Engem mindig megsegített az égi Édesanya – Id. Szabó Sándor atya vallomásai

1933. augusztus 15-én születtem Nyíregyházán, a Debreceni utcában. Este fél nyolc óra volt. A Máriapócsról jövő gyalogos zarándokok éppen akkor vonultak be a görögkatolikus templomba.

Édesapám hajdúdorogi származású cipészmester volt. Édesanyám a híres Zatureczky család egyik deklasszált ágából származott.

A mennyekbe fölvitt égi Édesanya sok éven át valóságosan egyetlen édesanyám lett. Alig múltam hároméves, amikor édesanyám tüdőgyulladásban meghalt.

Tízéves koromban édes-mostohát kaptam. Csak egy évre. 1944. október 25-én, a harcok alatt pincében tartózkodó családok szeme láttára egy orosz katona agyonlőtte őt. Előzőleg kiszakította öléből négy hónapos kistestvéremet, és a matracra dobta. Marika testvérem a most Rómában tanuló kispapnak, Lukács Imrének az édesanyja. Néhány évig újra árva lettem. Édesapám harmadszor is megnősült, de már akkor nagyobb gimnazista voltam.

Sok szomorúság, fájdalom, kudarc és szenvedés ért egész életemben. Az égvilágon minden nagyon nehezen sikerült. De sikerült! Akár tudatos volt bennem, akár nem, engem mindig megsegített az égi Édesanya, és segítettek Istenhez költözött anyácskáim is.

Mindig szegénységben éltünk. A háború után is osztoztunk a szegény ország szegény polgárainak sorsában. Még az érettségi előtt is kölcsönruhában ballagtam. Négy elemit a görögkatolikus iskolában jártam. Utána a Királyi Katolikus Gimnázium tanulója lettem. Államosítás után Vasvári Pál gimnáziumnak hívták. Itt érettségiztem 1951-ben.

Érettségi előtt, karácsonykor az éjféli istentiszteletre indultam. Akkor a Bocskai utcában laktunk. Amikor a bíróság épülete előtt jártam, valami megmagyarázhatatlan öröm töltötte el a szívemet. Szinte hangos ujjongásba törve mondtam ki: én biztosan pap leszek!

Az lettem. De nem könnyen. Jelentkeztem Dudás püspök úrnál. A felvételi sikerült. Csak az éneklés ment gyengén. Izgatottan vártam az eredményhirdetést. Két volt osztálytársamat értesítették. Engem nem.

Bevonulás előtt néhány nappal Mihalovich kanonok úr egy reverendaanyagot adott ajándékba, hogy varrassam meg. Így tudtam meg, hogy felvettek.

Elsőéves kispapként elég félénk és gyámoltalan voltam. De minden évben bátrabb és sikeresebb lettem. 1956-ban befejeztem tanulmányaimat. Sok keresgélés után megtaláltam életem párját. Házasságkötésünk a forradalom utáni nehéz időben, 1957. január 20-án történt.

Feleségem néhai Gebri Mihály tanító úr leánya. Tizenegy élő gyermeke közül nyolc volt a leány. Most el kell mondani egy humoros történetet: ’57 márciusában a kórház egyik helyiségében voltam gyógykezelésen. Mellettem az öreg Valent doktor bácsi szórakoztatta a páciensét. Tudja maga, ki a legboldogabb ember a világon – kérdezte. Nem tudta. Erre ő megmondta: akinek nyolc lánya van, mert az már nem kíván többet. Jót nevettek. Én is. De tudom, hogy az én apósomék boldogságának más volt a titka: az istenszeretet és a család szeretete.

Talán két történet igazolja ezt.

Apósom édesapja falusi ácsmester volt. Nagyon vallásos. Amikor magánimájában elmerülve a názáreti ács fiával társalkodott, nem volt szabad őt megzavarni. Egy alkalommal az uraság intézője hívatta. Ő nem ment. Másnap az intéző szemére vetette: János, miért nem jöttél? Ő ezt válaszolta: azért intéző úr, mert én akkor nagyobb úrral beszélgettem.

A másik is apósommal történt. Az elmúlt rendszerben komoly vallásüldözés folyt. Azt is megfigyelték, ki jár templomba. Figyelmeztették apósomat is. De ő továbbra is ment. Az igazgató hívatta: Megint voltál templomba? Igen, válaszolta. Ha még egyszer mégy, és megtudom, el vagy bocsátva. – Mit tegyen? Egy kereső. Tizenegy gyerek. Élni kell. Következett a vasárnap. Ő pedig ment. A ferencesek kápolnájába. Hétfőn az igazgató: voltál templomban? A válasz: templomban nem voltam.

Pappá szentelésem 1957. március 31-én történt. Az első szentmisémet április hetedikén mutattam be. A primícia utáni ebéden majdnem tragikus esemény történt. Mihalovich kanonok úr testvére, Margit néni ebéd közben kiment az asztaltól. Ekkor a mennyezeti gipszdíszítésből egy hatalmas darab lezuhant, és az üres széket átlyukasztotta. Mindnyájan nagyon hálásak voltunk a Gondviselésnek!

Szentelés előtt és után az egyházmegyei irodában voltam írnok. Ugyanakkor önálló hitoktató is. Az irodai munkáért nem kaptam díjazást, de Melles kanonok úr egyszer megdicsért, hogy nagyon szép az írásom.

Sok hittanórát tartottam – egy városi iskolában és kilenc helyen a várost környező bokrosokban és tanyákon. Több külteleki helyen vasárnapi liturgiát is végeztem.

Emlékezetes marad az első karácsony. Előtte született első gyermekünk. Ők a kórházban ünnepeltek. Én pedig a Ferenctanyán végeztem az éjféli szertartást. A tanya mellett egy kicsiny kis kápolnában sok-sok szegény tanyasi emberrel együtt. Igazi betlehemi hangulatban ünnepeltünk!

A legtöbb helyre kerékpárral jártam. Két helyre vonattal. A Gyula tanyára kombinálva: vonattal és kerékpárral.

A „szolgálati kerékpárt” nem tarthattam magamnál. Akármilyen későn érkeztem haza, be kellett vinni a parókia előterébe – a jelenlegi egyházmegyei iroda kis folyosójába –, nehogy véletlenül magáncélra használjam azt.

1958. március elsejével Nyírturára helyezett a püspök úr. A szervezés úttörő munkájának legnehezebb részét már elvégezte elődöm, Ivancsó Tibor atya. De így sem volt rózsás a helyzet. Komfort nélküli lakás: villany, víz, gáz sehol. Vizet a harmadik szomszédból hoztunk. Mindent fel kellett hordani az emeletre; mindent le kellett hordani az emeletről. A villanyt ’58 karácsonyára vezették be a faluba és szerelték be nálunk is. 1960-ban már három gyermekünk volt. Feleségem két operáció után nem bírta a lépcsőjárást. Ezért – bár nagyon szerettem a turaiakat és a három filia híveit – kértem a püspök úrtól áthelyezésemet, bárhová.

Ő Pátyodra küldött. 1960. augusztus végén költöztünk. 1980-ig maradtunk. Boldog idők voltak. Csendes kis falu, nagyon jó hívekkel. Itt született még négy fiú a kislányhoz és a két nagyobb fiúhoz. Egy tizenkét gyermekes néni egy alkalommal így bátorított a faluban: ne tessék félni; ha a jó Isten nyulakat teremt, bokrot is ad hozzá. Nem féltünk, nem búsultunk. Dolgoztunk. Takarékosan, túlzott igények nélkül boldogan neveltük gyermekeinket. Ők is dolgoztak. A kertben is, a csirkék nevelésében is, a házi munkában is. Egy szem lány mellett bizony a fiuknak is kellett mosogatni. Egy vasárnap ebéd utáni mosogatásnál a kis elsős fiam így szólalt meg: édesanya, én úgyis római pap leszek. – Miért, te kis okos? – kérdeztük. – Hát azért, mert annak csak egy tányért és egy kanalat kell elmosogatni. Ő ugyan nem lett sem római, sem görög pap, de az esztergomi ferenceseknél érettségizett hat fiú (eddig ez volt a rekord Esztergomban!) közül kettő görögkatolikus pap lett. Sok alkalommal – nehéz vagy örömteli órákban – boldog érzés fogott el: ha különböző helyeken is, de hárman együtt mutatjuk be naponta az isteni liturgiát egymásért, mindenkiért és mindenekért.

Amikor utódom vagy tizenöt év után meghívott a búcsúra, egyik fiatal édesapa – akinek a fiacskája ministrált a liturgián – boldogan mondta: tetszik látni, beérett a tisztelendő úr munkájának a gyümölcse. Igen, beérett, de nemcsak az én munkámnak, hanem kedves és buzgó utódom munkájának a gyümölcse is. Talán egy kicsi részem nekem is van abban, hogy jelenleg két fiatal pátyodi papnövendéke van az egyházmegyének.

A csengeri kerület papsága annak idején fiatal, lelkes és összetartó volt. 1970 és 1992 között szinte minden szerdán összejöttünk a „Szentírás-körbe”. Még akkor is, amikor már egyre többen más kerületben szolgáltunk.

1980 virágvasárnapján már Nyírgyulajban folytatódott papi életem. Költözködni csak május végén tudtunk. Oly nehéz volt lakhatóvá tenni a régi parókiát. Életemben kétszer pályáztam volna. Nem kellett pályázatot írni. Előre tudtuk, kik a szerencsések. Nyírgyulajt sem pályáztam. Csak, hogy békességünk legyen, azért fogadtam el Timkó püspök úrtól a kinevezést.

Néhány hónap híjával itt is 20 évet töltöttem el. Az első években és az utolsó egy-két esztendőben nagyon rosszul éreztem magamat. Szerencsére közben voltak elfogadható évek is.

Sok energiát vettek el az építkezések. Még a diktatúra idejében, 1983-ban templomépítési engedélyt csikartam ki az Egyházügyi Hivataltól. Ófehértón 1985-re felépítettünk egy egyszerű, de kedves kis templomot. Valóban a hívek szeretetéből és verejtékéből. Leglelkesebb testvérünk Maroda János volt. Mestereket megszégyenítő szakértelemmel a kezdettől a befejezésig minden munkában részt vett és irányított. Ő volt az igazi építőmester. Az akkori árak mellett is hihetetlenül olcsó volt az építkezés. Csak 605 ezer forintba került. A templommal párhuzamosan építettük a nyírgyulaji paróchiát is, amely 1986-ban lett kész. Itt bizony minden nehezebben ment. Nagyon sokat dolgoztak – a templomnál is – a mi felnőtt fiaink.

1990-től nagyon megromlott a látásom. Hat műtéten estem át. Volt olyan esztendő, amikor minden szertartást könyv nélkül végeztem. (Mindent megtanultam magnetofonról.)

Mégis ezekben az években szereztük vissza az egyházközség minden államosított épületét. Három épületet öt tanteremmel és egy tanítói lakást. Nem volt könnyű. Nagy küzdelmet kellett folytatni a rendszert változtatni nem akaró „új” vezetőséggel és a nép között is bőven megtalálható – velük egy húron pendülő – visszahúzó erőkkel. Józan logikával teljesen érthetetlen magatartásukra utal, hogy a polgármester 1993-ban feljelentett az egyházmegyei hatóságnál, hogy a rendszer ellen beszélek.

Bár ellenséges magatartásukkal mindenben akadályozták egyházközségünk fejlődését, mégis ebben az évben sikerült a Mária Oltalma Szeretetotthont felszentelni, s benne huszonkét idős néninek szeretetteljes közösséget kialakítani. Állandóan fejlődött az egyházközség, fejlődött az otthon is, amit az én talpraesett utódom lelkesedéssel és hozzáértéssel fejleszt tovább ezekben a napokban is.

Erőmhöz mérten mindig igyekeztem a hívek lelki gondozását is becsülettel ellátni. A szertartásokat mindig pontosan végeztem. A hittanórákat még a kilencvenes évek elején is – bár alig láttam – magam tartottam meg. Az egyházmegyében még sehol, de Nyírgyulajban már 1982-ben (a rendszerváltozás előtt nyolc évvel) több egyházközség részvételével hittanversenyt rendeztünk. '85-ben ugyancsak újabb verseny volt az ófehértói templomban.

Egy öreg pap mondta egyszer a híveinek, akik szerették volna már, hogy egy fiatalabb váltsa fel a plébánián: „megettétek a húsomat, most már egyétek meg a csontomat is!” És maradt tovább, egészen haláláig.

Én bizony nem maradtam. Mivel néhányan nem tudtak kellő megértést tanúsítani betegségem iránt, önként félreálltam és átadtam helyemet fiatalabb testvéremnek. Remélem, ő bátrabb, sikeresebb pásztora lesz a rábízottaknak.

Elhatározásomat erősítette, hogy feleségem – mindenben hűséges segítőtársam, aki önzetlenül, anyagi és erkölcsi elismerés nélkül szervezett, irányított, szolgálta a templomot, a híveket, az időseket az otthonban – még inkább belerokkant a hosszú, küzdelmes munkába.

Még szeretnék valamit kérni az utánunk következő nemzedéktől: megértést, tiszteletet, esetleg egy kis elismerést is. Egy idősebb paptestvérünk a hatvanas évek elején parókiát épített. Szinte úgy, mint ahogy a fecske rakja a fészkét. Minden szűkösen volt. Pénz is, építőanyag is. Maga végezte a legnehezebb munkákat. Aztán öreg lett, fáradt és beteg. Megkopott az egyházközség is, a ház is, ő maga is. Ifjú titánok pedig – egyik-másik közel a tűzhöz – érdemtelenül gúnyos kritikával ócsárolták az illetőt: nem csinált az semmit, hagyott mindent tönkremenni; hogy néz ki az a parókia, hogy néz ki az a templom! Jó lenne, ha az ilyen fiatalok arra gondolnának, hogy ahogyan ők viselkednek az idősekkel szemben, úgy bánnak majd velük is, ha öregek lesznek.

Mi pedig, nyugdíjasok a nehéz gondoktól, terhektől és nyomasztó felelősségtől megszabadulva, maradék erőnkkel és imáinkkal mindig készek vagyunk segíteni a híveket, paptestvéreinket, görögkatolikus egyházunkat.

Oros, 2001. február 19.

További részletek olvashatók még ITT.

Szöveg: Szabó Sándor

Fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír