Gyógyító szembesülés a családunk történetével – Rubovszky Rita a generációk közti párbeszédről

– Milyen családból származik?

– Édesapám és édesanyám is nagycsaládban élt, így rengeteg unokatestvérem, nagynéném, nagybátyám van. Sokféle ember, sokféle erősséggel és gyengeséggel. Az apai nagyapám oldaláról mindenki ügyvéd volt, édesanyám családjában sok az orvos.

Már kisgyermekként megtapasztaltam azt a védelmet, amit a család összetartása jelent.

Nem számított gyengeségnek, ha a rokonok segítséget kértek egymástól nehéz anyagi vagy történelmi helyzetekben, erőt és hátteret nyújtottak egymásnak az újrakezdéshez. Hálás vagyok azért, hogy otthon szabadon beszélgettünk mindenről, így belenőttem a családi történetekbe és mintákba. Az öregektől huszonéves koromig hallgattam ezeket, akkor ment el ez a generáció, de a szüleim is sokat meséltek a második világháborúról és ’56-ról. „Nagy formátumú” nagyapámat élete végén magunkhoz vettünk, nálunk is halt meg. A családi oral history (elbeszélt történelem) megtartó erő volt nekem.

– Milyen történeteket hallott a családban az idősebbektől?

– Megtudtam például, hogy édesanyámék kilencen egy szekéren menekültek el az oroszok elől Székesfehérvárról, vagy hogy orvos nagyapám a lágerekben felszabadított zsidókat gyógyította. Az egyik nagynénémtől elvették az éttermet, ami olyan fontos volt számára, s így egyik pillanatról a másikra kasszírnő lett a Moszkva téri talponállóban. Emlékszem, egy negyven négyzetméteres, sötét, földszinti lakásban látogattuk. Mi

az a család voltunk, ahol akkor is herendi porcelánnal és családi ezüsttel terítettek ünnepeken, ha egyébként zálogházba kellett adni az ékszereket, hogy tudjunk húst venni. 

– Ma is továbbörökítik ezeket a történeteket?

– A gyerekemnek sokat mesélt az édesapám, így fontossá váltak számára a tárgyak és a hozzájuk fűződő emlékek. A karanténidőszakban el is kezdte kutatni a családfát. Örökösödési könyveket, telekkönyveket, önkormányzati archívumokat vizsgált át, az Arcanumban kutakodott. Érdekes dolgokra derült fény. Három-négy generációnak kellett eltelnie a családunkban, mire addig ki nem mondott kérdéseket fel mert tenni egy olyan generáció képviselőjeként, amely a traumákat már nem érzi a saját bőrén.

– Miért tartja fontosnak a család múltjának ismeretét?

– Érzem, hogy a családtagok által megélt történetek gyógyítanak. De azt is látom, hogy a magyar társadalom jelentős részében a nemzedékek közötti kommunikáció nem működik.

Szerintem nem választható el a személyes sors és döntés attól, amit az ember magában hordoz. Nemcsak a megfogalmazható emlékeiben, hanem a sejtjeiben, a családi emlékezetben és a nemzeti emlékezetben.

Intézményvezetőként is sokat foglalkoztatott az a gondolat, hogy a válaszok, amelyek az elmúlt két évben a Covid-járvány miatt megváltozott helyzetben megfogalmazódnak a családokban, vajon mennyire gyökereznek az előző nemzedékek válaszaiban.

– Gyógyítónak tartja a múlttal való szembesülést. Ám ezek a történetek nemcsak erőforrást jelenthetnek, hanem sokszor terhet is. Miért jó mégis tudni róluk?

– Nem vagyok szakember, de azt hiszem, az a sok agresszivitás, a tehertűrés hiánya, ami a magyar családokban, a munkahelyeken, a közlekedésben és a közbeszédben is jelen van, félelemből fakad, ami azért alakul ki, mert az embereket nem szembesítették az igazsággal. A legnehezebb valami olyat érezni, ami nem megfogható. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. A családokban száz éve kimondatlanul és feldolgozatlanul halmozódnak traumák: Trianon, a második világháború, a származással kapcsolatos kérdések, a beszolgáltatás, az ügynökmúlt, a beszervezés, a Kádár-rendszer.

Fontos lenne végre szembenézni a saját család történetéből azokkal a momentumokkal is, amelyek sérülést okoztak.

A mi családunkban is sok ilyen volt. A rokonokkal szeretettel beszélgetve érdemes kiemelni történeteket az illúzióból. Ez azzal is együtt járhat, hogy a családtagok más fényben tűnnek fel.

– Hogyan lehet elkezdeni a párbeszédet egy olyan közegben, ahol nincs ennek hagyománya?

– Mindenkinek azt javaslom, hogy kezdjen el őszintén kérdezni. A mostani családokban nem jellemző az a fajta figyelem, amelyről Arany János Családi körében olvasunk, ahol az unoka az 1848-as történeteket hallgatja. Mégis nagy megtartó erőt ad, ha a különböző generációkhoz tartozók tudnak együtt ünnepelni, és képesek elviselni egymást akár egy nyaralás alatt. Nem kedvez ennek az a modell, amelyben a nemzedékek el vannak választva egymástól.

Akkor lehet gyógyulni, ha merünk vállalkozni arra a közös zarándokútra, amelyre minden generáció minden tagja hozza magával a saját kis batyuját; ez az őszinte párbeszéd mentén mégis gyógyíthat.

Sokáig éltünk olyan történelmi helyzetben, amelyben nem lehetett beszélni, de meg kell tanulnunk ezt újra.

– Érdekli a mai fiatalokat a múlt? Tudnak mit kezdeni vele?

– Elegük van a nyomasztó történelmi múlt terhéből. Fel akarnak szabadulni az alól, hogy folyamatosan cipeljék ezeket. Van alapja ennek az igényüknek, nem szabad megterhelni őket az előző nemzedékek előítéletességével. Mégis fontos, hogy átadjuk nekik a történeteket, hiszen

a gyökértelenség nem választ jelent, nem tiszta lappal indulást, hanem múlt nélküli életkezdést.

Csak a múlt ismeretében tudunk másképpen dönteni a magunk életében. Én a családomból hozom a párbeszédkészséget, bár nálunk is volt elhallgatás, és sok mindenre most ébredek rá én is. Belenőttem egy szövetbe, amiből, ha kell, ki lehet szakadni.

– Mi volt ebben a szövetben az, amit szeretett, amit értékként ismert el?

– Szerettem, hogy sokan ülünk az asztalnál, hogy senkit nem hagyunk az út szélén. Nincs olyan idős vagy egyedülálló a családban, aki egyedül karácsonyozna, egymaga ülne vasárnap az asztalnál, ne viselnénk rá gondot.

A mi családunkban több lakás ára ment el ápolónőre; nem fordulhatott elő, hogy ne gondoskodjunk az öregjeinkről.

Az Egyetemi templom ének- és zenekarában szocializálódtam. Azt, hogy iskolaigazgató vagyok, a szalézi lelkületnek köszönhetem, amit abban a közösségben kaptam, annak ellenére, hogy 1950-ben feloszlatták a rendet. Fontosak voltak azok a kapcsolatok is, amelyek ott köttettek a családok között gyerekkoromban. Erős baráti hálót építettem, amit azóta is ápolok.

– Mit élt meg az örökségéből negatívumként?

– Fojtogató volt számomra az a kísérlet, amellyel a hetvenes–nyolcvanas években a szüleim értelmiségi generációja meg akart teremteni egy második világháború előtti, kissé historizáló légkört, ami sokszor irreális volt. Nagyon lázadtam ez ellen. A szüleink túlféltettek minket, emiatt volt egy szakadék aközött, amit a világban tapasztaltunk, és amit otthonról magunkkal hoztunk. Keményen szabályozták, mit, hol és kinek lehet mondani. Emögött történelmi traumák álltak, sokan így éltünk – kulákcsaládokra, a katolikus családokra, a kommunista családokra is igaz volt ez. Az a társadalmi réteg, amelyből származom, létrehozott egy íratlan illemkódexet, ami nyilvánvalóan nem a nyolcvanas évek illemkódexe volt. A védőbástyamodell és a keresztény értékrend összefonódott benne. Az én nemzedékemben sokan kiborították a fürdővízzel a gyereket, ellene mondtak a hagyományból annak is, ami értékes volt, mert csak a fojtogató külsőségeket látták benne. Sokan viszont kiválogattuk az igazi értékeket, és megállapítottuk, mi az, amin túl lehet lépni.

– Régen belenevelték a fiatalokba a felnőtteknek kijáró tiszteletet. Mi történt mára a tisztelettel?

– Meg kell barátkoznunk azzal, hogy a mai kamaszban már nincs jelen az idősebbnek saját jogon kijáró tisztelet. A mostani tizenévesek nem ezért tisztelik a szüleiket, a tanáraikat, a papot. Ugyanakkor nagyon fel tudnak nézni emberekre, de azt ki kell érdemelni. A mi generációnk egy olyan világban nőtt fel, ahol az eleve kijáró tisztelet uralt mindent. Ennek hátrányos következménye is volt, például a sok elhallgatott gyermekbántalmazás, hiszen az áldozatok nem mertek szembeszállni az elkövetőkkel. Most újra kell tanulni a tiszteletet.

Azért is volna érdemes beszéltetni az előző nemzedékek tagjait, mert akkor a fiatalok rácsodálkozhatnának a hétköznapi hősiességre, arra, hogy kikre lehetnek büszkék a családban. Fontos, hogy a családok felfejtsék a múlt szövetét.

– A ma iskolába járó gyerekek családjában előfordulnak ilyen beszélgetések?

– Gyakori a kommunikációképtelenség a családokban. Nem ritka, hogy a kamaszok nem tudnak beszélgetni a szüleikkel, még a rémisztő dolgokat sem mondják el nekik. Természetes, ha egy kamasz bezárkózik, de az már nem normális, ha a családtagok nem beszélnek egymással. Kevés családban van olyan párbeszéd, hogy a szövetfejtésnek helye lehet benne. Viszont ha az ember meghívja erre a gyerekeket, boldogan belemennek. A felnőtt társadalom felelőssége, hogy megfelelő légkört teremtsen, és olyan beszélgetéseket kezdeményezzen, amelyekben a családban meglévő erőforrások és a feldolgozandó traumák szóba jöhetnek. Ha ez megtörténik, jobban kötődik a fiatal a hazájához is. Miért várjuk el egy tizennyolc évestől, hogy Magyarországon jelentkezzen egyetemre, ha nincs kötődése ide?

– Lánynevelő gimnáziumként milyen nevelési kérdések foglalkoztatják Önöket?

– Sokat gondolkodunk azon, hogyan adhatunk a diákoknak alapot ahhoz, hogy középosztálybeli értelmiségiek legyenek, felnőttként keresztény válaszokat találjanak majd a szakmai és a családi életükben, és elbírják a csalódásokat, a nehézségeket, amelyekkel találkoznak. Kulcsot szeretnénk adni nekik ahhoz, hogy ellene tudjanak mondani a kísértésként felmerülő nem keresztény válaszoknak. Kérdés az is, hogy egyáltalán milyen családeszményt, női eszményt mutassunk nekik. Mi van akkor, ha baj ér minket, és kilépünk a családeszményképből, amelyben minden szép és jó?

Hogyan tegyük ma vonzóvá számukra a családot, a házasságot, a gyerekvállalást? És hogyan győzzük meg őket arról, hogy jó a Katolikus Egyházban, közösségben megélni mindezt? 

– Milyen keretek között végzik ezt a modern szemléletű nevelést, lelki fejlesztést?

– Jó kezdeményezésnek tűnik az iskolában tizenegy évvel ezelőtt bevezetett osztozó elnevezésű foglalkozás, amely különböző élethelyzeteket boncolgat. A két-három hetente tartandó informális órán egy csapat előjátszik bizonyos szituációkat, melyeket a lányok csoportokban dolgoznak fel. Alkalmuk van eközben arra, hogy megtanuljanak nehézségeket kimondani, és ne felnőtt korukban keressenek erre először technikákat. Ha mondjuk a gyász a foglalkozás témája, a saját veszteségélményeik is megfogalmazódhatnak. Egy párkapcsolatban is meg kell találniuk, mi a nő szerepe. Ez nem egyszerű, hiszen az értelmiségi nőtől a társadalom azt várja el, hogy domináns és gyenge is legyen – nehéz ezt a kettőt egyszerre élni.

Az „osztozó” hat éve alatt a lányok önismeretre tesznek szert, és megismerik a saját szeretetnyelvüket, ami a párkapcsolatban és a gyereknevelésben is fontos.

Megtanulják, hogy ne váljanak áldozattá, de azt is, hogy ne tetszelegjenek az áldozat szerepében, mint oly sok nő. Hogy tudjanak szeretetet adni és kifejezni, képesek legyenek dicsérni, hálásnak lenni, és megtalálják a megfelelő formákat ehhez. Ha valamelyikük olyan családból jön, ahol nincs szokásrendszer, egy másik lánytól megtanulhatja, milyen az a család: hogyan ülünk le a vasárnapi asztalhoz, hogyan öltözünk fel ehhez, miként főzünk, terítünk, és egyáltalán milyen a hangulat. Fontos, hogy a lányok jól kommunikáljanak, hiszen nők, és a társadalom elvárja ezt tőlük. A kommunikáció nem pletykálkodást jelent, hanem énbeszédet, amellyel meg tudják fogalmazni az érzéseiket és a fájdalmaikat is.

A nevelés fontos eszköze iskolánkban a lelkigyakorlat is. Az elmúlt évek során túlléptünk a klasszikus lelkigyakorlatos helyzeteken. Elvittük a tanulóinkat Esztergomba, a Szent Adalbert Központba, ahol sok megosztásban, beszélgetésben volt részük, és a művészet eszközeivel is megfogalmazhatták, amit szavakkal nem tudtak.

A nyári táborunkba százan jelentkeztek, egy óra alatt be is telt a létszám. A tanárok és a diákok itt is foglalkoznak a családmodellekkel. Nagyon lényegesnek tartjuk, hogy ahol nincs család, ott maga az iskolai közösség mutasson olyan példát, amire építeni lehet. Eszközrendszert akarunk adni a gyerekeknek, szeretnénk, hogy a jó példa látszódjon, és időnként a tanárnak is alkalma legyen a személyes megnyilatkozásra. Én is el szoktam mondani, hogyan egyeztetem össze a főigazgatói teendőimet és az anyaságomat, vagy hogy milyen ökölszabályok vannak az életemben. Például tudatosan szétválasztom a családi életemet és a munkámat. Amikor egy hétre elmegyünk nyaralni, kikapcsoljuk a telefonunkat, és csak egymásra figyelünk. Jó, ha a gyerekek látják, hogy ezt megvalósítható a mai világban.

Jézus azt mondja: ahol ketten-hárman összegyűltök a nevemben, ott vagyok köztetek. Ezt nem kifejezetten a vér szerinti családra érti. Sokan vannak körülöttünk, akiknek reményt kell adni ahhoz, hogy megéljék a szeretetet, valóra váltsák a családi modellt, és be tudják hívni az Urat a közösségükbe. Fontos számunkra, hogy ne érezze kirekesztettnek magát az, aki nem ép családban él. Öröm számunkra, hogy összekapaszkodnak a lányok, és később is tartják egymással a kapcsolatot, amit az öregdiák-találkozókon is látunk. December 29-én én is találkoztam a régi osztálytársaimmal. Ez szép szimbóluma annak, hogy a karácsony egy asztalhoz hívja a vér szerinti családokat és az olyan közösségeket is, ahol megélik a szeretetet.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 16-i számában jelent meg.