„Elballagtunk...” – Az egri Ward Mária-iskola 13. N osztálya

Vasko Hajnalka osztályfőnök küldte meg a tablóról készült képet, az osztálynévsort, és azt a búcsúbeszédet, amit az egri bazilikában olvasott fel az egyik diák az osztályból – utóbbit alább teljes terjedelemben közreadjuk.

Kedves Családunk, Tanáraink, Diáktársaink !

A mai napon hivatalosan is itt a búcsúzás ideje. Ma sok mindent elengedünk, azért, hogy valami új részesei legyünk, életünk következő szakaszába lépjünk. Persze az itt töltött évek nyomot hagynak bennünk, mint ahogy mi is hatással voltunk arra a világra, amiben eddig éltünk.

A nemrég idézett Arthur Schopenhauer szerint „Egyéni életünk lefolyása és eseményei igazi értelmüket, összefüggéseiket tekintve durvább mozaikműveletekhez hasonlíthatók. Ameddig közvetlenül ezek előtt állunk, nem igen ismerjük fel az ábrázolt tárgyakat, s nem vesszük észre sem jelentőségüket, sem szépségüket: mind a kettő csak bizonyos távolságból tűnik szembe.” Valóban: amíg gyermekként, gimnazistaként éltük napjaink, talán nem tudatosult bennünk szépsége, jelentősége. De ezen az ünnepen másként látjuk gyermekéveinket. Még kedvesebbnek tűnik az a melengető közeg, amelyben felnőttünk, s ahová mindig visszavárnak minket, bármennyi év teljen is el: mert ez az otthonunk. Drága családunk, veletek minden év tele volt örömmel, mialatt játszva tanítottatok az élet törvényeire. Mellettetek azt érezhettük, hogy erősek vagyunk, és az egekig szárnyalhatunk, mert Ti mindig hittetek bennünk. Szabó Magda szavaival élve: „Az az ember, akinek van hová – és van kihez – hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal.”

Ti mindig ott voltatok, ha vigaszra, meghallgatásra volt szükségünk, és ez mindennél többet ér.
Amíg családunktól a jövőben egy időre kerülünk csak távolabb, addig gimnáziumunktól végleg elbúcsúzunk. Ma a Ward is másnak tűnik, ma talán teljesen megértettük, miért tanítottak minket olyan szigorú elvek szerint, miért állítottak annyi próba elé. Itt sohasem engedték meg, hogy kevesebbet hozunk ki magunkból, mint amire valóban képesek vagyunk. Bár őszintén szólva, úgy éreztem néha beleőrülök. Azok az állandó prezentációk, műelemzések, osztály vigyázz, kettes sor a fizikai előtt, szódolgozat-arzenál… alaposan próbára tettek, ugyanakkor meg is erősítettek. De túl a szomatikus idegrendszeren itt megtanultuk becsülni a munkát is. Arra tanítottak, hogy törekedjünk tisztelni, befogadni mások tudását és adjuk tovább sajátunkat, mint ahogy Önök tették.

Gárdonyi írta egyszer:”Ahol Istent tisztelik, a tudományt elismerik és becsülik a hősöket, ott más szemmel tekintenek a jövőbe is.” Milyen igaz ez a Wardra, ahol soha nem azt hallottuk, hogy a jövő tökéletes, vagy hogy a jövő borzalmas úgy, ahogy van, hanem azt, hogy a jövő megváltoztatható, és rajtunk múlik, hogy milyenné formáljuk. Büszkék vagyunk rá, hogy Önök a tanári pályát nem munkának, hanem hivatásnak tekintik, és reméljük, hogy a jövőben Önök is büszkék lesznek ránk.

Most pedig azokhoz szólok, akik még fél lábbal a gimnáziumban vannak, de jövőre ők is elballagnak. Ezúton is köszönjük Nektek a színvonalas búcsúztatást. Itt most Ti képviselitek a vidám, energikus diákságot – mi épp most öregedtünk ki ebből a szerepből. Ti álltok az iskola középpontjában, mert értetek van itt minden, de csak általatok lehet belőle valami, ha nyitottak vagytok rá. Ezért azt kívánom, hogy őrizzétek meg életvidám, nyitott éneteket, mert erre mindig szükségetek lesz.

És végül az osztály – remélem megbocsátható, hogy az osztályfőnököt is ideszámítom, mert szerintem mi így együtt vagyunk „a csapat”. Az osztályfőnökünkkel együtt sírtunk és nevettünk, de szerencsére főleg nevettünk, mert mindig megtaláltuk a módját, hogy a dolgok vége vidám legyen. Ebben pedig nagy része volt osztályfőnökünknek, aki leginkább közel került hozzánk tanáraink közül. Ha egy szóval jellemezném, a figyelmet választanám, ami apró és komoly ügyekben is megnyilvánult, és amiért nagyon hálásak vagyunk.

Az osztályra szerintem leginkább a harmónia szó illik, amiért a 13. N. megvívta harcait, hogy a volt a és b osztályból egy új legyen, ahová én is csatlakoztam később. Emlékszem, életem legnehezebb döntése volt, hogy osztályt váltok, de a következő évben a legszebb élményem volt, hogy ennek az új csapatnak lehettem a tagja. Annyi minden van, amiért büszke vagyok a 13. N.-re, de főleg azért, mert egységet képviselünk és mégis épp a különbözőségéért tiszteljük a másikat. Itt mindenki egy egyéniség, egy tehetség – talán ezért nem akadt olyan ügy, amit ne tudtunk volna elintézni, mert mindig volt kihez fordulni – és ezt nemcsak a házi feladatokra értem. Örömben és válságos percben is ott voltunk egymásnak, ezért dicsekszem vele, hogy nekem nem 24 osztálytársam, hanem 24 nővérem van. Bár nem én vagyok a legfiatalabb, de a bohóckodásaim miatt nyilván én vagyok a legkisebb testvér.

Mára viszont a csapat minden tagja felnőtt – alig akartam elhinni, még én is! Amikor a tablónkat néztem – ami igazi mestermű – már felnőtt arcok mosolyogtak a képekről, persze a bennfentesek még láthatják a régi csibészséget a szemekben, de kell is, hogy megmaradjon valami belőle – még ha nem is dobálhatjuk egymást kölesgolyóval és nem rohangálhatunk ordítva a folyosón.

Fantasztikus volt Veletek a gimnázium, az utolsó év megpróbáltatásai ellenére is, amelyek alatt a központi gondolatot egy Ward Mária idézet fejezi ki legjobban: „Megszámlálhatatlanok a gondjaim, de határtalan a bizalmam” Ne felejtsünk el bízni hát a Gondviselésben, önmagunkban, egymásban! Így küzdjünk, ha kell, de sose adjuk fel azt, akik vagyunk, inkább örvendeztessük meg a világot azzal a páratlan egyéniséggel, amivel bírunk.

Noha még mindig nem tudom, milyen igazából felnőttnek lenni, van egy Ward Mária idézet, ami segíthet ebben, és amivel búcsúzni szeretnék: „Mutasd magad olyannak, amilyen vagy, és légy olyan, amilyennek mutatod magad!”