Élsportolóként a hit útján – Bőhm Csaba világbajnok öttusázóval beszélgettünk

– A médiában sokszor nevezik önt keresztény sportolónak. Hogyan éli meg ezt?

– Eleinte nem volt könnyű nyíltan vállalni a hitem, főként akkor, amikor a felnőtt válogatottba kerültem, ahol én voltam a legfiatalabb. Minden keresztény ember feladata, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel evangelizáljon a saját közegében; ha nem is feltétlenül szóval, de a tetteivel képviselje a keresztény értékeket. Késztetést éreztem arra, hogy az a médiafigyelem, amely rám irányul, jó célt szolgáljon, ezért megpróbálok nemcsak arról beszélni, milyen egy napom, vagy hogy melyik a kedvenc számom az öttusában, hanem arról is, hogy mi a fontos nekem.

– Hogyan mélyült el a hite?

– Jó alapot kaptam a szüleimtől, de ahogyan mindenkinek, nekem is a magamévá kellett tennem a hitet. A fordulat akkor következett be, amikor majdnem végleg le kellett mondanom a sportról, pedig az öttusa jelentette az életemet, ezt éreztem a hivatásomnak. 2020-ban, a covidjárvány első évében folyton rosszul voltam. Az orvosok a kivizsgálás elején megállapították, hogy a szívemen van egy anatómiai elváltozás, nem folytathatom a sportot, így a sportolói engedélyemet is bevonták. Ebben a fájdalmas időszakban még intenzívebben fordultam Isten felé. Olyan válaszokat kaptam tőle, amelyek elmélyítették hitem, és arra indítottak, hogy ezt másokkal meg is osszam.

– Mi történt a mélyponton? 

– A döntést az életem felett Istenre hagytam, én eleresztettem a kormányt.

Úgy éreztem, kicsúszott az irányítás a kezemből, és kimondtam, hogy legyen meg a te akaratod. Ezt akkor tudtam életemben először úgy kimondani, hogy át is éljem a szavaim súlyát.

Már el tudtam volna fogadni, ha Isten más utat jelöl ki a számomra. Utólag úgy érzem, ő csupán azt szerette volna, hogy teljesen bízzam rá magam. Amint lélekben képes voltam elengedni a sportot, és átadni magam Isten döntésének, egyszer csak mindent visszakaptam: épp a szívsebészekből álló orvosi csapat szakvéleményére vártam, hogy örökre eltiltanak-e a sporttól, amikor jött a hír, hogy folytathatom tovább, sőt ami még csodálatosabb, a rosszulléteim is elmúltak. Az orvosok azóta sem találnak magyarázatot a változásra. Én csodának élem meg ezt, és amíg nem találok rá normális magyarázatot, számomra csoda is marad. Ezután azzal a tudattal kezdtem el edzeni újra, hogy a helyemen vagyok, hiszen a Jóisten megtehette volna, hogy végleg elveszi tőlem az öttusát... Azóta szinte nincs olyan verseny, ahol ne élném meg az istenélményt. 

– Hogyan tapasztalja meg Istent egy versenyen?

– Szerintem az olyan élethelyzetekben lehet a legjobban érezni a jelenlétét, amikor valaki elmegy a saját határaiig, túllép a komfortzónáján, és már nem tudja úgy kontrollálni az életét, mint ahogyan korábban tette. Isten jelenlétét éreztem például a világbajnokságon, amikor már biztosra vehettem, hogy én fogom megnyerni a versenyt; de akkor is, amikor az olimpián szembesültem azzal, hogy ez most nem fog menni, az én hatásköröm itt véget ért. Sokszor megkapom a választási lehetőséget futás közben, amikor már agóniaközeli állapotban vagyok, hogy felvállalok-e egy még nagyobb fizikai fájdalmat, vagy sem; ha már minden porcikám arra vágyik, hogy lassítsak, nagy buzdítás kell ahhoz, hogy mégis szintet próbáljak lépni.

– Ilyenkor könnyen ki tudja mondani, hogy igen, beleadok még többet?

– Egyáltalán nem. Tisztán emlékszem az olyan pillanatokra, amikor több méteren keresztül azon gondolkodtam, hogy megelégedjek-e a harmadik hellyel, ami szintén szép eredmény lenne, vagy megpróbáljam elkapni az előttem futót, akit szinte lehetetlennek látszik utolérni. Volt rá egyszer-kétszer eset, hogy ilyenkor azt mondtam magamban, nem, ez meghaladja az erőmet. Ám amikor kitettem magam egy még nagyobb fájdalomnak, Isten úgy rendezte, hogy akkora legyen a fájdalom, hogy már ne is érezzem. Így aztán a győzelemért küzdhettem egy olyan kilátástalan helyzetből is, amely elsőre teljesen reménytelennek tűnt a számomra.

– A vívásban hogyan éli át Isten jelenlétét?

– A csörte előtt, illetve az asszók közti pihenőidőkben imádkozni szoktam. Nem azt kérem ilyenkor, hogy legyek minél sikeresebb, és nyerjem meg minden asszómat, hanem hogy történjen az, aminek történnie kell.

Azért imádkozom, hogy bátran és őszintén tudjak cselekedni, hogy tudjak élni a talentumaimmal, vállalni tudjam a fájdalmakat, a nehézségeket.

Sokszor mintha a Szentlélek szállna meg, s olyankor akkor sem félek, ha éppen egy olimpiai bajnok áll velem szemben. Nyugalom tölt el, tudok mosolyogni. Szinte érzem, hogy nem vagyok egyedül. Úgy tapasztalom, a félelem az, ami sok mindent gátol az ember életében, a sportban pedig ez hatványozottan így van.

– A fájdalom mindig jelen van a versenyeken?

– A fizikai számokban általában igen, de az öttusa nagyon összetett sportág. Van benne mentális fájdalom is, bár azt inkább gyötrődésnek mondanám.

– Mikor volt részese ilyesminek?

– Például most az olimpián, a lövészetben meg a víváson. Amikor hiába próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, egyszerűen nem sikerült. Vívásban és lövészetben nem az lesz eredményes, aki a legtöbb erőt beleteszi. Ezekben a sportágakban komoly lelki és mentális tényezőknek kell együttállnia ahhoz, hogy helyesen tudjunk működni. Lelkileg nagyon fájdalmas, ha ez nem sikerül.

A kudarcot csak elfogadni lehet, és cipelni, mint egy keresztet. Nem könnyű belátni, hogy most egyszerűen nem megy, pedig korábban az edzéseken vagy egy másik versenyen bezzeg milyen jól ment.

Az olimpián a vívószámban semmi sem jött össze, s mindig épp csak egy pici hiányzott a győzelemhez. Mégsem volt bennem düh vagy ordíthatnék, hanem már ott a helyszínen el tudtam fogadni, hogy ez így alakult. Az elkövetkezendő időszak feladata lesz, hogy kikutassam az okait, miért nem sikerült jól a vívásom. 

– Fantasztikus volt pedig, ahogyan végigküzdötte az olimpiát, és végül feljött a 13. helyre.

– Mindent kihoztam magamból, amit csak tudtam, így aztán jobbat kombiztam (ez a futást és a lövészetet jelenti), mint a világbajnokságon. Egy percig sem gondoltam arra, hogy feladom, de azt is tudtam, hogy nagyon messze vagyok az éremtől. Mindig úgy versenyzek, hogy úgy tudjak majd a verseny után tükörbe nézni, hogy  mindent megtettem, ami a rám bízott talentumokból tellett. Így tiszta marad a lelkiismeretem.

– Idén világkupagyőztes lett és világbajnok is. A sikerekben jobban megtapasztalható Isten jelenléte?

– Könnyű hívőnek lenni olyankor, amikor minden rendben van, és egymás után kapja az ember az áldásokat. Néha mégis megállok, és elgondolkodom azon, hogyan értékeljem a sikert.

A Jóisten gondoskodásából, kegyelméből lettem világbajnok. De a sikert ugyanolyan megterhelő feldolgozni, mint a kudarcot. Annak is megvannak a maga szakaszai.

– Miért nehéz feldolgozni?

– Van egy cél, amiért küzdök. Amikor viszont elérem, utána nem látszik, hogyan tovább. Mintha kihúznák a lábam alól a talajt. Az emberek is máshogyan viszonyulnak hozzám. Akaratom ellenére is megváltozom, átértékelődik bennem, mi fontos, mi nem. Egy sportoló azért küzd, hogy világbajnok legyen, ami csak keveseknek sikerül. Viszont amikor eléri a célját, elgondolkodik, korábban milyenfajta boldogságot, kielégülést, érzéseket remélt ettől, és mi az, amit most valójában kap. Ha a kettő nem egyezik, mást vagy esetleg rosszabbat hoz a beteljesült álom, akkor ugyanúgy összetörhet a világa, mint amikor kudarc éri. Úgy tűnhet ebből, mintha rosszul éreztem volna magam a világbajnokság után, ami persze nincs így. De azért a belső vívódások sem ismeretlenek a számomra.

– A világbajnokságot és a világkupadöntőt hogyan élte meg?

– Ez a két verseny a hiányaimra világított rá. Mindig ott voltam a dobogó közelében, de valami nem volt rendben velem lelkileg. Egyszer a pszichológusom megkérdezte tőlem, mennyire bízom rá magam Istenre. Kiborultam ettől, mert azt éreztem, hogy ahol csak lehet, mindig megvallom a hitem, hát hogyne bíznék vagy hinnék benne? Aztán rájöttem, hogy a pszichológusomnak igaza van: mindent én akarok kontrollálni, igazán nem tudom rábízni magam Istenre. Máshogyan kezdtem imádkozni, és úgy mentem ki a világkupadöntőre és a világbajnokságra is, hogy bármilyen eredményt kész voltam elfogadni. Az olimpiai részvétel volt a tét. Két nagyon csattanós választ kaptam Istentől, hogy megéri bízni benne. Nem is a két aranyérem volt számomra az igazán nagy dolog, hanem a párbeszéd, ami köztünk zajlott.

– Mik voltak Istennel való kapcsolatának a lépcsőfokai?

– Voltak nagy eltávolodásaim is, például amikor egy szentségimádás alkalmával megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy mi van akkor, ha engem papnak hív Isten. Tizennyolc éves voltam ekkor. Pár évig vívódtam ezen, fokozatosan távolodva Istentől, mert úgy éreztem, ő mást szeretne, mint amit én szeretnék. Bűntudatom volt, hogy nem az akarata szerint cselekszem. Később, a covididőszakban, amikor mindenemet elvehette volna, és hajlandó lettem volna elmenni papnak is, ha az lett volna a terve vele, nem csak a sportot adta vissza nekem. Az is kiderült a számomra, hogy a hívással kapcsolatban félreértettem valamit. Mint minden emberi kapcsolatban, Istennel is vannak mélypontok és magasságok, csak az amplitúdó nem mindegy. Ha a kilengéseket szűkíteni lehet, az sokkal egészségesebb.

– Hogyan alakult a sportpályafutása?

– Kiskoromban anyukám elvitt lovagolni Zsámbékon, ahol éltünk. Vicces, de féltem a lótól, pár edzés után mondtam is anyának, hogy ezt inkább hagyjuk: egyszer még le is estem a lóról, rázuhantam egy kőre, aminek a nyoma még most is látszik az államon. Ezért lettem inkább úszó. A Császár-Komjádi Sportuszodába jártam. Tizenkét éves koromban egyik úszótársam rábeszélésre tértem át az öttusára, ahol újra elkezdtem lovagolni. Kőbányán voltam leigazolva, de külön edzőkkel készülve, egyedül végeztem az edzéseket.

– Mikor vált egyértelművé az Ön számára, hogy a sport a hivatása?

– Nem volt egy ilyen konkrét pillanat az életemben, mert mindig sportolóként tekintettem magamra. Szerettem a sportot szívem minden szeretetével, szenvedélyével. Az persze sokszor nehéz volt, amikor kiskoromban egyedül mentem úszni, vagy hajnalban egyedül kellett kelnem. Negyedikes általános iskolásként beköltöztem a nagyszüleimhez Pestre, hogy járni tudjak a reggeli edzésekre. Hétköznap velük voltam, hétvégén mentem csak haza Zsámbékra.  A nagyszüleim már sajnos nem élhették meg, hogy világbajnok lettem. Először a nagymamám halt meg, aztán 2020-ban a nagypapám is, éppen azelőtt, hogy kezdett volna felfelé ívelni a sportolói pályafutásom.

– A szüleinek milyen érzés most Önt világbajnokként látni? Ők ugyanúgy az élsport felé terelték, hiszen belementek, hogy ne otthon, hanem az uszodához közel lakjon?

– Ez nekik is hatalmas kereszt volt. De arra is emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, sokszor anya hozott be az uszodába Zsámbékról, megvárta az edzéseket, majd hazavitt. A szüleim nélkül nem tudtam volna eljutni idáig. Látom, hogy büszkék rám, bár ők megelégedtek volna azzal is, hogy  megtanuljak úszni és megszeressem a sportot. Nem akartak sportolót faragni belőlem, de hagyták, hogy döntsem el én magam.   

– Annyi minden történt ebben az évben: világkupadöntő, világbajnokság, olimpiai részvétel. Ráadásul az öttusa számai között most szerepelt utoljára a lovaglás. Hogyan képzeli a jövőjét?

– Az elmúlt két hónapban szerettem volna testileg és lelkileg is rendbe tenni magam. Az utóbbi hetekben olyasmit is megtehettem, ami a felkészülési időszakban tilos, például el tudtam menni sörözni barátokkal. Sokat gondolkodtam a folytatáson, de végül az öttusa és a sport mellett döntöttem. Még ha kiveszik is a lovaglást az öttusából, vagy ha nem is sikerült úgy az olimpia, ahogy elterveztem, négy évig még biztosan folytatni fogom.

– Említette a felkészülést. Ez aszketikus életmódot követel?

– Aki komolyan gondolja az élsportot, annak sok mindenről le kell mondania, de azért nem nevezném aszketikus életmódnak. Sok baráti kapcsolatom megsínyli, hogy nem tudok beleadni annyit, mint amennyit kellene. Sok közös programból kimaradok, nem mehetek el focizni másokkal, nem élhetek társasági életet. Bérmálkozni sem tudok, mert az előkészítők mindig az edzésidőpontokra esnek, és nem tehetem meg, hogy egy fél éven-éven keresztül minden héten kihagyjak egy-egy edzést.

– Egy ilyen helyzetben nem magányosodik el nagyon?

– Kárpótol, hogy szeretem, amit csinálok. Ez nekem édes lemondás, látom az értelmét, mert egy nagyobb jóért mondok le valami másról. Jól érzem magam, mert tudom, hogy a helyes döntést hoztam meg annak érdekében, hogy az én utamon, a hivatásomban, a sportban egyre jobb és jobb legyek.

– A sportban a test helyeződik előtérbe. Hogy éli meg a test és lélek kapcsolatát?

– Igaz ugyan, hogy sokat törődünk a testünkkel, az izmainkkal, a regenerációval, de nem véletlenül járok lassan hét éve pszichológushoz is. Ha nincs rendben egy sportoló lelkileg, mentálisan, hiába végez még több edzésmunkát, nem lesz sikeres és eredményes.

A sportoló mentális egészsége legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a fizikai felkészültség.

– Van valamilyen mottója a sportban?

– Nincs, de egy barátom az olimpia előtt azt mondta, vigyem magammal a következő mondatot. Valami nagy horderejű, életet megváltoztató szentenciára számítottam. Azt mondta: „Pohár tej – hideg fej”. Sokszor eszembe jut, és mindig nevetek rajta.  

Fotó: Merényi Zita (interjúképek); Nuno Gonçalves (Uipm World Pentathlon, Nemzetközi Öttusa Szövetség)

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 27-i számában jelent meg.