztül szólította meg és hívta ministrálni. „Behívót kaptam, mint a katonaságnál. A plébánosom liturgikus igényessége tűnt fel először. Ennek köszönhetően sok minden megszépült a templomban. Ami szép, az vonzza a tekintetet, s az ember érzi, van mögötte valami. Nagy élmény volt az oltár körüli szolgálat, ami innentől kezdve meghatározta az életemet.” 

Zoltán nemcsak ministrált, belelátott más feladatokba is, leginkább a sekrestyésébe, amit hamar el is tanult. Így mélyült az Egyházzal és egyúttal a hittel való kapcsolata. Az általános iskola elvégzése után Gyöngyösre járt, állami gimnáziumba. Itt nem tanult hittant, de ami érdekelte, annak utánaolvasott.

Újabb mérföldkő volt az életében, amikor 2018-ben részt vett a szeminárium nyílt hétvégéjén, majd egy częstochowai zarándoklaton. Ezt követően mondott igent a papi hivatásra. „A szemináriumban kitárult előttem a világ, megismertem az Egyház sokszínűségét.” Zoltán azt meséli, nem volt két egyforma évük. „Beköltöztünk, elindult az élet. Aztán jött a covid-járvány, így a szemináriumban maradtunk, és új korszakot nyitottunk, közvetíteni kezdtük a szentmiséket. A húsvét élmény volt érsek atyával a ház falai között.” Elkezdődött a bazilika felújítása, azután a nagy szemináriumi épületé is, ami ki-, majd visszaköltözéssel járt. „Nagy élményt jelentett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is – mondja. – Kispapként egész héten ott lehettünk az eseményeken. A pápalátogatáskor hárman besegítettünk az asszisztenciába, és kezet foghattunk a pápával. Végül pedig jött az idei nemzeti zarándoklat. Különös jel volt, hogy a diakónus- és papszentelés előtt ismét találkozhattam az Egyház földi vezetőjével.” 

Küszöbön a szentelés: „Istennek legyen hála, elkészült a bazilika. Az új oltár előtt szentelnek minket pappá. Ezt nem lehet eléggé megköszönni az égieknek” – mondja Zoltán.  „Hiszem, hogy meglátom az Úr javait az élők földjén” – ezt a zsoltárverset választotta papi jelmondatául, szentképnek pedig egy, az utolsó vacsorát ábrázoló ikont. „Nagyon szeretem a liturgiát. Az Úr javait bizonyos értelemben megéljük a mindennapi életben, amikor papként belelátunk emberek életébe, megtapasztaljuk, hogyan haladnak előre a hitben.

A liturgiában is az Úr javaiba kapunk bepillantást. Úgy szeretném végezni a liturgiát és minden más szolgálatot, hogy tudatában vagyok annak, soha nem lehet tudni, kit mi érint meg.

Lehet hatni másokra. De olyan világot élünk, amelyben nem elméleti síkon fogjuk meggyőzni az embereket. Keresni kell a hittapasztalatot, azt, hogy mit tesz Isten az életemben. Ebből a nagy erejű hittapasztalatból született az Egyház, ezért hiszem és remélem, hogy ebből fog megújulni is. Mi csupán eszközök vagyunk ebben. Halló fül kell és nyitott szív, mert ez Isten műve lesz, és Léleké, akié az Egyház.”

Szerző: Trauttwein Éva 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 23-i számában jelent meg.