Gyakorlatiasság és az újra való nyitottság – Idősotthoni ellátás a pandémia idején

A koronavírus-járvány kitörése számos új és nem várt kihívás elé állította a gondozást és sokszor szakápolást is biztosító idősellátásra szakosodott intézmények vezetőit és fenntartóit egyaránt. A fokozódó járványügyi ellenőrzések, a megnövekedett médiaérdeklődés, a kötelező intézményen belüli maszkhasználat, az egyre szigorodó dezinfekciós protokollok, az ellátotti jogok korlátozásának egyre erősödő kényszere mind előrevetítette számunkra, hogy új időszak következik az idősellátásban.

A jelenség a szociális ellátás történetét tekintve abszurd módon akár „történelminek” is mondható, ugyanis a nyilvánosság eddig nem tapasztalt fokú érdeklődése vetült a szociális intézményekre.

Sokakban a koronavírus-járvány tudatosította ezen intézmények társadalmi hasznosságának kiemelkedő mértékét.

S habár társadalmunk az ápolás mint fogalom tekintetében még mindig egészségügy-központú, a járvány kapcsán kezdjük felismerni, hogy a hosszú távú ápolás (angol terminológiával élve: Long Term Care, LTC) a szociális szféra szereplői nélkül fenntarthatatlan lenne.

Szociális konferenciákon már-már közhelyszerűek az alábbi, segítőszakmákat érintő megállapítások: elöregedő munkavállalók, munkaerőhiány, az ápoló és gondozószakmák társadalmi megbecsültségének hiánya, az egészségügy mellett a szociális szakma „másodutassága”, alulfizetettség, kiégés, és még sorolhatnánk.

A koronavírus megjelenésének további következményeként jelentkezett az ellátottak védelme érdekében történő kényszerszerű izoláció. A látogatási és intézményelhagyási tilalom, a csomagfogadások beszüntetése, a kapcsolattartási jog gyakorlásának online térbe szorulása fokozódó szorongást ébresztett különösen az idősgondozásra szakosodott intézmények lakóiban.

Kulcsszó: szociális innovációk.

Látni kell, hogy intézményeinkben a Covid-19 megjelenése újfajta vezetői szemléletet kíván. Folyamatosan újabb és újabb, a megelőzéshez és a helyzetkezeléshez kapcsolódó innovatív védekezési eszközökkel és módszerekkel kell naprakész megoldásokat nyújtanunk ellátottaink és munkavállalóink felé. A járványügyi elkülönítés intézményi sajátosságokhoz igazított megoldása, a hozzátartozók látogatásának kreatív, de a dezinfekciós protokolloknak megfelelő megszervezése, a fertőzésben érintett munkavállalók kiesésének kezelése úgy, hogy az ápolási biztonság fennmaradjon – gyakorlatiasságot és az újra való nyitottságot kíván. Nem szabad félnünk az olykor azonnali döntések meghozatalának felelősségétől, ugyanakkor folyamatosan ügyelnünk kell azon új gyakorlatokra (good practice), amelyek átvételével saját intézményünk is gazdagodhat.

Szeretteim, legyetek az igének cselekvői, és nem csupán hallgatói.” (Jak 1,22)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír