Élő istenkapcsolatban bontakozik ki a kegyelem – Beszélgetés az ezüstmisés Mohos Gábor püspökkel

Az ezüstmisés pap úgy fogalmaz: A megújulás merítés az élet tiszta, eredeti forrásából. Jövőnket az határozza meg, hogy fel tudjuk-e fedezni a Szentlélek ajándékait, akinek tüze, az élő láng, mindig elérhető számunkra.

– Hogyan emlékszik vissza hivatása születésére?

– Szüleim komolyan vették a hitüket, mi, fiúk – hárman vagyunk testvérek – vallásos nevelést kaptunk. Édesanyámék a pesti ferences templom Liszt Ferenc-kórusában énekeltek, ott ismerkedtek meg, a család később is odatartozott. Sashalmon éltünk, ott jártunk iskolába, a plébánián hittanra és ministránsközösségbe. Néhány vonzó papi személyiségnek köszönhetően kezdettől volt bennem egyfajta rokonszenv – nyitottság, tisztelet – a papok, a papság iránt. A papi hivatás gondolata a gimnáziumban kezdett foglalkozatni. A pannonhalmi bencéseknél tanultam, abban a közegben az ember szükségszerűen foglalkozott a hivatás kérdésével.

– Szeretett Pannonhalmán lenni?

– Mindenképpen egyházi iskolába akartam menni, Pannonhalmát én választottam. Úgy éreztem, oda kell járnom. Visszatekintve ma is így döntenék. Fizikai értelemben zárt, kulturálisan viszont nyitott közeg volt Pannonhalma, a bencés atyák törekedtek arra, hogy tartalommal töltsék ki az időnket. Az ottani négy év hihetetlen sok kulturális találkozást jelentett, és nyitást szemléletmódban. Tágította a látókörömet.

– Mi segítette abban, hogy tizennyolc évesen életdöntést hozott?

– A heti csendes óra és a vasárnapi szentmise a napirendünk része volt. A bencés atyák felkínálták a lelki élet lehetőségeit, de ezt tapintatosan tették, nem volt elvárás. Ministrálhattunk a közösség napi szentmiséjén, bekapcsolódhattunk a szerzetesek imádságába, amit egy idő után rendszeresen meg is tettem. A bencés hagyományok, az, ahogyan az atyák jelen voltak közöttünk, meghatározták az iskola légkörét. Minden évben volt lelkigyakorlatunk, olyan lelkipásztorokkal, akik annak az időszaknak a legjobbjai voltak. Mélyebben elgondolkozhattunk az egész életünk irányán, a hivatásunkon. A gimnázium meghatározó volt abban, hogy a hivatásom letisztult, megérlelődött. Érettségi után választanunk kellett, hogyan tovább.

Döntésem a papság mellett tudatos volt és helyes is, de szükség volt arra, hogy érlelődjön az időben. Ennek lehetőségét biztosította a szeminárium hat éve.

– A tanulmányait Esztergomban kezdte, és Rómában fejezte be. Hogyan élte meg a váltást?

– A szemináriumba kerülés Pannonhalma után életmód tekintetében nem jelentett nagy váltást számomra. Újdonság volt viszont, hogy a hozzám közel álló reáltárgyak helyett rá kellett hangolódnom a humántárgyakra, de az ezekben való elmélyülést örömmel fogadtam. A másodév vége aztán meghatározó változást hozott: Rómába küldtek tanulni. Egy zárt világból a Világegyház közepébe kerültem, nem sokkal a rendszerváltás után. A Pápai Gergely Egyetemen a világ száztizenhat országából tanultak növendékek, akiket a rendkívüli kulturális sokféleség ellenére összekötött a katolikus hit, Jézus Krisztus. A sokszínűség mellett is tökéletesen egy hullámhosszon tudtunk lenni a hitben.

– Mi volt a szakterülete?

– A morálteológia, ebből szereztem licenciátust. Ez már akkor is nehéz terület volt. Nagy kihívás, hogy a 20. század jóléti társadalmaiban az emberek, akár a keresztények is, egyre inkább olyan életformát kezdtek élni, ami nincs összhangban a jézusi tanítással. Az erkölcsteológiában is vannak útkeresések, olykor ezek is elbizonytalanították az embereket. Az orvostudomány fejlődése mind nehezebb kérdéseket vetett fel: mesterséges megtermékenyítés, klónozás, eutanázia...

Az Egyháznak van világos iránymutatása a modern ember életében felmerülő problémákkal kapcsolatban. Ezt azonban még a templomba járó hívek sem feltétlenül ismerik, s hogy miért tanítja ezt az Egyház, azt még kevésbé tudják.

– A mesterséges megtermékenyítés vagy az eutanázia valóban életbevágó kérdések. Mennyire érti a morálteológus, hogy mi mozgatja az embereket ezekkel kapcsolatban?

– Fontos, hogy megértsük őket, ez a párbeszéd feltétele. Azt látom, hogy ezekben a kérdésekben gyakori az érzelmi motiváció, s ilyen esetben a logikus érvelés kevésbé működik.

Nekünk mégis hirdetnünk kell az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan. De tapintattal kell tennünk. Alapvető lelkipásztori feladat mélyebben megérteni azokat, akikkel beszélünk, hogy jobban megtaláljuk a közös hullámhosszot.

Ez ma azért is nehéz, mert széttöredező társadalomban élünk, ahol nincsenek egységes irányelvek, mindenki a maga módján gondolkodik, s így még nehezebb közös nevezőre találni. A Szentlélek tud segíteni ebben. Amikor sikerül nyugvópontra jutni, az nagyon jó. Én képviselem az Egyház tanítását, a másik magába fogadja, feldolgozza, elfogadja azt, s a vele való beszélgetésben én is kapok engem gazdagító szempontokat, tanulok belőle, egy másik szemszögből látom a problémát, ami megértőbbé tesz a másik iránt. Kölcsönösen tanulunk egymástól.

– A papszentelés után hogyan kezdődött a szolgálata?

– Elsőként Szentendrén voltam káplán egy évig. Huszonöt évesen papként hirtelen egy közösség középpontjába kerültem. Jó kezdet volt, sok értékes tapasztalatot jelentett: sokszínű közösség, Regnum, Kolping, Házas Hétvége, a katolikus iskola, ahol hittant is tanítottam… Minden korosztály megfordult a plébánián, volt ifjúsági hittan, jegyesoktatás sok esküvő, családok, elsőpéntekes betegek, minden. Egy év után visszatértem Rómába befejezni a tanulmányaimat. Utána újabb egy év káplánság következett, a budapesti Rózsák terén. Arra az időszakra, 2003-ra esett Erdő Péter érsek atya kinevezése az Esztergom-Budapesti  Főegyházmegye élére, továbbá az akkori plébánosom, Spányi Antal székesfehérvári püspöki kinevezése, és Udvardy György lett a plébános. Mozgalmas év volt ez a hetedik kerület világában, ahol kicsit más módon lehettem közösségben az emberekkel. Sokat jártunk kórházba betegekhez, haldoklókhoz. De voltak tarokkpartik, közös foci is. Ez az év is értékes tapasztalatokat hozott.

– Aztán alig egy év elteltével újra váltás következett.

– Igen, 2003-ban Erdő Péter bíboros titkára lettem, az érsekségre kerültem. Addig a plébániáról láttam az egyházmegye életét, és volt véleményem arról, hogyan lehetne egyes helyzeteken javítani. Az érsekségen aztán egy teljesen más szemszögből kezdtem látni. Központibb nézőpontból közel sem volt olyan egyértelmű egy-egy megoldás. Titkárként ráláttam az egész egyházmegyére, sok plébániát és atyát megismertem. Bíboros úr kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően a világegyház is közelebb került hozzám, s ezen az újabb szinten sokkal tágabb horizonton láttam az életünket.

– Milyen feladatot látott el, és emberileg mi volt a fontos Önnek ebben a munkában?

– Szervezési, egyeztetési feladataim voltak, kapcsolattartás, vendégfogadás. Titkárként arra törekedtem, hogy a lehető legátláthatóbban, legtisztábban közvetítsem az információkat oda és vissza. Bíboros úr mellett ott voltunk sok lelkipásztori helyzetben, találkozásokon. Ez óriási tanulási lehetőséget jelentett.

Fontos volt számomra, hogy a hivatalban is lelkipásztorként vegyek részt a folyó ügyekben. Az Egyház legfőbb célja a lelkek üdvössége. Ezt minden teendő mögött látnunk kell.

– Újabb lépcsőfokot jelentett, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkára lett.

– 2008 hozta el ezt az újabb váltást, vezetője lettem egy több mint harmincfős titkárságnak. Elég fiatalon kerültem oda, fel kellett nőnöm a feladathoz. Az összeszokott, szakmailag felkészült munkatársi gárda sokat segített nekem. Rendszeres tárgyalásokat kellett folytatnunk az állam illetékeseivel, képviselni a katolikus szempontokat különböző jogszabályok megalkotásakor vagy módosításakor. Itt megismertem, hogy országos szinten mi biztosítja az intézmények működési hátterét. Elő kellett készítenünk a püspöki konferencia üléseit, majd gondoskodnunk az ott született döntések végrehajtásáról.

– Egész életében folyamatosan váltania kellett. Hogyan van jelen a közösségi kapcsolatokban, mit tud megőrizni belőlük?

– Pannonhalmán jó volt az osztályközösségünk, máig élő a kapcsolatunk. Osztálytársaimat eskettem, kereszteltem a gyerekeiet, elhunyt szüleiket temettem. Nemcsak ötévenként gyűlünk össze, adódnak más alkalmak is. És szép kötődések maradtak meg Rómából is. A szentelésünk tizedik évfordulóján a Szentföldre zarándokoltunk, a szinódus alatt volt a közös diakónusszentelésünk huszonötödik évfordulója, akkor is együtt ünnepeltünk.

Fontos számomra, hogy papként kapcsolódom a Nyolc Boldogság közösséghez és az END (Équipes Notre-Dame) házastársi- és családközösséghez. Emellett mindig meghatározó volt számomra a bencés lelkiség is. A bencés szerzetesség mély, régmúltba nyúló hagyományt hordoz. A zsolozsmát imádkozva szinte ezer évvel visszalépünk az időben. Tiszta és nagy béke van ebben, ami mindig biztonságot adott.

Az END egy olyan közösség, amelyben papok és házaspárok együtt igyekeznek az életszentség útján járni a hétköznapokban. Mélyen megérintett a lelkisége. Havi rendszerességgel találkozunk, de vannak más közös alkalmak is, kirándulások, zarándoklatok, országos tábor, lelkigyakorlat. Ez a közösség közel hozza a családok mindennapi életének tapasztalatait, kihívásait és örömeit.

A Nyolc Boldogság közösségben pedig a fiatal karizma frissességével találkoztam. Az istenkapcsolat e többféle megközelítéséből, egymásmellettiségük gazdagságából sokat meríthettem. Azt éltem meg, hogy istendicsőítésünket más módon is kifejezhetjük, olyan formában, ami sok fiatalhoz is közel áll.

– 2018-ban újra Rómába küldték. Hogyan fogadta?

– Ekkor lejárt az MKPK titkári mandátumom, és ismét egy sok változást hozó év következett számomra. Nyártól kineveztek a római Pápai Magyar Intézet rektorának. Nagy kihívás volt lezárni kapcsolatokat, és ezer kilométerrel távolabb bekapcsolódni egy másik kultúrába. Szeptemberben elkezdtem a tanévet, de alig telt el egy hónap, és a Szentatya kinevezett segédpüspöknek. Egy átmeneti állapot vette kezdetét, amelyben már arra fókuszáltam, hogy hazajövök. December 8-án fogadtam a nagy ajándékot, a püspökké szentelésemet. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) szervezésébe való bekapcsolódás lett az új feladatom, a segédpüspöki teendők mellett. Aztán a covidjárvány ismét új helyzetet teremtett: nem volt plébániám, közösségem, lélektanilag kihívás volt végigélni ezt az időszakot, és dolgozni a kongresszusért, amelyről nem tudtuk, hogyan valósulhat meg. Végül nagyon szépen sikerült a NEK, a Jóisten különleges áldásával. A kongresszus után bíboros atyától plébánosi kinevezést kaptam a budapesti Szent István-bazilikába. A sok hivatali szolgálat után különösen örültem ennek. Papként a lelkipásztori szolgálat közelebb áll az ember szívéhez, mint a hivatali munka, ami persze szintén fontos és szükséges.

– Különleges plébániát kapott. Mit jelent Önnek a történelmi örökség?

– Igen, a székesegyház plébánosa lettem, ahol élénk a turizmus, a kulturális élet is. De a munkám mégiscsak elsősorban a lelkipásztori szolgálat. Szeretném, ha a turisták a művészettörténeti értékek mellett azt is láthatnák, hogy itt van egy élő közösség, amely Istent dicsőíti ebben az épületben.

Első tehát a liturgia, az imádság, mert a Szent István-bazilika mindenekelőtt templom, és másodsorban természetesen értékes turisztikai célpont.

Talán így evangelizációs jelleget is ölthet egy-egy látogatás. Plébánosként a Szent Jobb őre is vagyok. Ez szívmelengető feladat. A kinevezésem óta megváltozott a Szent István királyhoz fűződő kapcsolatom, sokkal gyakrabban kérem a közbenjárását. Felelősséget érzek az istváni örökség megismertetéséért, fontosnak tartom, hogy megfogalmazzuk üzenetét a mai kor számára, akár kicsit modernebb formában közvetítve. Hiszem, hogy megszólító ereje van napjainkban is.  

– Sokszor hangsúlyozza a gyökereinkhez való visszatérés fontosságát. Hogyan lesz ez élő kapcsolódás?

– A gyökereinkhez visszatérni azt jelenti, hogy az idők teljességéhez megyünk vissza, amikor az örök Isten emberként belépett a tér és idő keretei között a történelembe, és itt élt közöttünk. Itt vannak az alapjaink, ide kell visszatérnünk, mert Jézus hozott el mindent, amiből az Egyház él. Ide kell visszamennünk, hogy tiszta forrásból meríthessünk. A megújulás merítés az élet tiszta, eredeti forrásából. A Szentlélek mindig ott van az Egyházban, mindig élő a tűz. Mi vagyunk azok, akikben alábbhagy a lelkesedés. Ránk hat a környezetünk, amit Szent II. János Pál pápa a halál kultúrájának nevezett, befolyásol minket. De az Egyházban ott az élő láng, amely mindig a rendelkezésünkre áll.

Isten nem szűkmarkú, bőségben adja a Szentlelket. A jövőnket az határozza meg, hogy fel tudjuk-e fedezni magunkban a Szentlélek ajándékait.

Éljünk vele és benne! Nem a környezet, a világ és változásai fognak megújítani. A változás zajlik a maga módján, mi is haladunk a korral. De az értékrendünk nem változik. Jézus Krisztus mindig ugyanaz. Benne ott a teljesség.

– Ön hogyan tartja ébren magában a tüzet?

– Mindennek az alapja az imádság. Ha Istennel nem tudunk élő kapcsolatban lenni, akkor az éltető kegyelem nem képes igazán kibontakozni bennünk. Legyen időnk, minőségi időnk az imára, amikor tudatosan és éberen jelen tudunk lenni Isten számára. Emellett fontos felismerni a Szentlélek adta kegyelmeket, és azokat a közösségeket, személyeket, akiken keresztül a Szentlélek segít, vezet bennünket.

Fotó: Merényi Zita; Wágner-Csapó József (indexkép)

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 23-i számában jelent meg.