Dante az ember lelkét vizsgálja – Mátyus Norbert a húszéves Magyar Dantisztikai Társaságról

– Kik és milyen meggondolásból kezdeményezték 2004-ben a Magyar Dantisztikai Társaság létrehozását? 

– A fő kezdeményezők a különböző magyar és olasz tanszékek fiatal és idősebb oktatói voltak, akik  a maguk területén Dante munkásságával foglalkoznak. A kezdeményezés élén Kelemen János professzor állt, én pedig titkárként segítettem a társaság megalakulását. Ha jól emlékszem, nem kevesen, huszonnégyen voltak az alapítók. A fő célunk az volt, hogy  havi rendszerességgel beszéljünk különböző Dante-művekről, illetve hogy ébren tartsuk a Dante iránti lelkesedést és figyelmet a magyar tudományos és művészi köztudatban, ily módon is népszerűsítve a szerzőt.

– Fiatal egyetemi oktatóként  hogyan került be akkor a Dantéval foglalkozók társaságába?

– Az egyetemen és később a doktori képzésen is Kelemen János volt a tanárom. Napi kapcsolatban álltunk, én is tagja lehettem a személye körül kialakult szűkebb munkatársi körnek. Állandóan Dantéról folyt a szó köztünk. Mivel a kör folyamatosan bővült, felmerült annak igénye, hogy adjunk hivatalos formát tevékenységünknek, így került sor aztán a Magyar Dantisztikai Társaság bejegyeztetésére. Amikor tudatosul az emberben, hogy érdeklődési köre találkozik másokéval, akkor szinte törvényszerűen jön az ötlet, hogy megteremtsük ehhez a jogi kereteket is. Mint a házasság esetében, egyszerűen szerettük volna legalizálni a Dante iránti elköteleződésünket. Egyébként a miénk volt a negyedik Dante Társaság a világon az olaszországi, a németországi és az egyesült államokbeli szerveződések után. Utánunk alakult meg a francia és az észak-európai Dante Társaság.

– Mondhatjuk, hogy megszállott hazai Dante-kutatók közös kezdeményezéseképp alakult meg a szervezet?     

– Pontosan. Semmilyen más indíttatás nem játszott ebben szerepet, úgyhogy akár  a  Dante-megszállottak Magyarországi Klubjának is nevezhetnénk magunkat...  Shakespeare Társaság van már, de ugyanígy létezhetne Dosztojevszkij vagy Arany János Társaság is, ha valaki magára vállalná annak megszervezését, amit esetünkben szerencsére Kelemen János meg is tett. A társaság fele részben professzionális tagokból áll, akik tanítják vagy munkájukból adódóan kutatják Dantét, míg  a társaság másik fele a szó legnemesebb értelmében vett amatőr, akik hobbi szinten foglalkoznak Dante műveivel. Körülbelül ötven ilyen ember él Magyarországon. A havi rendszereséggel megtartott üléseinket, felolvasóestjeinket egy körülbelül húsz-huszonöt főből álló „keménymag” látogatja. 

– Mik voltak azok a konkrét célok, amelyeket kitűztek maguk elé a húsz évvel ezelőtti megalakulásukkor?

– A legfőbb célunk az volt, hogy 2021-re, Dante halálának hétszázadik évfordulójára magyar nyelvű értelmező kommentárt készítsünk Dante műveihez. Ez meg is valósult annyiban, hogy az Isteni színjáték első két részéhez, a Pokolhoz és a Purgatóriumhoz elkészültek a kommentárok, de a Paradicsomot érintő kommentáron jelenleg is dolgozunk. A Dante többi művéhez tartozó jegyzetapparátus elkészítésével sajnos még adósak vagyunk.

– A Magyar Dantisztikai Társaságnak köszönhetően a közelmúltban több, Dantéval kapcsolatos könyv is napvilágot látott. Egyéni kezdeményezésekből, vagy pedig a közös megbeszélések eredményeképpen születtek meg ezek?

– A társaság tagjainak jó része független, önjáró tudós, akik kifejezetten Dante személyét és munkásságát kutatják, tehát felesleges lenne részünkről bármilyen témát vagy feladatot rájuk erőltetni. Úgyhogy a Dantéról szóló könyvek természetesen egyéni kezdeményezésből íródtak, de társaságunk annyiban mindenképp hozzájárult ezek megszületéséhez, hogy megkezdett munkáikról a tudósok itt nálunk számolhattak be először, ahol inspirációkat, további ötleteket kaphattak a folytatáshoz. Ilyen körülmények között sokkal könnyebb megírni egy könyvet, mint ha valaki egymagában ül az íróasztala előtt. Talán a legnyilvánvalóbb, sokak által ismert példa erre Nádasdy Ádám Isteni színjáték-fordítása. A fordító rendszeresen bemutatta a Magyar Dantisztikai Társaság ülésein az éppen elkészült részeket, amelyeket aztán közösen megvitattunk. De megemlíthetném Draskóczy Eszter Alvilágjárások és pokolbeli büntetések. A dantei Commedia antik és középkori irodalmi forrásai című könyvét is, amely teljes egészében az ő szellemi alkotása, ám azzal, hogy munka közben megoszthatta velünk a felmerülő nehézségeit, illetve meghallgathatta az ezzel kapcsolatos tanácsainkat, igen-igen inspiratív közeg alakult a számára, ahhoz, hogy folytassa, majd sajtó alá is rendezhesse monográfiáját.

– Állíthatjuk tehát, hogy a Magyar Dantisztikai Társaság egyben alkotóközösség is?

– Teljes mértékben. Valóban egy intellektuális-baráti társaság vagyunk. Ha az összejöveteleinken nem is a magánéletünkről beszélgetünk, azért van egy informális, személyes kapcsolat is a tagjaink között. Az alkotás köt össze bennünket, abban az értelemben, hogy mindegyikünk a Dantéval és műveivel kapcsolatos dolgokról, kérdésekről gondolkozik. Egy alkotó embernek alapvetően fontos, hogy érezze és megtapasztalja: vannak olyanok, akik odafigyelnek a munkájára. Társaságunk tagjai nyitottak mindazok iránt, akik Dantéval foglalkoznak, legyen szó akár történészekről, művészettörténészekről, irodalmárokról vagy műfordítókról. Készülő alkotásaik minden fázisában szívesen elmondjuk véleményünket a kéziratukról. Ez rengeteget jelent a szerzőnek, aki nem a közönnyel kénytelen találkozni, hanem a munkáját övező őszinte érdeklődéssel.

– Az elmúlt húsz évben hány könyv jelent meg a Magyar Dantisztikai Társaság segítségével?

– Olyan kiadvány, amelyet maga a társaság adott volna ki, csak nagyon kevés, de a tagságunk tagjai és a hozzánk tartozó tágabb kör képviselői által jegyezett könyvek száma megközelíti a harmincat.

– Ez év január 31-én, életének nyolcvanegyedik évében elhunyt Kelemen János Széchenyi-díjas filozófus, a Magyar Dantisztikai Társaság alapító elnöke, aki csaknem húsz évig töltötte be ezt a tisztséget. Mivel interjút készíthettem vele, magam is megtapasztalhattam, hogy egy kivételes személyiség volt, akiről rosszat senkitől sem hallottam róla, viszont annál több elismerést. Hogyan emlékszik vissza rá?

– Eleinte a tanárom volt az egyetemen, majd a mesterem lett, végül pedig hosszú ideig baráti szálak fűztek hozzá. Nem is tudnék beszélni róla úgy, hogy kilépnék e három szerep bármelyikéből. A Magyar Dantisztikai Társaságot ő a szíve mélyéből alapította. Különleges képessége volt ahhoz, hogy mindenkit elfogadjon, és mindenkinek meghallgassa a véleményét. Nagyon nehéz ezt megvalósítani a tudósok világában. A társaságunkat is ebben a szellemben alapította és vezette. Ez kihívást és nem könnyű feladatot jelent a mi számunkra is. Egy intézmény akkor működik igazán jól, ha nem személyfüggő. A társaságunk jövője szintén azon múlik, vajon tovább tudjuk-e vinni az örökségét. Ő természetesen azt szeretné, ha folytatnánk. Húsz évvel ezelőtt nem azzal a céllal hozta létre a dantisztikai társaságot, hogy az az ő egyszemélyes vállalkozása legyen, hanem hogy kialakuljon belőle egy stabil, hosszú távon is jól működő szervezet Magyarországon. A mi felelősségünk, hogy továbbvigyük azt, amit ő elkezdett, kicsit talán módosítva, változtatva bizonyos dolgokon, de mindig szem előtt tartva az ő elévülhetetlen érdemeit.

– Hál’ Istennek, többször is részt vehettem már a Magyar Dantisztikai Társaság eseményein. Feltűnt, hogy bár tudós személyekről van szó, a hozzászólások, viták során a jó értelemben vett kíméletlen őszinteséggel formál mindenki véleményt az elhangzottakról, a kötelező udvarias körök nélkül, mégsem sértődik meg rajtuk senki. Ezt nem nagyon tapasztaltam más rendezvényeken. 

– Szerintem ez az egymás közötti tisztelet jele. Komolyan vesszük a másikat, tévedéseivel, vagy akár a buta megjegyzéseivel együtt. Ha a másik téved, soha nem azt gondolom, hogy magában az emberben van a probléma, hanem azt, hogy a gondolata az adott tárgyat illetően hibás, amit a tudomására is kell hoznom. Nem hallgathatom el, ha eltér a véleményem egy másik hozzászólóétól, és nem sértem meg, ha vitába szállok vele, sőt: mivel egy cél felé haladunk, ha nyíltan elmondom neki, hogy butaság, amit gondol, akkor éppenséggel a hasznára teszek. Érthető, hogy az embernek első pillanatban rosszul esik, ha közlik vele, hibásan ítél meg ezt vagy azt, de tudom, hogy a következő pillanatban már belátja, hogy közös az út, amin haladunk. A kritika közelebb vihet bennünket a megoldáshoz. Lehet, hogy a megbíráltnak rosszul esnek a bíráló szavak, de elgondolkodva ezeken, levonva belőlük a tanulságokat, egy jobb könyv születik majd meg a szerző keze alatt. Ez a fajta gondolkodás valóban jellemző a társasági üléseinkre. Az összejöveteleink úgy zajlanak, hogy először valaki egy negyven-ötven perces előadást tart valamely Dante-tárgyú témában, legyen az egy-egy ének elemzése, egy-egy fordítás értékelése, Dante és egy másik költő kapcsolatának a bemutatása vagy bármi más. Az előadást legalább félórás parázs vita követi, de soha sincs sértődés vagy neheztelés. Sőt, kicsit épp a vita kedvéért járunk össze, hisz mindenkinek szívügye a vita tárgya.

– Elfogadom, ha valaki tudatlannak tart, de úgy gondolom, a Bibliát leszámítva egyetlen olyan életmű sincs, amelyet több mint hétszáz esztendővel szerzőjének halála után is ennyien elemeznének, és akiről annyi könyv és kommentár jelent volna meg, mint Dantéról. Ön mivel magyarázná mindezt?

– Ez azért nem volt mindig így. Ahogy minden más nagy szerző esetében, a Dante-kultusznak is megvannak a maga korszakai. Volt, amikor nagyon lent volt, máskor pedig fent. A felvilágosodás korában például nagyon nem kedvelték, a romantikusok ellenben rajongtak érte. A pozitivizmus korában szintén háttérbe szorult, most azonban ismét sokak érdeklődnek iránta. Ez utóbbit csak azzal tudom magyarázni, hogy Dante olyan költő, aki az ember belső énjét, lelkét vizsgálja. Dante lelkiségi szerző, és a mai emberben óriási az éhség a spiritualitásra; nem véletlen egyébként az ezoterizmus vagy az okkultizmus népszerűsége sem, hiszen nagyon sokak mutatnak fogékonyságot az ilyesmire. Ez nyilván kihat a Dante iránti érdeklődésre is. De jól látható korunkban az is, hogy a szívonalas és precíz munka becsülete mintha kezdene újból visszatérni. Nézzük csak meg az újonnan felújított templomainkat Gyulafehérváron vagy Pannonhalmán: tisztán láthatók rajtuk a maguk naturális szépségében a valódi kézművesség nyomai. Dantéra is jellemző ez a türelmes műgond, ahogy a tercináit csiszolgatja: ha az embernek van füle erre, akkor bizony megláthatja Dantéban azt a korszakos nagyságú kézművest, aki spirituális szomját a mesterember szaktudásával egyesíti. Danténak arra a kérdésre is tiszta, világos válasza van, hogy mi lesz velünk a földi életünk után. Földrajzilag megrajzolja, hogy hová kerülünk, milyen állapotok és körülmények közé. 

– Említette az okkultizmust és az ezoterizmust. Az Isteni színjáték tele van pogány elemekkel, istenekkel, és az egész, addig ismert világ történetét, felhalmozott tudását belesűríti a költeménybe. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy Dante számára az alap, a kiindulópont a Szentháromságos Istenbe vetett hit.

– Ez természetes, hiszen az összes többi csupán olyan kellék a számára, amit felhasznál műve megszövegezéséhez. Dante katolikus, keresztény hite megkérdőjelezhetetlen, és e körül forog minden, legyen szó az irodalmi, a történelmi, a mitológiai, a tudományos utalásairól, vagy arról, amit ő tapasztalt meg személyesen.

– Legközelebb 2065-ben lesz Dante-emlékév, amikor majd  születésének nyolcszázadik évfordulóját ünneplik. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Ön még megéri ezt. Elnökként hogyan látja a Magyar Dantisztikai Társaság jövőjét?

– Ha lesz még akkor is a Magyar Dantisztikai Társaság, akkor elmondhatjuk: Kelemen János és én is jól működtünk. Nem arra gondolok, hogy mindenki emlékezik majd a nevünkre, hanem hogy lesz akkor is húsz-harminc olyan magyar ember, aki szívből jövően, őszinte érdeklődéstől vezettetve viszi tovább az örökségünket. Ha így lesz, az egy igazi sikertörténetről árulkodik majd. Ha megérem is a 2065-ös esztendőt, biztos, hogy nem én fogom betölteni a társaság elnöki tisztjét. Ennél fontosabb, hogy negyven év múlva is legyen még meg a Magyar Dantisztikai Társaság, mert ez azt jelentené: változatlanul megmaradt az érdeklődés Dante és a Dante-életmű iránt.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.