Elég neked az én kegyelmem!

Szent Pál apostol lelki életének legbensőbb titkait tárja fel nekünk ez a csoda szép mondat. Ami viszont itt és most talán még ennél is sokkal lényegesebb: üzenete mindannyiunk életére ugyanúgy vonatkoztatható!

Gyakran előfordul, hogy a minket körülvevő, csak a földi sikerek gyors felmutatására kényszerítő világ bennünket is mielőbb alaposan el akar számoltatni. Vajon te mivel tudsz kérkedni, dicsekedni magadtól? Ilyen esetben bizony számunkra sincs más út, mint éppen ez az őszinte, nyílt, apostoli alázat.

Magamtól én is csupán a gyengeségeimet vagyok képes fel-, illetve megmutatni. Mégis hiszem, hogy pont ebben áll az Úr kegyelme: amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős!

Igen, ez az alázatos lelkület már Szent Ágoston szerint is az egyik legfontosabb erény, sőt: ez minden más erénynek az alapja. Ahogy Jakab apostol is fogalmaz:

Isten a kevélynek ellenáll, de az alázatosnak bőséggel adja kegyelmét.

Valami leírhatatlan, titokzatos erőt adó élmény számomra, ahogy Pál apostol az Úrtól kapott nagyszerű kinyilatkoztatások helyett csupán emberi gyengeségeivel dicsekszik. Nem engedi Isten, hogy a csodás kegyelmi ajándékok önhitt, beképzelt emberré tegyék. Ezért – ahogy Pál fogalmaz – tövist kap testébe, a sátán angyalát, aki szüntelenül arcul csapkodja őt, nehogy elbízza magát. Hogy mi lehet ez a tövis a testben, azt nem árulja el az apostol. Legyen ez az ő titka, s ugyanúgy maradjon a mi életünk titka is: egyedül Isten legyen a tudója! Lehet bármi testi vagy akár lelki betegség, amely hátráltatja a szakadatlan missziós munkában. De mégsem adja fel, sőt: éppen a gyengeségben fedezi fel egyre jobban, mind intenzívebb módon Isten csodálatos kegyelmi erejét.

Egy személyes tanúságot szeretnék még megosztani a kedves Olvasóval. Ez a gyönyörű Szent Pál-i mondat az, amely immáron közel három évtizeddel ezelőtt engem is szíven ütött, s ezért aztán huszonhét esztendővel ezelőtt, áldozópappá szentelésem és első szentmisém emlékére, sőt egész életemre szólóan mottóul választottam. Egy idős paptestvérem az újmisés áldások után megvárt a sekrestyében, majd így szólt: „Ha életed minden napján tudatosan megéled ennek az általad választott mondatnak a magasságát és a mélységeit is, akkor bizony boldog pap lesz belőled.” Örültem ennek a jókívánságnak, de akkor még nem értettem meg igazán, a maga teljességében. Papi működésem első éveiben a Jóisten kegyelméből úgy éltem meg ezt az életigét, hogy az Úr kegyelme nekem egyszerűen szárnyakat ad. Bármi új és addig ismeretlen feladat állt előttem, hát, én bátran nekifutottam és gyorsan megoldottam. Tudtam persze, hogy ez nem az én erőmből fakad, s nem is nekem van mindenhez tehetségem. Valahol azt is éreztem, hogy mindezért nagyon hálásnak kell lennem, mert nem lesz ez mindig így. És bizony, másfél-két évtizedes papi szolgálat után lassan kezdtem már másként megélni ezt a jelmondatot. Elmúlt az a szárnyalás, a „nekem az Úr kegyelme aztán mindenre bőséggel elég” értelmezés. Ahogy egyre több, sokszor szinte a torkomig érő és megoldhatatlannak látszó feladat is adódott, kezdtem inkább egy másik értelmet keresni és találni e szavakban. Ez pedig röviden így hangzik (most zárógondolatul): még ma is elég nekem az Úr kegyelme. Lehet, hogy most csak épp elég. Az is lehet, hogy most már szinte ebből ennyi épp elég.

Az Úr most is pont annyi erőt ad, hogy kibírjam és végigcsináljam. Nem hagy erőmön felül megkísérteni engem. Legyen hála neki mindezért, mindörökké!

Szerző: Bognár István

Magyar Kurír